04. 26.

Na, megint egy csomó nap eltelt, és nem értem rá, hogy idekeveredjek, amikor meg itt voltam, az inasnak volt sürgősebb dolga az Én Diktálmányomnál! … Kezd nagyon elkanászodni!
Múlt hét csütörtökön volt a harmadik szülinapom! 
A Fészen rengeteg kedves, aranyos, bűbájos köszöntőt kaptam, mindegyikre külön-külön, címeres köszönőlevélben akartam válaszolni, de ezt az óhajomat a lusta íródeákom kerek-perec visszautasította! Így csak egy-egy köszönömöt írathattam vele a gratulációkhoz… Itt is le kell diktálnom, mennyire hálás vagyok Kedves Népem, hogy uralkodótok szülinapjáról nem feledkeztetek meg! Ígérem, ezután is tehetségem szerint gondosan őrködök jólétetek felett! 
G. mostanában valahogy „elnagyolja” a munkáját…. A szülinapomra is odalökött valami rágcsát, na, jó, aztán kreált egy általa „májkrémes almatortának” nevezett förmedvényt, gyorsan el akartam tüntetni, ne is lássam, de ő még kattintgatott, mintha ezzel büszkélkedni lehetne! Testvériesen osztoznom kellett rajta Luival is, - neki igazán nem volt semmije, csak a nagy szája, - pedig az egész nyamvadékkal egyedül se kellett volna sokat birkóznom… 
 Másnap végre jobb idő lett, és ennek megfelelően a kedvünk is kivirágzott! Annál is inkább, mert Perec jött Domival, és végre jó nagy rohangászósat játszottunk! Mindhárman! A kétlábúak is kint ültek, - kicsit fázósan, - így ők is élvezhették felhőtlen örömünket! (Szó szerint, mert az ég is kéklett… néha… ) 
Miután elmentek, jött Reni, aki próbálni hozta a készülő ünnepi nyakörvemet! Hát mondjátok meg, kihez jár a nyakék-készítő próbálni? Hát hozzám, a hercegnőhöz, meg talán a brit uralkodónőhöz…. na, így vagyunk mi ketten Böskével a Világon! Két igazi arisztokrata! 
A nyakörv nagyon szép G. szerint, én ugyan nem látom, amikor rajtam van, de hiszek neki. Azóta el is készült, mát várom, hogy megkapjam, és Luival kipróbáljuk, mit bír az a híres ejtőernyőzsinór! 
 Később befutott Mnéni is, csak az én kedvemért tért be a rezidenciára, és mivel most nem hozott semmit, állítólag nem is akartunk a fején ugrálni… Azért egy kis rágnivalőt juttatott a nyelvünk alá az itthoni készletből, nehogy megorroljunk rá! Azt mondta, ezután nem is hoz többé semmit, mert akkor szépen, nyugodtan tudunk viselkedni…. Rossz következtetés! A plüsskutyáknak nem kell vinni semmit! Nekünk igenis kell, minden, és abból is minél több, csak ehető legyen!
Azóta a péntek óta ismét unalmasabban csordogálnak a napok, egyre többet voltunk kint, és mindig nagy a boldogság,amikor G, is köztünk van, néha úgy kell kicibálni a géptől - mostanában állítólag nagyon elfoglalt. Ám, ha sikerül, viháncolva robogunk előtte, és menten nekiesünk egymásnak, - persze csak játékosan, - ez mindig hatásos, azonnal széles jókedvre derül!
Valami régóta van már a levegőben, ha igaz ismét találkozunk a hétvégén néhány haverral, de ezen túl is érzünk némi izgalmas jövendőt…. Vendégeket, de ez még titok! Remélem nem kell miattuk megfürödni…. G. rendelt egy „kemping zuhanyt”, hogy nyáron majd azzal mossa le a festéket Lui szőréről, mert amikor a kétlábúak őt simizik, a végén mindig feketéllik a tenyerük… Még életünkben nem voltunk tisztaságilag megferedőzve, talán nem olyan fájdalmas procedúra… Ezt is Lui miatt kell elviselnem… Majd csak túl leszünk ezen is, de odébb van ez még, mert most hideg és eső jön… érzem…. Vizslát!

