02. 22.
Úgy látszik, itt is át kell vennem a kezdeményezést, mert a „Hercegnő”, és „Csoszogi”, az öreg, vaksi inas (G.) egészen eltunyulnak!
Lui vagyok ismét, a svábcsávó!
Én tartom életben a vidámságot ebben a kócerájban. B. is mindig rajtam mosolyog, amikor összeszedi a leselejtezett tápos-zacskókat utánam, derül akkor is, ha a konyhában elrikkantja magát, hogy: „Kifelé!”, és én azonnal bebújok az asztal alá, hogy kicsit késleltessem az elmenetelét. Az utóbbi időben már akkorákat derült ilyenkor, hogy a nádpálcát is előszedte, azzal kapirgált felém, én meg ügyesen kikerültem! Játszottunk! A végén mindig azzal fejezzük be, hogy jutifalatként száraz kenyérkockával csalogat ki. (Engem nem lehet egzecírozni!) Ezt még képtelen azonnal alkalmazni, kétlábú buksijában (női kreálmány), még nem kapcsolódott össze a jutifalat látványa, és a hallásjavulás szoros összefüggése….
Sikeresen leamortizáktam a léőcsőt elzáró rácsot is, aminek leszerelésével Zsaci már régen felhagyott. mondtam neki, csak kitartás kérdése az egész, én pedig naggyon kitartó vagyok! Sikerült az összes tiplit kirángatnom, amit elértem el is rágtam – nehogy könnyen visszarakhassák. Ezzel segítettem G.-nek is, mert így B. is végre belátta, hogy mindenféle tákolmánnyal engem nem állíthat meg! Tehát most naponta többször colstokkal vonul G., mi pedig lelkesen kísérjük.
Pénteken a hercegnő elvitte B.-t a futira, ahol lájkolták, mert látszik rajta, hogy kócsot (coach) alkalmaz! (Nem B., hanem Zsaci). Pedig én csak brahiból, magamat szórakoztatva tréningelem őket – persze elsősorban Zsacit. Kíméletlen vagyok vele szemben, addig froclizom , míg a végén ő is beszáll a kajabálásba, és ezt már G. sem sokáig bírja, és kizavar bennünket a szomszédok örömére.
Mialatt Zsaci a futin kacérkodott a bájaival, emlékeztettem G.-t, hogy minket - fiúkat megint itthon hagytak, végre bulizhatnánk kedvünkre néhány vidám, belevaló fruskával!
Másnap aztán szerencsém volt, mert először Perecék látogattak meg, - Perec nadrágos inasa kíváncsi volt rám. Be is mutatkoztam S.-nek, majdnem sikerült róla lekapnom az ancúgját. Közben ostromoltam Perecet is, de ő elszokott már tőlem, mire észbe kaptam, és lejjebbsrófoltam volna az amplitúdót, már el is mentek. Sebaj, jön a tavasz, Perecék is gyakrabban vizitálnak.
Eztán pedig én vihettem el B.-t a futira! Odafelé csak a csattogást hallottam mögöttem, ahogy néha a talajt érintette, de a Ledinához érve végre leoldódott a nyakörvről! Egész addig jól viselkedtem szerinte, amíg eljátszogattam Zaráékkel, de kicsinek éreztem a teret, es mellettünk fociztak, azt meg kellett közelről is néznem. próbáltak kicselezni, de az én négylábammal, és zseniális gömbérzékemmel nem boldogultak. Aztán megláttam két kétlábút, akik valami talicskafélét tologattak maguk előtt. Ajvé! Hát nem egy-egy apró, leendő kisinas dekkolt a taligákban! Boldogan elkezdtem volna az adjusztálásukat – sosem lehet elég korán kezdeni a betanítást, - de B. elrángatott, pedig a mutterok nem is hisztiztek nagyon. Azt mondta, soha többet velem sehova. Nem vettem a lelkemre, hazahúztam. Ott már ismét kellemes meglepetés várt, mert közben Zsacihoz érkezett Mnéni, és elmondása szerint csak őt akarta látni, örült, hogy én nem vagyok otthon. Így már akkor bosszankodott, amikor befelé menet, egy magasabb polcról lekaptam a szerintem nekem járó jutifalatokat. Megmentettem attól, hogy egyenként kelljen átnyújtania. Ennek ellenére többször a hátamra, a buksimra tévedt a keze, amit percek múlva látványosan elkapott, hogy „nem is azt a sátánfajzatot akarta simizni”. Persze én átláttam a szitán, csak a hercegnő miatt berzenkedett, különben bejöttem neki!
Tegnap aztán amíg koradélután kint hancúroztunk Zsacival, B. orvul belopta mellőlem, és Zaráékkal elmentek a Malomvölgyi tóra! Szerencsére nem kellett sokat ordibálnom, mert jött Éva, a kétlábúak legkedvesebbike, és egyedül, a Hercegnő okvetetlenkedését mellőzve hámozhattam ki a dzsekijéből, majd levonultunk, örültünk egymásnak, miközben G. hiábavalóan kattintott néhányszor azzal az utálatos gépével. Elhozta a megjavított mukimat is, újra nekiálltam a feltrancsírozásának, de az inas elmentette előlem a megműtött vizipacit.Hagytam kicsit beszélgetni még G.-t az én Évámmal, aztán elé álltam, és mondtam neki, hogy gyerünk sétálni, mert a dumából nem élünk meg. Éva engedelmesen öltözött, (segítettem neki), nagy örömmel vittem egy órára a futira. Együtt értünk vissza otthonunk két hercegnőjével. (Mindkettő azt hiszi, hogy uralkodik rajtunk, fiúkon…)
G. azt mondja, Zsaci olvasói a felét sem értik majd, amit összehadováltam, de szerintem erőltessék meg azt a két lábon hordott sapkaalátétjüket!
Vizslát! Hallali!

