Nagyberki Zsarolta vakkantásai

09. 26.

Hát, továbbra sem történnek nagy dolgok mifelénk…
De egy jó hír mégis akad: két hete az inas felrakott a Fészbukra egy gazdikeresőt egy ifjú vizslamix kislánynak… és láss csodát, 4 nap múlva már otthonra is talált! És …. és amint gyorsan kiderült, Mazsiékhoz költözött, régebbi mentettünkhöz, a Balaton mellé! Az egész Rezidencia hálás szívvel gondol Editre és családjára, hogy eredeti kutyusuk – Cuncus – mellé egész falkát alapítanak a Rezidencia „kínálatából”!

<3
Szép, vidám életet kívánunk Cuncus, Mazsi és Csoki, az ellátószemélyzet örömmel szolgáljon benneteket az idők végezetéig!
Mostanában Perecen kívül csak az ősz nyitogatja ránk az ajtót…. Perec hűségesen jön minden héten, és már az aprónéppel is játszani kezdett, egyelőre kevés sikerrel. Most hétfőn viszont kisbarátnőm váratlanul érkezett! Vasárnap délben rosszul lett otthonában, remegett, görcsölt, akárcsak Lui annak idején! Persze az inasai éppúgy bepánikoltak, mint G. Lui rosszullétekor, de szerencsére Perec is hamarosan túl volt az érthetetlen „rohamon”. Utasításomra az inas másnapra, míg a kiszolgálói suliban, melóban töltötték az időt, „megfigyelésre” ide hozatta barinőmet. (Titkon azt gondoltam, úgy sem lesz már semmi baja - Luinak se jött vissza a rosszullét - legalább játszunk egy jót!)
De már hétfő hajnalban ömleni kezdett az eső, reggel ki se mentünk egészségügyileg, inkább szorítottuk! Jött Perec, egyből a falka közé kucorodott a nappali ágyon, én persze elvonultam szundizni a helyemre, nem kedvelem a tömeget! Szerintem már hármunknak is kicsi az a priccs!
Harangszóra elállt az eső, azonnal kivonultunk, és nemsokára kisütött a nap is! Végre játszhattunk! Perec Bonit bökdöste, hátha a hanyattfekvések után mutat valami életjelet is, de hát nem… Bogi és Boni csak egymással tudnak „gyurmázni”, olyankor morogva, hörögve nyüstölik a másikat, földön, ágyon, kanapén…
Pedig már próbálkoznak, jönnek, csóválnak, nyomulnak, de ha vevők vagyunk a hívásukra, és belekezdünk, menten hanyatt dobják magukat…
Perec igy végre velem játszott, úgy, mint régen, én a nyakát próbáltam elkapni, ő körbeugrált, szóval jó volt!
Nemrég kitaláltam egy hasznos játékot! Amikor a személyzet az asztalnál ül, és tömi a töpilesőjét, mi körülöttük szoktunk lebzselni, mivel mindegyikünknek jár az utolsó falat! Én, mint „Vezető Kunyerátor”, néha váratlanul kirohanok az udvarra, a két kicsi üvöltve utánam, hogy „holvan, holvan, mithallottál”, én a teraszon félreállok, hadd rohanjanak a kerítésig tombolva, keresve az „ellenséget”, és szép csendesen visszasietek az asztal mellé, elfoglalva a nekem járó, a nasihoz legközelebb eső helyet! És ezeknek az akcióknak általában Lui is bedől…! Vizslát!