                                               

Májkrémes almatorta...

Ez meg mi a szösz???

Lássuk csak, ehető e?

Megkóstolom, Lui inkább elalszik... Hát tényleg nem nagy valami...

04. 17.

Bejelentkezem, mert még a végén mindenki elfeledkezik rólam ebben a nagy sonkafalásban, kívül-belül locsolkodásban…
Az is igaz, hogy nem sok említésre érdemes történt velünk szerdáig. Általában szép idő volt, napsütésben szántottuk a megmaradt gyepet, Luit kergetve száguldoztam a maradék fűcsomókon, amiket elővigyázatosságból, esetlegesen elrontott gyomrunk gyógyítgatása céljából kímélünk egy ideig. A némelykori változatosságot a szomszéd négylábú felbukkanása jelentette a kert alsó sarkában, ilyenkor legott ahhoz a félméternyi kerítéshez száguldottunk, ahol láthattuk, és közösen ordítottuk le az agyamentet, hogy vegye már észre magát, és közelebb ne merjen jönni, mert apránként ráncigáljuk át a rácson keresztbelenyelés céljából… Ő az, akihez az elején Lui átszökött, és B.-nek kellett érte menni, mert nem hagyták abba az önfeledt hancúrt. Ha a csokitesó még átférne, lehet most is így tenne, de így – rácson keresztül – véresen komolyan gondoljuk a felkoncolást! Ilyenkor G. beint a nádpálcával, mert amit dödög, azt ugye nem hallhatjuk a hangzavarban, és akkor mi tessék-lássék majdnem azonnal visszafutunk, megmutatjuk magunkat, aztán usgyi vissza acsarkodni!
Szerdán azonban nagy örömünkre jött Éva, végre volt kit alaposan körbeüdvözölnünk! Nem volt éppen jó idő, bent tartottuk az örömködést. G. nem csinált fotókat, amit meg is értek, mert hiába nyomjuk el lelkesedéssel budoárom kopott enteriőrjét, azért csak látszik az, majd a nyári felújítás után újra szégyenkezés nélkül tehetem közzé a belső termeimben készült audenciális képeket is! De fotók nélkül is elhiheti mindenki, hogy üdvözlési szokásaink jottányit sem változtak, vehemens szeretetünk nyálas puszibombái telibe találtak, és szeretett Évánk kissé nedvesen, de vizslaenergiánkkal alaposan feltöltve tért honába. A rövid idő alatt megtudtuk azt is, hogy Csoki, Lui tesója társat kap, mégpedig az én egyik fiatalabb húgom lesz a pajtása! Nagyon előkelő birodalom van Csokiéknál is kialakulóban, és Évát ismerve a kiszolgáló-személyzetről is csak szuperlatívuszokban lehet vakkantanom!
A vakkantásról jut eszembe, hogy Lui mostanában egyre elszántabban adja tudtára a városnak és a világnak, - „Urbi et Orbi” – hogy éppen egyedül van az udvaron, és az óhaja az, hogy mindenki özönöljön ki a szórakoztatására! Én már nem veszem mindig komolyan, elvégre kanapézni is kell egy arisztokratának, de az inas ilyenkor általában kiszáguld, és a szomszédok nyugalmának védelmében megkéri a saját hangjába szerelmes óbégatót, hogy legyen oly kedves befejezni a csendháborítást! G. azt is beígérte már a hőstenornak, hogy valami ultrahangos izét tesz a nyakára, ha továbbra is unaloműzőnek használja egyáltalán nem lágy patakcsörgedezést idéző hangját…
Pénteken is volt esemény, kora délután meglátogatott bennünket Zsófi és Marci! Hát, mondhatom, elfáradtunk, mire a magunk számára is kielégítően teljesítettük az őket megillető protokollt! Nagyon sok puszit kellett kiosztanunk, már csak azért is, hogy megköszönjük az ajándékba hozott nagy doboz fogtisztítót. A kétlábúak szerint ezeknek a rudacskáknak valami bűvös erejük lehet, mert sokat mondok, ha öt másodpercet töltenek a fogaink körül… persze lehet, hogy éjjel visszamásznak szorgoskodni… Marci rendes gyerek, nem csalódtam benne, minden ropit és sajtos tallért becsületesen elharmadolt velünk! Zsófi pedig lassan olyan nekünk, mint Éva, ezt láthatjátok is, mert az inas kattintgatott néhányat, és amit a szigorú cenzúra nem tiltott le, azt közzé is teszi. Nagyon jól szórakoztunk, össze se kellett vesznünk, mindegyikünkre jutott egy odaadó, engedelmes vendég! Amikor hazaindultak, az ajtón keresztül észrevettük Zsófiék munkáltatóját, Abbie-t, a Westit. Meglehetősen hangosan invitáltuk egy kis ismerkedésre, ám nem állt kötélnek.. illetve stílszerűen póráznak… no, majd talán legközelebb!
És eztán beköszöntött a Húsvét is, amiből nekünk csak főtt tojás jutott, a sonka kínálgatásáról valahogy elfeledkeztek az alkalmazottak, meggyőződésük, hogy nekünk az nem való, elég, ha körbeszimatoljuk a konyhát… Van még mit idomítani rajtuk, elismerem…
Ma jöttek locsolók is B.-hez, de mivel egyik sem az én Kedves Népemhez tartozik, botor elvárás lett volna, ha lesem a kétlábú agyacskájukból kipattanó - előkelőségem megloccsintására késztető - szikrát! Vizslát!

