02. 27.
 
Ezzel a télvégével nem vagyok kibékülve! Sorban kaptam a rosszabbnál rosszabb híreket, nem volt kedvem a Diktálmányhoz, és az inas sem volt az ilyesmire ráhangolódva… Jobb is, ha a feledés homályába vesznek ezek a napok…. 
Mégis, meg kell emlékeznem a múlt hét elején a Szivárványidon túlra távozott Radarról, akit ugyan személyesen nem ismertem, de Nojcsi révén a virtuális falkám legbelsőbb köréhez tartozott… 
Arra a keddre esőt jeleztek, de végülis kint nem esett… Csak a vén inasban… belül… szivárgott is kifelé… mindhárman igyekeztünk felszárítani, tudtuk, hogy visszafordíthatatlan történt. Zavarban is voltunk, eddig nem sokszor hagyta G., hogy törölgessük… Jó Utat Radar, találkozunk majd!
Chino farkáról lekerült a kupak, az éjszakai tölcsért is mellőzték a kétlábúak, tehát hivatalosan is gyógyulttá lett nyilvánítva! Így az egész héten szabadon, kötöttségek nélkül garázdálkodhatott, és ezt nem csak ő, hanem én is élveztem, örömmel ráncigáltuk egymás nyakát, csak Lui zavargott irigyen olykor-olykor közénk rontva. Csütörtök estig bírta a két fiú békességben, akkor aztán a kis csutkafarkú megint kapott egy flastromot a fülére, amit B. nem is szedett le, hogy a másnapra beígérkezett Nojcsi kellően pátyolgathassa a „sebesültet”. Pénteken jött is a mi Töpisnénink, még be sem ért, de már meg lettünk mentve az éhenhalástól! Később persze csodálkozott, hogy hátsónkon turbékoló gerlék röppennek ki, nem értette, hogy a nasi bizony „galamberegetéssel” párosul. Amikor észlelte Chino fülén az otthagyott hatalmas – kábé centiméternyi – ragtapaszt, teljesen kétségbeesett! B. biztosan sokat csuklott, mert addig emlegette, míg a vaksi inas – némi rávezetéssel – meg nem szabadította a kisvakarcsot a matricától. Nojcsi egyébként elég furcsa volt, egész idő alatt csak Chinot pátyolgatta, és ha Lui fél méterre megközelítette kis védencét, már visítozott. Szerencsére jött Éva is, nekünk is lett kit nyúznunk, és végre együtt volt a két legkedvesebb kétlábú kedvencünk! 
Kár, hogy Lui szerelme nem maradt sokáig, sietett haza az ő Csokijához, aki biztos lecsekkolta, és kérdőre vonta a „hűtlenkedéséért”. 
Nojcsi is készülődni kezdett, és ekkor derült ki számunkra, hogy Chino, a kisvakarcs, jószolgálati feladatra megy vele… bánatot feledtetni, simit begyűjteni, vidámságot vinni… Egyszóval vidékre kirándul, kipróbálja a falusi turizmust! 
Így esett, hogy péntektől kettesben uraljuk a rezidenciát Luival! Bevallom, még nem nagyon hiányzik Chino, bár a vele való nyaktépős játék igen! Azt csak Zarával, Pereccel, és Chinoval lehet jól játszani, Lui erre alkalmatlan. Vele madzaghuzigálósat lehet…
Tegnap megismertük Renátát is, aki ünneplős nyakörvet fog nekünk készíteni, és eljött, hogy méretet vegyen eme fenséges testrészünkről, mert úgy döntöttem, hogy amiben reprezentálunk majd, az ne legyen konfekciós!
Közben érkeznek a hírek a vakáción levő Chinoról is, a hallottak szerint átvette az irányítást, mint Örkény Tótékjában az Őrnagy Úr. (Pedig itt ilyesmit nem, csak múlt századi orvosi könyveket olvasgatott) Ha így halad, hamar kipaterolják, nem győzik előle a mozdítható dogokat biztonságba menekíteni, röpköd keresztül-kasul a lakásban, a kétlábúak megrökönyödve, és elképedve lesik, miként alakítja át az eddigi nyugalmas életüket. Fel vagyunk készülve, hogy egyszercsak megjelenik, és akkor tudni fogom, hogy nem a szabadsága járt le, hanem végérvényesen összekuszálta vendéglátói idegeit!
Azt hiszem, ezt a hónapot le is tudtam, holnap valami ragyogó időt ígérnek, és akkor bizony az öreg inast is kicibáljuk, és megfürdetjük a napban! És aztán jön…jön a március, az már igazi TAVASZ! …. Csak el ne kiabáljam…. Vizslát

Már nekem is visszabeszél...!

Lui élvezkedik...

Chino védőőrizetben I.

 

Chino védőőrizetben II.

 

02. 11.
 