Éva és Lui.... Éva nem sír. csak felkészül Lui pusziáradatára

Nagyon szeretik egymást

Elfáradtunk vasárnap

Ilyenkor szent a béke!

02. 14.
Telnek a napok, általában esik, a mi, és az inasok legnagyobb sajnálatára. Lui sem szereti a csöpögős időt, én utálom, nálam jobban csak G. - mert akkor rá hárul a nyolc pracli letörlése is. B.-ről nem is szólva, mert ha csatakos napokon lejön a rezidenciámba, rögtön seprűre, lapátra kap, körbetakarít mindannyiunkat, közben dödög valamit az „irtózatos porhegyekről”, és ez frusztrálja vaksi titkáromat. Pedig mindent megteszünk a körlet tisztántartása érdekében, és port sem hordunk be, legfeljebb egy kis sarat! Mi például, amikor Luival a hatodik ajtónak ugrás, és G. hatodik előcsalogatása után hetedszerre, vagy nyolcadszorra úgy döntünk, hogy méltóztatunk a pracli-tisztítás egyáltalán nem kellemes – és véleményem szerint teljesen felesleges – ceremóniájában részt venni, hagyjuk magunkat egyenként becsábítani mancspucolásra. Persze Lui tolakszik mindig előre – mint mindenhova, - majd G. leülteti a folyosón, amit azonnal meg is tesz, miután végigvizsgálta a lakosztályt, milyen változás történt az eltelt félórában. Eztán már nem is „süket”, hajlandó kegyesen a mellső lábait pacsira nyújtani, majd az inas „bújj-bújj” felszólítására félig átbújik G. lábai között, és letörölteti a hátsó virgácsokat is. Miután G. becsukta Svábcsokiságát a szobába, jövök én. Én ugyanis ki nem állom, hogy köröttem sertepertéljen, amikor nekem háromlábon kell kiszolgáltatottan várakoznom, amíg némi számolás után mindenesem úgy nem dönt, hogy végeztünk. Közben nálam nem csak a „bújj-bújj”-ig, hanem a zöld levelecskén keresztül az aranykapuig is eljut… Mindezt a maga sajátságos intonálásával adja elő, amit „ének”-nek hív. Én már halottam kétlábút énekelni, egészen elviselhető volt, de G. barcogása kibírhatatlan. Persze egyik sem ér a közelébe annak a magas fokú prezentációnak, amit Luival unaloműzés gyanánt szoktunk előadni. Az produkció! Még a szomszédok is tapsolnak!
B. szerint eggyel többen vagyunk, mint kellene, el nem tudom képzelni, kire gondol… Talán G.-re, ő itt a leghaszontalanabb… sem énekelni nem tud, sem házat őrizni, sem nyakakba ugrálni örömpuszikat szórva. Rám biztos nem, hiszen én vagyok a Hercegnő, és Luira sem, hiszen ő az, aki ébren tartja a vitalitását, miatta termeli a szervezete azt a sok endorfint. Most is, ebben a pillanatbab az ajtó betört üvegét takarítja utána, és biztosan tele van örömmel, hogy Lui nem vágta el a lábát, amikor berobbant az a hülye üveg…. pont akkor, amikor Őcsokisága ki akart hozzá ugrani egy pusszantásra. Pár napja, miután már végzett a garázs feldíszítésével, az öreg vízpumpát hozta ki, és elkezdte fogpiszkálóvá átalakítani…. Naggyon kreatív!