Esküszöm, előtte Lui hátsójának a közelébe se jártam...! :-)

Szeretem Zsófit!

Egy kis futkosásra hívjuk Marcit...

A fogpucoló hadsereg...

Elfáradtam!

04. 05.

Megint kicsit későn értem ide, de most nem rajtam múlott. Az inas sztrájkolt, nem volt késztetése a Diktálmány lefordításához, inkább bambult azon töprengve, mennyi mindent is nem tud megcsinálni egyedül. Mivel ismét valami rácsokról, kerítésekről fantáziált, amikkel természetesen a mi udvari/kerti szabadságunkat szeretné korlátozni, örülünk, hogy ezek csak vágyálmok maradnak, és ebben B. sem nyújt neki segítő kisujjat, ő teljes mértékben értékeli a kertmegújítási projektünket: ahol utat építünk, ott út lesz, és punktum! Az ösvényeinket természetesen fokozottan felügyeljük, azokon semmilyen zöld gizgaznak nincs helye, még elbotlanánk egy-egy fűszálban vagy virágtőben a gyíkkergetések során. Néhány apró lukacskát is ástunk már, no, nem nagyot, az inas sétapálcájával éppen meg tudná mérni a mélységét, ha akarná! Persze ezeket a kisebb kráterocskákat – némelyik G. szerint akkora, mint a Ngorongoro Afrikában, - intuitív rendszerben szórtuk szét a gyepen, hogy B.-nek is szerezzünk egy kis izgalmat aknakereső tevékenysége közben. Mindig nagy boldogság önti el, ha újabbat fedez fel! 
 Szóval visszatérve az időrendre, pénteken ismét jött Perec Domival, szinte nyárias volt az idő, nem kellett sok futkorászás a lihegés kiváltásához. Az inas dörzsölte is a kezét a hasonló másnap reményében.
Szombaton már délben készülődni kezdett, és mikor megláttuk, hogy elővette a piknikes hámokat, mi is izgalomba jöttünk! Aztán megérkezett Perec is a kis gazdival, B. bepakolt a hercegnői batárba, az inas a botjával belökdöste magát hátra-középre, Lui jobbról, én balról megtámasztottam. (Esélye sem volt eldőlni.) Perec előre ült Domi ölébe, és B. a lovak közé csapott! (Hiába vannak 53-an, bizony, az egész szerkezet megérett az eutanáziára…) Nem tudom, G. mennyire élvezte közöttünk az utat, de mi - az Uralkodók – elég sokat fészkelődtünk, a szűkebb hely miatt sehogy sem tudtunk kényelmesen az előttünk ülők nyakába szuszogni, fülüket, fejükbúbját körbenyaldosni… már régen utasításba adtam, hogy az ellátószemélyzet cserélje le ezt az őskövületet valami hozzám jobban illő, a rangomnak megfelelőbb modernebb hintóra, eddig mindhiába. A piknik helyszínére érkezve Nojcsi már várt ránk, együtt vonultunk be az elkerített hatalmas futira, nem volt újdonság, tavaly is jártunk itt jópárszor, mégis, újra be kellett lakni ezt a szavannát. Unatkozni sem kezdhettünk, mert hamarosan jött Maya a falkával, - G. „Pusztai Négyesnek” nevezte őket, - majd Lex, Lüszi, Lea és Bagira után kisvártatva érkeztek a többiek is: Lili, Nimród, Tas, és a másik Lüszi… ismerősök, és eddig ismeretlenek