Nagyberki Zsarolta vakkantásai

01. 14.
Általában unalmasan telnek a napok.
Vasárnap volt egy „kis” élénkség, amikor Éva jött Lui-simogatásra. Én is örömmel fogadtam, de amit a „svábcsoki” művelt, az már nagyon szirupos volt. Szeretem én is a kétlábúakat, főleg az ismerősöket, de azt az imádatot, amit Lui Éva körberajongásával kifejezett, eddig az én hercegnői udvartartásomban nem volt elfogadott. Itt „viselkedni” szoktunk hellyel-közzel (az első tíz perc után). Ez a „viselkedés” bizony aznap délután csorbát szenvedett. Lui többszörösen körülpucolta, majd minden, - szerinte kimaradt részecskére - újból és újból visszatért. Szerettem volna én is megkapni a nekem járó simiket, de ez az elején csak vágyálom maradt. A közelébe sem fértem Évának, aki ezúttal szerencsére Csoki nélkül érkezett, mert egyszerre két elszánt svábcsokival birkózva végleg kimaradtam volna nekem járó kötelező bunda-vakargatásból. Miután Lui egy időre lecsillapodott és én is hozzáfértem a vendéghez, G. kizargatott bennünket az udvarra, majd rövidesen Lui robbanásszerű belépője borzolta kissé inasunk jókedélyét. A vásott svábgyerek bevágtázás közben egy mozdulattal döntötte fel a vizespoharat, és nyúlta le a tányér sütit. Mire én is odaértem, már úszott minden. Ezirányú tehetségét – mármint minimális folyadékkal maximális terület eláztatását, - eddig is tapasztaltam, mert például amikor egy kiadós játékból bejövünk az udvarról, és G. leellenőrzi és letörli a nyolc tappancsot portalanításilag, Lui nekiáll inni, és három lefety után a konyha és a folyosó is úszik a barna (sáros?) lében. Gyanítom, hogy olyasmi játszódik le eközben, mint a búvópatakoknál: Lui porózus szerkezetű, és miközben áthalad rajta a benyelt víz, mindenhonnan kicsurog belőle a megnövekedett nyomás hatására – Lui színével megfestve – az eddig benne pangó nedvesség. Ezt G. magyarázta el nekünk ilyen tudományosan, én el is hiszem neki, de B.-nek egész más a véleménye! B.-nek sokszor más a véleménye, például a „Két vizsla a lakásban” című projekttel kapcsolatban is. Mi hárman szeretnénk végrehajtani ezt a projektet, az Európai Unióból is támogatják, de önkormányzati hozzájárulást is igényel, és itt B. a Magasságos Fő-Főpolgármester. Nem beszélve arról, hogy a vele baráti viszonyt ápoló többi Polgármester is a projektünk ellen van, szerintem tiszta irigységből! Egy Polgármesternek az általa irányított nép jókedélyének fenntartásán kellene munkálkodnia, már csak az újraválasztás reményében is. Az is igaz azonban, hogy a nálunk megvalósult demokrácia amolyan „diktokrácia”, ahol csak egyetértési jogunk van: A végén mindig egyetértünk azzal, amit a Felsőbbség határoz…
Miután ilyen szép kanyargós utat bejártam Veletek, visszatérek vendégünkhöz, aki éppen egy időre megelégelve Lui örömtombolását, elfelé készül, és miközben megígéri, hogy hamarosan visszatér, G-vel úgy ügyeskedik, hogy szépen észrevétlenül kiterelődünk az udvarra. Így a végén - bár megtépázva, de - egyben távozott Éva.
Kedden eljött egy kis vizslasimi lehetőséget kunyerálni G.-ék jóbarátja: Mnéni, aki tulajdonképpen csak az én kedvemért érkezett. Respektálta Lui szépségét is, de – végre valaki – csak, és kizárólag az én szép magyarvzsla-színű bundácskám adjusztálását óhajtotta. Persze Lui is odapofátlankodott, és nem volt elég neki néhány simogatás, fel is telepedett a kanapéra az én kedves vendégem mellé. Néha semmi tekintettel nincs az előjogaimra! Főleg, ha szeretgetésre, vagy kajára van kilátás. Ilyenkor hiába próbálom fegyelmezni, a lemorgásom süket fülekre talál…. (Hogy minek hord ekkora füleket, ha süket, nem tudom…) Végre én is odafértem Mnéni mellé, és szeretetet cserélhettünk. Mint régebben említettem, Mnéni volt Lili vizsla Gazdija (Nagybetűvel), aki elődöm - Borcsi – anyuja volt. Így már nagyon régi az ismeretség a kétlábúak között, és egy órácskára Lilike bársonyfüleire is emlékeztethettem őket.
Mnéni nagyon lassan gyógyul elvesztett társa iránti bánatából, de most már látszott rajta, hogy csillapul a fájdalom. Örültünk, mert beígérte a gyakoribb látogatásokat, mert úgy észlelte, szükségünk van egymásra.
Amúgy a többi nem említett napot kinti-benti – általában halálos – párviadalokkal töltöttük, mert általában még a nap is sütött. Azért nem voltak „annyira” unalmasak ezek az idők sem. Pár napja Lui megtanult csendespihenőzni is, most már ő követeli, hogy G. – az ebédje után – vízszintesbe helyezze csontos porhüvelyét, és elfoglalva az én helyemet, két lába közé telepedjen, buksiját annak combjára helyezve. Így nekem csak inasom mellett jut hely, rámászva mellkasára, így pihengetünk mintegy félórácskát, órácskát. Eztán már megunjuk a henyélést, de ilyenkor mindig várni kell az ajtónyitásra, amíg öregedő háziszolgám újra kirakja a maga nagy puzzle-ját, ami mindinkább lassabban megy neki… Vizslát!