Péntek délelőtt nagy meglepi ért bennünket! Megérkezett Lui karácsonyi ajándéka az Óperenciás Tengeren is túlról! És tényleg onnan (Ober Enns)! Mariann küldte, aki Luit protezsálta az Udvaromba! G. nyugodtan akarta felbontani, de sem B. (a ridikülhordozó kétlábúak kíváncsisága), sem mi nem hagytuk. G. mondta, akkor legalább addig ne piszkáljuk, amíg néhány fotó készül a dobozról, - valamennyire ismer minket – mert aztán, ha nekiállunk,…. Olyan izgatottak voltunk, tudtuk, hogy a miénk! Kaptunk jutifalatot, két aranyos pihe-puha takarót, és…. És két Sípoló Mukit! Az egyik „szafaládé” muki, a másik vizilómuki! a következő félórát a Mukik Háborújaként tartják nyilván majdan a Történelemben! Természetesen ezt is hibásan, mint annyi mindent…. Nem a mukik háborúztak, hanem mi. Mindig a másiknál lévő mukiért! Jó mulatság volt! A kétlábúak nagyokat röhögtek, de ez akkor nem érdekelt. Lui mindig azt akarta elszedni tőlem, amit előtte téptem ki a szájából. Ilyenkor nagyon önző…. A félóra elteltével rájöttünk, hogy a vizipaci kibelezhető! Ekkor G. beszüntette a hajcihőt, ideiglenesen elkobozta a mukikat, de adott a jutifalatból, finom volt. Azóta is azzal kenyerez le bennünket, nem tudom, miért aprózza így el… Persze Lui megint adta magát, dupla porciót követelt, arra hivatkozva, hogy szereti a „hazai ízeket”. Hát erre már rendre kellett utasítanom a kis háryjánosát, hiába sváb, akkor sem jár több neki, mint nekem. Aznap kora délután mégegyszer elszabadult bennünk az örömködés. Megjött Éva egy kis simire, Csoki tudta nélkül! De gondolom, ez hamar kiderült, amikor hazaért. Lui természetesen ismét kisajátította, pedig nekem is az egyik kedvenc kétlábúm…. Sajnos, amikor Évával találkozik, Lui számára megszűnik a külvilág. Csak mászik, puszit oszt, nyüszög, bújik, nyal, hajat igazít, eljátssza, hogy ő egy sál, csak a vak nem látja, hogy szerelmes. Ilyenkor G. sem bír vele, Éva kérdezte is tőle, hogyan marad talpon körülöttünk… Pedig Lui csak Évánál ilyen vehemens, még B. hazaérkezésekor sem produkál ekkora cécót. Na jó, Nojcsi is kikapcsolja nálunk a biztosítékot. Éva – kézmosás után - hamarosan távozott, úgy látszott Lui bundája kopik, vagy csak a festéke fog, mindenesetre Lui-színű lett a tenyere. Elvitte a vizipacit is, azt mondta, meggyógyítja.
Tegnap az időjárás novembert tartott, mi bent G.-n heverésztünk, mert akkor – szerinte – hosszabb távon is kibírja bent velünk.
Ma délelőtt már sütött a nap, tombolhattunk az udvaron is, de aztán jött a szokásos eső, megfigyeltem, ilyenkor az inasoknak többször kell az ágyon, foteleken helyreállító munkálatokat végezni. De ez minket nem nagyon izgat! Vizslát!

Kicsomagolok! Érzem, hogy valami tuti van a szatyorban!

Lui azt hiszi, az övé minden!

És itt a szafaládé!

Enyém a vizipaci!

Hogy kell megszólaltatni?

Lui érzi a "hazait"!

Neki szól!

Kicsomagoltunk

A "teríték".... Hadd menjünk mááár....

Mindent magának akar....

És be is gyűjtötte...! Irigy....

02. 09.