vegyesen. Beindult az ismerkedés, az inasok szerint engedtem hercegnői allűrjeimből, tavalyhoz képest elég közvetlen voltam. Majdnem minden kísérőnek elsőre engedélyeztem, hogy megsimizzen, nagy örömet szerezve ezzel nekik. A kétlábúak is élvezték a napsütést, mi szimatoltunk, futkorásztunk, majd a töpiosztás idejére mindent abbahagyva áhítattal figyeltük a Töpisnéninket, aki úgy látszik elszokott már tőlünk, mert egyre messzebb szorítottuk, mire végzett – azzal a szerintem csak kevéske morzsaosztással, - már messzire került a kiinduló ponttól, pedig mindegyikünk szépen ücsörgött, amikor a nevét hallotta. Tovább folyt a hancúrozás, labdázás, a végére Lüsziből is előbújt a hárpiafióka, vezérletével az addigra falkásodott csoport jó mókát talált egy „idegen” fajtárs hajkurászásában. Én az ilyesmiben sosem veszek részt, de Lui az elsők között lelkesül bele a csetepatékba. A kétlábúak hamar gátat szabtak az egyenlőtlen kutyakomédiának, és a kis sváblány büntetésből a pokrócára lett száműzve, amit méltóságteljesen viselt. Közben az inasaim rokonai is megjelentek az unokáik garmadájával, én lassan hátrébb húzódtam, nem vagyok oda a „Törpeseregért”. Mivel lassan a többiek hazaszivárogtak, Perec és Lui tartotta a frontot, ők hagyták magukat nyúzni, sőt, kisbarátnőm némely kunsztok előadásával szórakoztatta a gyülekezetet, akik végül talán azt is megtanulták, hogy milyen is egy Magyar Vizsla! 
Az elején még Lex és Lui összeférhetősége volt kérdéses, de miután felismerték egymást, igazán úrivizsla módjára viselkedtek, eszük ágában sem volt affért kezdeni…
Lassan mi is hazaindultunk, érdekes módon sokkal csendesebben, mint ahogy kora-délután mentünk. AQ rókákat sem engedtük el a batárban, így B.-nek is maradéktalan volt az öröme. Félálomban búcsúztunk Perecéktől, majd a gyors vacsi után jóleső kómába ájultunk. Szuper találkozó volt, én is sokkal jobban élveztem a tavalyiaknál, azóta valahogy aktívabb lettem.
Másnap délelőtt is még pihengettünk, de aztán összekapartuk maradék dorbézoló kedvünket, és az udvari gyíkászásba öltük visszatérő energiánkat. Ezt tettük hétfőn és kedden is, bár tegnap egy kis ideig egyedül maradtunk, mert az inas egy ismerős kardi(gános-zo)ológussal (vagy mivel…) meghallgattatta, mit súg a szíve ultrahangja. Visszatérve megnyugtatott, hogy a meghallgatáson sem derült ki más, minthogy értünk dobog ott belül a szivattyúja, és bár több mindenki belefészkelte magát, mi vagyunk számára a legfontosabbak. Ezt eddig is tudtam, de jó újra hallani…. Ma pedig hol esik, hol nem, így alszunk…. Vizslát!

Lea és Bagira

Gyülekezünk...

Tas figyeli a két Lüszit

Itt lesz valami...

Lüszi, Lui és Bagira

Színkavalkád

Lüszi büntiben

Aggyáá mááá!

Mindjárt leülünk...

Közös morzsaporszívózás...

Perec a középpontban!