Nagyberki Zsarolta vakkantásai

01. 09. kedd

Na, nemrég szerintetek véget ért egy év, és kezdődött egy újabb. Azt hiszem, ez csak a kétlábúaknak olyan fontos, hogy háborút rendezzenek az évváltás megünneplésére.
Közben persze a beképzelt „isteni képmás” semmire sincs tekintettel… a fajtársaira sem, és más fajokra sem, akikkel egyelőre még együtt lakják ezt a bolygót.
A magát embernek nevező kétlábú azt hiszi, hogy uralja a Földet, az Időt, a Világot… ezért szed mindent lajstromba, nevez el mindent, számoz meg mindent… mert azt képzeli, ha megszámozza az Időt, és még el is durrogtatja drágán beszerzett hiábavalóságait „ünneplés” gyanánt, akkor máris elfelejtheti az „elmúltat” és „új életet” indíthat…
Megsúgom, bolond az ember! Az Időt nem érdekli, a kétlábú éppen mit firkant róla a fecnijeire… ez csak az embert érdekli, aki a sorszámok alapján egyszerűbben tudja visszaidézni régmúlt garázdálkodásait, és megtöltheti az újabbakkal az eljövendő tiszta lapokat.
Na, mindegy! Mi minden megrázkódtatás nélkül estünk túl a durrogásos parádén… délután, amikor elkezdődött, Mazsi és Lui még kikíváncsiskodott, az inas ajtót nyitott, és hangosabb lett a dörgésáradat, így gyorsan visszatértek, többet nem érdekelte őket sem a kinti háború.
Az inasok este kilenckor virsliztek, tízkor pezsgőt bontottak, aztán mindenki elvonult a vackára. Az éjféli őrületet is átszundiztuk, hiába volt bekapcsolva a rádió, a Kabaré még G.-t sem tartotta ébren.
Szerdán messziről jött rokonok látogatták meg a személyzetet, és mivel kutyát nem hiszem, hogy közelről láttak volna életükben, Vizslát még annyira sem, hát nem voltak nagy elvárásaim… Jól is gondoltam, bár pár percre találkoztunk velük, de még rendesen üdvözölni se tudtuk őket. Eléggé visszahúzódtak, mikor Lui megpróbált helyből felugorva nyelvespuszit csattintani a kobakjuk tetejére. Ezután már csak B. egész napos távolléteiből gondoltuk, hogy még tart a rokonlátogatás. G. végig velünk maradt, meglepően kellemes volt kint az idő napokig, sokat játszottam Mazsival. Lui ki-be rohangált ezalatt, meggyőzően játszotta el a meg nem értett harmadikat.
Csütörtökön nagy meglepetésre igen kedves vendégek állítottak be! Mariann és Gábor érkezett, szokásuk szerint rendesen felpakolva ajándékokkal! Hiába jártak már itt régen, azonnal megismertük őket, és végre nem kellett visszafogni az üdvözlési ceremóniát! Jelentem, mindketten túlélték! Eztán kitelepültünk a napsütésre, és ott folytattuk az örömködést, tényleg csak elvétve prezentáltam – hogy el ne felejtsem, - némi féltékeny morranást. Ilyenkor mindig gyorsan telik az idő, sajnos nem maradhattak egész napra, pedig még jónéhány puszit kioszthattunk volna a sok szerető simogatásért cserébe. Gazzinak is csak intenzív farkcsóvánkat küldhettük, G. nem bízott a szép időben, úgy vélte, ha bent kell lennünk, négyen szétszedjük a rezidenciát…
Belefáradtunk a mozgalmas vendéglátásba, az elköszönés után nagy szunya következett.
Minden nap jöhetnének ilyen kedves vendégek, csak gyakorlás kérdése, és egyre hosszabban tudnánk őket szeretetünkben áztatni…
Szombaton újabb örömteli esemény: Nojcsi érkezett! Szokása szerint most is jó falatokkal kezdte, G. erőtlen tiltakozása mellett tömött belénk néhány finom csülök darabot… igazán nem volt olyan sok, ami miatt az inasnak rosszallóan pöfögnie kellett volna!
Cserébe néhány rövid részletet adtunk elő eddig kiadatlan nagyoperánk zengzetesebb áriáiból, mert ki lettünk csukva, míg bent G. „tavaszi metszésen” esett át. De hamar nyílott az ajtó, beszabadultunk, elhallgattunk. Nojcsinak csak két keze van még mindig, megsértődve otthagytam a bagázst, és elvonultam a helyemre pokrócot csócsálni. Később azért gyakran visszaszivárogtam néhány simit begyűjteni!
Vasárnap délben mienk volt a ház, mert a személyzet a Bagolyvárba ment búcsúebédezni. Nem izgattuk magunkat, langyos idő volt, az ajtót is nyitva hagyták… Persze az, hogy egy kis maradékot hoztak volna onnan, ahol telezabálták magukat, az eszükbe se jutott!
Át kell ismételtetnem velük „A személyzet viselkedési kódexe” című alapművet! Vizslát!