Na, mivel sokminden nem történt velem, ahogy némelyek kérték, (úgy látszik, van, akinek nem elég színvonalas az én hercegnői diktálmányom), mára átadom a vakkantás jogát kis golyótlan lakótársamnak, hogy lássátok, nem olyan nagy szám a Svábcsoki…
Na Csá!
Lui vagyok, a Nagyságosasszony most ugatta, hogy vakkanthatok párat a híres Vonyítmányába.
Nem tudom, mit hadovált eddig rólam a zöreglány, de biztos, hogy a fele sem igaz!
Magamról csak annyit, hogy fürge, eszes, öntörvényű vagyok, G. szerint „kreatív”, B. szerint „átkozott rosszaság”. Szeretek kúszni-mászni, négylábbal a nyakakba ugrani, szóval minden olyant kipróbáltatok velük, ami Zsacival eddig nem volt az életük része.
A múltkor azt a szaloncukorpapírt sem tudták, hogy hogyan került a lenti folyosóra… Hát úgy, hogy lehoztam. Amikor itthagytak bennünket, elindultam felfedezni a házat. Bementem B. szobájába, amit elfelejtett becsukni (magára vessen), és körülnéztem. Felfedeztem a szemetesben egy elszáradt fenyőágat egy üres sz.cukorpapírral, ezért természetesen kihalásztam a többi cuccal együtt. Közben történt egy kis malőr, mert az ajtó becsukódott, és mivel befelé nyílik, először megdöbbentő volt, hogy hiába kaparom a kilincsnél, nem tudok kijutni… ki akartam nézni, nem jön e Zsaci segíteni, ezért leszedtem az ajtóról a függönyt, gyorsan ment, értek hozzá! (B. majd kitalál valamit, hogyan tudja visszarakni, az már nem az én dógom!) Aztán elkezdtem gógyizni, hogyan is juthatnék ki…. Rágcsálás közben jönnek a frankó ötleteim, nekiálltam tehát az ajtó előtt heverő tv-kábelnek, szépen elkezdtem hámozni, de csakhamar valami rézszövet csikálta a nyelvemet, ezért úgy gondoltam, egyelőre csak a műanyagot hántom le, a többit későbbre hagyom. Ám közben, ahogy próbálgattam a kijutást az ajtót pöcögtetve, egyszer csak kinyílott annyira, hogy kipréselhettem magam. A cukorpapírt magammal vittem emlékbe, de útközben elvesztettem, mert eszembe jutott, hogy Zsacit is le kell rohannom még, hadd morgolódjon kedvére. Persze ő a helyén bóbiskolt, sikerült is felidegesítenem egy pillanet alatt, de ilyenkor nem veszem tudomásul a morranásait, „süketen” körbeugrálom, és addig ugatok neki, amíg le nem kászálódik, és játszani nem kezdünk. Most is így volt, mire a kétlábúak megjöttek, békésen vártuk őket.
Pénteken is elmentek vendégségbe az inasok, nem tudom, hova a fenébe járnak ennyit, G. lassan már hetente itt hagy egyedül ezzel a zöreglánnyal… Zsaciban nem sok spiritusz van, én egész nap a nyakán lógnék, ha tehetném, de Zsaci csak elhever, naponta többször is, és akkor nagy kitartásomba kerül, mire belevonom valami frappáns csínybe… De most rendesek voltunk, én is szunyókáltam, még miután hazaértek, akkor is, ám aztán pillanatok alatt felébredtem!
Csöngettek, és jött Éva! ÉVA, ÉVA Csokiék Évája! És az enyém is! Itt legalábbis, mert bizony őt nem adom Zsacinak! Én akarom összenyalni, összeugrálni, a fotelba taszajtani, elölről, hátulról a nyakába ugrani, a hátára kapaszkodni, a sapekját lekapni, mindent én akarok vele csinálni! Zsaci is próbálkozott, de kispályás hozzám képest! Ellöködtem, hiába akart simit kunyerálni, csak lopva tehette, mert elárasztottam magammal kedvenc kétlábúmat, és abban az áradásban senki másnak nem volt helye. Éva becsülettel állta az özönlést, később néha le is ültem neki, hogy lássa, odafigyelek, hallgatok rá.
Amikor láttam, hogy készülődik elé álltam, és hangosan követeltem, hogy vigyen magával sétálni, menjünk már, induljunk Csokihoz, a futira, az erdőbe, bárhová….. Sajnos itthagyott azzal az ígérettel, hogy vasárnap elvihetem a futira.
