Nagyberki Zsarolta vakkantásai

11. 04. vasárnap

Nehezen indul ez a bejegyzés… napok óta böködöm G.-t, pötyögje be a mondandómat, de azzal hárít, hogy nincs kedve, egyébként se tudná hitelesen átfordítani a magasabb röptű kétlábú-nyelvre az én csapongó gondolataimat…
Pedig itt a Rezidencián nem történt semmi vész, de körülöttünk keringett a Rossz! Néhány ismerősöm műtéteken esett át, szerencsére mindannyian felépülőben vannak, és bizony a „Szivárványhídon” is volt forgalom… Zsömi is elment hirtelen, négy nappal előtte még vidáman együtt piknikeztünk… 
Aztán jött a hír, hogy az apám, Zsiga infarktust kapott, és elhagyta azt a távoli rezidenciát, ahol én is születtem. Először nem is tudtam kiről van szó. „Apám” ez nekem nem sokat jelentett… de aztán a „Zsiga” említésére kezdett előszivárogni egy-egy régvolt mozdulat, egy nyalintás, egy odabújás… meghitt boldogság… Igen, tudtam már ki volt Zsiga! Ő volt a játék, a Család, a Törődés, a Rend, a Biztonság!
Sajnos azóta nem találkoztam vele, mióta otthonról itthonra költöztem. De felrémlik annak a napnak a nyüszögős félelme, a Hiány, amiben az ő „jelen-nem-léte” is fokozta az első órák riadalmát… Hát, elment Zsiga…. érzem, hogy most abban a távoli rezidenciában is nyüszög a tanácstalan riadalom. Tán, - ha létezik a Szivárványhíd, - megkereslek egyszer… Viszlát Apám, viszlát Zsiga!
--------------------------------------------------------------------------------------

A héten egyik délelőtt a személyzet elment valamiféle kertbe, azt mondták, meglátogatják A.-t, és meg néhány ismerőst. A.-ra emlékszem, amikor ide költöztem, ő is itt lakott, de nemsokára már nem találkoztunk többet, nem simizett, nem vett az ölébe, én pedig nem bosszanthattam azzal, hogy mindig el akartam venni a botját, ami ugyan nagy volt nekem, de olyan jó volt próbálgatni az erőmet…
Szóval most A. ott lakik abban a kertben! A személyzet vitt neki virágot, meg „lángot”, minket itt hagytak néhány szárított marhafül társaságában, így azt hiszem a szomszédok észre sem vették, hogy „nincs itthon a macska, cincognak az egerek”…
Pénteken jött Perec és Domi, Perec fel volt turbózva, Bonival szeretett volna játszani, de ő inkább Domi ölébe pattant, és Bogi is követte. G. el is kattintott néhány képet, de aztán kiderült, egyik sem sikerült. Aznap még a fényképezőgép is ellenállt, nem akarta a vidámságot…
Akkor este az inas a szokottnál is csendesebb volt… odatelepedtem mellé a kanapéra… a másik oldalán az aprónép szorongott, de nem zavartak bennünket. Lui természetesen a helyemen pöffeszkedett. Aztán lassanként eltompult minden… G. simogatása melegségesebb lett… Régmúlt évek, évtizedek hajdani mozdulatainak szeretete tért vissza… És hirtelen éreztem, hogy nem csak engem simogat! Éreztem a többieket… magamban, körülöttünk… amikor az ölébe hajtottam a fejemet… Talán csak néhány pillanat volt, talán egy perc… de volt! Éreztem! És amikor kicsit megborzongtam a felismerésben, tudtam, hogy az inas is érzi a körülöttünk lebegő régesrégi gondolatokat… Aztán elmúlt a varázs, Bogiék megunták a nekik jutott szűk helyet, Lui érkezett a másik oldalra, és ez már messze nem volt ugyanaz…
Ahogy ma is kiszagoltunk, nyilvánvalóvá vált, hogy feltartóztathatatlanul közeleg az ősz, a szürkeség! Nem elég, hogy már délután sötét van, még az a kellemes napsütés is csak a reggeli kimenetelünkkor ígérgeti csalfán a derűt… Két óra múlva ma is ködbe zuhant az udvar… Olyan hideg még nincs, de a terasz kövén ücsörögve már egy kis idő múlva bekívánkozunk…
Persze ha a „szomszédban” esemény van, csak ki kell lépnünk ellenőrizni a dolgokat, és ilyenkor G.-t is meg kell mozdítanunk, mert hiába van kutyaajtónk, az aprónép nem meri használni… Hát, valahogy így végződött az október, és kezdődött a november… Vizslát!

Zsiga 2012. október 26. - 2018. 10. 30.