A múlt héten egy kicsit beköszönt a tavasz, de hamar odébb is állt, csalóka tünemény volt…
Most is azért csúsztam a Diktálmánnyal, mert az inasnak sok dolga volt a gépen, nem volt affinitása a gondolataim megosztásához! Már tényleg el akartam csapni, de aztán én is ránéztem a Fészbuk oldalamra, és láttam, hogy Kedves Népem ügyes-bajos dolgaiba folyt bele, igy haladékot adtam neki, hogy kicsit összeszedje magát.
Az elmúlt csütörtökön jött volna Nojcsi, vártuk nagyon, előre felkészültünk a tisztes üdvözlésre, de ágynak esett, lemondta…. Teljesen elkeseredtünk, ám aztán sikerült megtáncoltatnunk G. idegeit! 
Kutyakajás csomag jött, (nem nekünk, azért diktálom, hogy: „kutyakaja”), és az inas biztos mellézárta az átjáró ajtaját, mert Lui simán kinyitotta. Meglehetős sietséggel slisszoltunk el az ámuló személyzet mellett, időbe tellett, míg a csomagos visszapöckölte G. leesett állát. Amikor észbekapott, hívására a tölcséres Chinoval a legközelebbi villanyoszlop körbeszimatolása után visszatértünk, de nem úgy Lui! Ő a füle botját sem mozgatva vidáman indult el a szabadság suhanó autókkal övezett rizikós ösvényén. G. Bennünket a helyünkre parancsolt, mentünk, mert ilyenkor nem jó vele feleselni… Lui ugyan nem ment ki az utcából, jó játéknak vette a kiruccanást, néha visszarohanva be is kukkantott, ha épp nem állt kint a kapuban az inas. Szerencsére nem volt nagy forgalom, és főleg a járdán szaladgálva ingerelte pökhendien a bezárt fajtársakat. Határozottan jól szórakozott, míg az inas feje egyre inkább egy robbanni készülő lilakáposztára kezdett hasonlítani. Ám a mentőötlet is megszületett a robbanás előtt, néhány szem maggal visszaballagott az ajtóhoz, és a „pocakjánál fogva” újra „rabságba ejtette” a svábcsávót! Kieresztette a felgyülemlett gőzt is, anélkül, hogy Luit „tettleg illette” volna! Talán 10 percig tartott az esemény, de a szökevény estig röhögve mesélt a „kalandjairól”. Nagyon unjuk már ezt a bezártságot. 
És láss csodát, eztán ragyogó napsütéses két gyönyörű nap következett! Chinoról nappalra lekerült az a randa tölcsér, kötöttség nélkül élvezhettük az udvari rohangálást! Persze csak okosan, mert megvártuk, míg a lenge szellő felszárította valamennyire a mocsarat! B. meg is dicsért bennünket, hogy mennyire tekintettel vagyunk a rezidencia tisztaságára… Bevallom, ez eszünkbe sem jutott, egyszerűen csak a napsütést akartuk magunkba szívni, és mocsár ott van, ahová nem ér el a nap! 
Na, kár volt örülni előre a tavasznak, visszatért az undok hideg depis idő. Egyik nap még a fehérség is szakadni kezdett, de mivel Lui semmi hulló nedvességgel nincs barátságban, én is bentről szolidarítottam vele, csak Chino rohant ki vidáman, hangosan csalogatva bennünket… Nem álltunk kötélnek, jobban mondva kötélnek álltunk, és a Mariann–féle ajándék cincálásába kezdtünk, jól bírja a fonadék, együttes erővel sem lehet még nagyobb foszlányokat kiszaggatni belőle…. 
Ezen a héten is vártuk Nojcsit, ám meglepetésre csak az ajtóig jött, sietett Radarhoz, csak egy csomagot adott be. Mi az ajtóüvegen keresztül vettük észre, de mire elkezdtük erélyesen lebontani a köztünk levő – most jól bezárt – akadályt, már lekéstünk róla! Nasit is hozott, de mikor G. bejött, nem a rágcsa érdekelt bennünket, hanem a szatyorban terebélyesedő „cápa”! Szinte „láttuk”, hogy mekkora, és a méretének megfelelő intenzitással igyekeztünk szembenézni a viziszörnnyel. G. nagynehezen biztonságba helyezte előlünk, sajnos csak a megmaradt illatát őrizhettük, de azt sokáig! 
Tegnap nagyon jó napunk volt! Meglátogatott Csoki gazdija, alig tudtunk betelni vele! Én is ugráltam örömömben, Luiból előtört az Évát mindig elárasztó szeretet, Chino is belelkesült, annyira röpködött, és rázta a csutkáját, hogy a kupak is lerepült a végéről! Legalább Éva is látta, hogy a seb szépen gyógyul, és a kis „menekült” még kisebb farkincája szakszerű visszacsomagolásban részesült. Sajnos az inas nem tudta lekapni az „őrjöngő” pillanatokat, mentségére legyen mondva, hogy nem csak ő, hanem a fotógép is fáziskéséssel működik… Azt hiszem, tavasszal mégis mindkettőt lapátra teszem! Vizslát!

Chino tolakszik...

Egy kis - lányok közti - sutyorgás...