Szombaton új játékot találtam magamnak. Amikor egy hete kicserélték a garázsajtót, megtanultam, hogyan lehet a garázsba is benyitni… Most eljött az alkalom, B. elvitte az autót, tágas tér várta kibontakozásomat.
Körbenéztem, kiszimatoltam az üres tápos zsákokat, egyiket a másik után bontottam ízekre, hátha találok bennük néhány gömböcskét. szépen szétterítettem az átvizslatott cafatokat, majd áttértem a krumpli- és hagymahálók át- és széttúrására. Miután belefáradtam, - nehéz dolog ám a garázs betonjának minden kilátszó porcikáját lefedni a színes zacsi-foszlányokkal! – beugrottam még a komposztládába, hátha találok valami friss becipelnivalót. Szóltam Zsacinak, így néhány rágókának való fadarabot, citromhéjat, zöldségszárat, elszáradt fűcsomót elvittünk a teraszra, hogy később felapríthassuk azokat a gyorsabb lebomlás érdekében. Mire B. magérkezett, nagyjából előkészítettünk mindent az összesöprésre. Előbb persze a garázs díszítését látta meg, időbe telt neki, míg az autójának helyet csinál. Mire leért a teraszra, kellően fel volt emelve a pulzusszáma a további fitneszedzéshez. Némi elmorzsolt hangokat is hallatott, mire G. figyelmeztette, hogy ő már szólt a komposztláda lefedéséről, a garázsajtó Luibiztossá tételéről, és még egyéb megelőzésekről is említést tett, amik szerinte logikusak lennének. Én meg tudom érteni, mint fiúvizsla, mert a logika az a valami, amihez a lányoknak lövésük sincs, legyenek akár vizslák, akár kétlábúak. Nekik is van valami távolról hasonló, de az a számunkra a logikátlanság logikája…. sosem fogjuk megérteni. G. pedig büszke a logikájára, mivel csak az maradt neki aránylag egészséges.
Vasárnap aztán jött Éva, és kettecskén elmentünk a futira, hogy engedelmességi felmérést végezzek vele. A ketrecben elég jól viselkedett, a jutifalatokat letette a közelembe, adta, amikor szóltam neki, nem idegeskedett, ha közben madarakat nézegettem, pórázon szépen, kitartóan loholt mögöttem. Van még, ami csiszolható, de alapjában véve meg vagyok vele elégedve. Jó idő múlva megérkezett Csoki is, így végre játszottunk is, mert már fogytán volt a jutifalat, egyre kevésbé voltam ösztönözve.
Nagyot játszottunk, végre Csokin is kitombolhattam magamat. Kicsit el is fáradtam, de nem annyira, hogy ne kezdjem el mesélni Zsacinak a kalandjaimat, ő azonban faképnél hagyott, és elvitte B.-t a futira, hogy megnézze merre jártam. Közben G.-hez vendég jött, én ki lettem csukva, de nem nagyon bántam, elfoglaltam magam. Fájintos egy vasárnap volt!
Mostanában reggel félnégy-négykor ébresztem G.-t, aki már pattan is, és szárnyalva enged ki bennünket hajnali vizslatásra. Az elején megpróbálta elsumákolni az ébredést, de akkor mindig öklendeztem néhányat, egyszer-kétszer ki is tálaltam valami csekélységet, na, azóta kel, mint a hajderménkű! Mi pedig kirobogunk Zsacival, tombolunk egy negyedórácskát, közben többször megzörgetjük az ajtót, mintha már be akarnánk jönni…. Aztán lessük, mikor bukkan fel, és amikor nyitja, mi száguldunk tovább. Negyedóra–húsz perc, mire megunjuk. G. minden nap hálát rebeg, hogy még alhat egy kicsit, mert mindig mondta, hogy a katonáéknál mekkora öröm volt, amikor felébresztették az éj közepén, majd alhatott még egy kicsit. Hát, miért ne kedveskednék neki ilyen csekélységgel, ha nekem nem kerül semmibe…?
Na, most már itt kell hagynom ezt a Zsacikedvelő díszes társaságot, remélve, hogy nem voltam olyan hótunalom, mint ő szokott lenni néha. Vizslát, Hallali!

