Nagyberki Zsarolta vakkantásai

04. 05.

Megint kicsit későn értem ide, de most nem rajtam múlott. Az inas sztrájkolt, nem volt késztetése a Diktálmány lefordításához, inkább bambult azon töprengve, mennyi mindent is nem tud megcsinálni egyedül. Mivel ismét valami rácsokról, kerítésekről fantáziált, amikkel természetesen a mi udvari/kerti szabadságunkat szeretné korlátozni, örülünk, hogy ezek csak vágyálmok maradnak, és ebben B. sem nyújt neki segítő kisujjat, ő teljes mértékben értékeli a kertmegújítási projektünket: ahol utat építünk, ott út lesz, és punktum! Az ösvényeinket természetesen fokozottan felügyeljük, azokon semmilyen zöld gizgaznak nincs helye, még elbotlanánk egy-egy fűszálban vagy virágtőben a gyíkkergetések során. Néhány apró lukacskát is ástunk már, no, nem nagyot, az inas sétapálcájával éppen meg tudná mérni a mélységét, ha akarná! Persze ezeket a kisebb kráterocskákat – némelyik G. szerint akkora, mint a Ngorongoro Afrikában, - intuitív rendszerben szórtuk szét a gyepen, hogy B.-nek is szerezzünk egy kis izgalmat aknakereső tevékenysége közben. Mindig nagy boldogság önti el, ha újabbat fedez fel!
Szóval visszatérve az időrendre, pénteken ismét jött Perec Domival, szinte nyárias volt az idő, nem kellett sok futkorászás a lihegés kiváltásához. Az inas dörzsölte is a kezét a hasonló másnap reményében.
Szombaton már délben készülődni kezdett, és mikor megláttuk, hogy elővette a piknikes hámokat, mi is izgalomba jöttünk! Aztán megérkezett Perec is a kis gazdival, B. bepakolt a hercegnői batárba, az inas a botjával belökdöste magát hátra-középre, Lui jobbról, én balról megtámasztottam. (Esélye sem volt eldőlni.) Perec előre ült Domi ölébe, és B. a lovak közé csapott! (Hiába vannak 53-an, bizony, az egész szerkezet megérett az eutanáziára…) Nem tudom, G. mennyire élvezte közöttünk az utat, de mi - az Uralkodók – elég sokat fészkelődtünk, a szűkebb hely miatt sehogy sem tudtunk kényelmesen az előttünk ülők nyakába szuszogni, fülüket, fejükbúbját körbenyaldosni… már régen utasításba adtam, hogy az ellátószemélyzet cserélje le ezt az őskövületet valami hozzám jobban illő, a rangomnak megfelelőbb modernebb hintóra, eddig mindhiába. A piknik helyszínére érkezve Nojcsi már várt ránk, együtt vonultunk be az elkerített hatalmas futira, nem volt újdonság, tavaly is jártunk itt jópárszor, mégis, újra be kellett lakni ezt a szavannát. Unatkozni sem kezdhettünk, mert hamarosan jött Maya a falkával, - G. „Pusztai Négyesnek” nevezte őket, - majd Lex, Lüszi, Lea és Bagira után kisvártatva érkeztek a többiek is: Lili, Nimród, Tas, és a másik Lüszi… ismerősök, és eddig ismeretlenek vegyesen. Beindult az ismerkedés, az inasok szerint engedtem hercegnői allűrjeimből, tavalyhoz képest elég közvetlen voltam. Majdnem minden kísérőnek elsőre engedélyeztem, hogy megsimizzen, nagy örömet szerezve ezzel nekik. A kétlábúak is élvezték a napsütést, mi szimatoltunk, futkorásztunk, majd a töpiosztás idejére mindent abbahagyva áhítattal figyeltük a Töpisnéninket, aki úgy látszik elszokott már tőlünk, mert egyre messzebb szorítottuk, mire végzett – azzal a szerintem csak kevéske morzsaosztással, - már messzire került a kiinduló ponttól, pedig mindegyikünk szépen ücsörgött, amikor a nevét hallotta. Tovább folyt a hancúrozás, labdázás, a végére Lüsziből is előbújt a hárpiafióka, vezérletével az addigra falkásodott csoport jó mókát talált egy „idegen” fajtárs hajkurászásában. Én az ilyesmiben sosem veszek részt, de Lui az elsők között lelkesül bele a csetepatékba. A kétlábúak hamar gátat szabtak az egyenlőtlen kutyakomédiának, és a kis sváblány büntetésből a pokrócára lett száműzve, amit méltóságteljesen viselt. Közben az inasaim rokonai is megjelentek az unokáik garmadájával, én lassan hátrébb húzódtam, nem vagyok oda a „Törpeseregért”. Mivel lassan a többiek hazaszivárogtak, Perec és Lui tartotta a frontot, ők hagyták magukat nyúzni, sőt, kisbarátnőm némely kunsztok előadásával szórakoztatta a gyülekezetet, akik végül talán azt is megtanulták, hogy milyen is egy Magyar Vizsla!
Az elején még Lex és Lui összeférhetősége volt kérdéses, de miután felismerték egymást, igazán úrivizsla módjára viselkedtek, eszük ágában sem volt affért kezdeni…
Lassan mi is hazaindultunk, érdekes módon sokkal csendesebben, mint ahogy kora-délután mentünk. AQ rókákat sem engedtük el a batárban, így B.-nek is maradéktalan volt az öröme. Félálomban búcsúztunk Perecéktől, majd a gyors vacsi után jóleső kómába ájultunk. Szuper találkozó volt, én is sokkal jobban élveztem a tavalyiaknál, azóta valahogy aktívabb lettem.
Másnap délelőtt is még pihengettünk, de aztán összekapartuk maradék dorbézoló kedvünket, és az udvari gyíkászásba öltük visszatérő energiánkat. Ezt tettük hétfőn és kedden is, bár tegnap egy kis ideig egyedül maradtunk, mert az inas egy ismerős kardi(gános-zo)ológussal (vagy mivel…) meghallgattatta, mit súg a szíve ultrahangja. Visszatérve megnyugtatott, hogy a meghallgatáson sem derült ki más, minthogy értünk dobog ott belül a szivattyúja, és bár több mindenki belefészkelte magát, mi vagyunk számára a legfontosabbak. Ezt eddig is tudtam, de jó újra hallani…. Ma pedig hol esik, hol nem, így alszunk…. Vizslát!