02. 03.
Mivel állítólag nem történik semmi, G. sztrájkol. Lusta lepötyögni a gondolataimat, pedig egyre sűrűbben hangosan is közlöm vele és mindenkivel, de csak azért, hogy túlordítsam Luit.
Hétfőn G. magához képest izgatottan, egész nap várt valami csomagot. Ez a startra kész állapot úgy nézett ki, hogy többet voltunk kint az udvaron, hogy ő nyugodtan tudjon száguldozni a lépcsőkön, ha kell. Persze nem kellett. Mi azonban szép, attraktív öko-kiállítást rendeztünk a teraszon. Lui feltúrta a komposztládát, és apránként előkészítette a kiállítási anyagot, amit már együtt rendezgettünk. Véglegesre sosem sikerült, mert egy-két gusztább fadarabon jól elveszekedtünk makacs sváb barátommal. Szerinte mindegyiket még alakítani kellett volna, én meg már meg akartam, mutatni vaksi inasomnak, úgyis rengeteg időbe telik, amíg az egészet alaposan szemrevételezi, majd elismerését kifejezve beleír a vendégkönyvbe. Ennek egy szállongó papírdarabot neveztünk ki, amit ízlésesen körbedíszítettünk a G. zsebéből kilopkodott, es elcsócsált papírzsepik maradékával. Végre készen lett, jöhetett az első látogató: G.…. Ahogy kilépett az ajtón, és egyúttal belépett a kiállítótérbe, nem mondhattam, hogy semmi hatással sem volt rá a tárlat. Még vijjogott is, ha jól hallottam. Aztán gyorsan előkaparta a seprűt, összeterelte a rekvititumokat egy lapátra… majd hirtelen elakadt…. nem találta a vödröt….. Ezen felbosszankodott, és otthagyta az egészet a lapáton, amiről mi nagy műgonddal újraválogattunk, és rekreáltuk a kiállításunkat B.-nek.
Ő inkább kedd reggel nézte meg, de erről nem akarok sokat beszélni…
Tegnap végre jött Nojcsi is, és rutinosan azonnal a szánkba nyomott egy-egy rágcsát, így az üdvözlése félbe maradt, csak a morzsák elfogyasztása után – jó negyedóra múlva – kerítettünk sort a befejezésre és az örömjödésre. Lui megint annyira tolakodott, hogy kénytelen voltam rászólni, hogy várjon a sorára, de ilyenkor, ha puncsolásról van szó, teljesen elveszíti azt a kevés eszét is, ami abban a sötét buksijának hasonlóan sötét, tágasan üres univerzumában apró futócsillagként keresi a kiutat…. Hát, most sem találta… Végül ki lettünk csukva, és csak üvegen keresztül sóvároghattunk a palacsintákat felzabáló kétlábúak mellé… ilyenkor úútálom!
Azért később beszabadultunk, és sikerült Nojcsi haját is megigazítanunk. Szépen elbeszélgettünk vele, engedtük, hogy simizzen, hiszen ezért könyörgött, és mi minden ezirányú óhajt lelkesen teljesítünk.
Végül csak itthagyott bennünket, még rendesen elbúcsúzni sem tudtunk, mert éppen kinti őrjáratunkat róttuk.
Ma reggel „megint” egyedül maradtunk, mert a kétlábúak elmentek igazolványképet csináltatni, meg a postára azért a híres csomagért, mert Pestről jött az értesítés, hogy már hétfőn megpróbálták kézbesíteni, csak senki nem volt itthon… Hát, mi tanúsítjuk, hogy G. is itthon volt, csak a „kézbesítést” nem nálunk próbálták. G. azon tanakodik, hogyan szorítsa rá a második szomszédot, hogy kiírja a házszámát…? Mert ő a „/2”, és ha az a szerencsétlen postás megnézi a mellette levő házat, okosan le is von kettőt a számából, és hopp, már nyomja is a csengőt hiába….
Szóval elhozták ezt a csomagot is a postáról, de G. akkor még nem bontotta ki, mert előbb körülnézett, mi kárt is tettünk a rezidenciámban…? Hát, semmit! Nagyon ügyesek, rendesek voltunk…. bár B. talált egy üres szaloncukorpapírt, de ahhoz semmi közünk, bizonyisten!
Akkor már esett az eső is, később meg szakadt, sokáig csak az orrunkat dugtuk ki, G.-t sem hagytuk békén, így csak kibontotta, kipróbálta, majd félretette az E-nagyítót, amivel könyveket fog olvasni. Nem tudom, az mi fán terem, mert ittlétezésem óta ilyen még nem történt…. Azt tudom, mi a könyv, mert kiskoromban néhányat átlapoztam, minek állnak itt a polcokon használatlanul, ugye? Na, most majd erősen fogok figyelni Luival, hogy G.-től mikor veszik el, amikor lapozgatja őket, mert tőlem bizony elvették!
Jó éjszakáz, én már régen alszom, nem bírtam kivárni, amíg G. formába öntögeti amúgy világos, tiszta diktálmányomat! Vizslát!