2016. február 9., kedd

02. 09.

Na, mivel sokminden nem történt velem, ahogy némelyek kérték, (úgy látszik, van, akinek nem elég színvonalas az én hercegnői diktálmányom), mára átadom a vakkantás jogát kis golyótlan lakótársamnak, hogy lássátok, nem olyan nagy szám a Svábcsoki…
Na Csá!
Lui vagyok, a Nagyságosasszony most ugatta, hogy vakkanthatok párat a híres Vonyítmányába.
Nem tudom, mit hadovált eddig rólam a zöreglány, de biztos, hogy a fele sem igaz!
Magamról csak annyit, hogy fürge, eszes, öntörvényű vagyok, G. szerint „kreatív”, B. szerint „átkozott rosszaság”. Szeretek kúszni-mászni, négylábbal a nyakakba ugrani, szóval minden olyant kipróbáltatok velük, ami Zsacival eddig nem volt az életük része.
A múltkor azt a szaloncukorpapírt sem tudták, hogy hogyan került a lenti folyosóra… Hát úgy, hogy lehoztam. Amikor itthagytak bennünket, elindultam felfedezni a házat. Bementem B. szobájába, amit elfelejtett becsukni (magára vessen), és körülnéztem. Felfedeztem a szemetesben egy elszáradt fenyőágat egy üres sz.cukorpapírral, ezért természetesen kihalásztam a többi cuccal együtt. Közben történt egy kis malőr, mert az ajtó becsukódott, és mivel befelé nyílik, először megdöbbentő volt, hogy hiába kaparom a kilincsnél, nem tudok kijutni… ki akartam nézni, nem jön e Zsaci segíteni, ezért leszedtem az ajtóról a függönyt, gyorsan ment, értek hozzá! (B. majd kitalál valamit, hogyan tudja visszarakni, az már nem az én dógom!) Aztán elkezdtem gógyizni, hogyan is juthatnék ki…. Rágcsálás közben jönnek a frankó ötleteim, nekiálltam tehát az ajtó előtt heverő tv-kábelnek, szépen elkezdtem hámozni, de csakhamar valami rézszövet csikálta a nyelvemet, ezért úgy gondoltam, egyelőre csak a műanyagot hántom le, a többit későbbre hagyom. Ám közben, ahogy próbálgattam a kijutást az ajtót pöcögtetve, egyszer csak kinyílott annyira, hogy kipréselhettem magam. A cukorpapírt magammal vittem emlékbe, de útközben elvesztettem, mert eszembe jutott, hogy Zsacit is le kell rohannom még, hadd morgolódjon kedvére. Persze ő a helyén bóbiskolt, sikerült is felidegesítenem egy pillanet alatt, de ilyenkor nem veszem tudomásul a morranásait, „süketen” körbeugrálom, és addig ugatok neki, amíg le nem kászálódik, és játszani nem kezdünk. Most is így volt, mire a kétlábúak megjöttek, békésen vártuk őket.
Pénteken is elmentek vendégségbe az inasok, nem tudom, hova a fenébe járnak ennyit, G. lassan már hetente itt hagy egyedül ezzel a zöreglánnyal… Zsaciban nem sok spiritusz van, én egész nap a nyakán lógnék, ha tehetném, de Zsaci csak elhever, naponta többször is, és akkor nagy kitartásomba kerül, mire belevonom valami frappáns csínybe… De most rendesek voltunk, én is szunyókáltam, még miután hazaértek, akkor is, ám aztán pillanatok alatt felébredtem!
Csöngettek, és jött Éva! ÉVA, ÉVA Csokiék Évája! És az enyém is! Itt legalábbis, mert bizony őt nem adom Zsacinak! Én akarom összenyalni, összeugrálni, a fotelba taszajtani, elölről, hátulról a nyakába ugrani, a hátára kapaszkodni, a sapekját lekapni, mindent én akarok vele csinálni! Zsaci is próbálkozott, de kispályás hozzám képest! Ellöködtem, hiába akart simit kunyerálni, csak lopva tehette, mert elárasztottam magammal kedvenc kétlábúmat, és abban az áradásban senki másnak nem volt helye. Éva becsülettel állta az özönlést, később néha le is ültem neki, hogy lássa, odafigyelek, hallgatok rá.
Amikor láttam, hogy készülődik elé álltam, és hangosan követeltem, hogy vigyen magával sétálni, menjünk már, induljunk Csokihoz, a futira, az erdőbe, bárhová….. Sajnos itthagyott azzal az ígérettel, hogy vasárnap elvihetem a futira.
Szombaton új játékot találtam magamnak. Amikor egy hete kicserélték a garázsajtót, megtanultam, hogyan lehet a garázsba is benyitni… Most eljött az alkalom, B. elvitte az autót, tágas tér várta kibontakozásomat.
Körbenéztem, kiszimatoltam az üres tápos zsákokat, egyiket a másik után bontottam ízekre, hátha találok bennük néhány gömböcskét. szépen szétterítettem az átvizslatott cafatokat, majd áttértem a krumpli- és hagymahálók át- és széttúrására. Miután belefáradtam, - nehéz dolog ám a garázs betonjának minden kilátszó porcikáját lefedni a színes zacsi-foszlányokkal! – beugrottam még a komposztládába, hátha találok valami friss becipelnivalót. Szóltam Zsacinak, így néhány rágókának való fadarabot, citromhéjat, zöldségszárat, elszáradt fűcsomót elvittünk a teraszra, hogy később felapríthassuk azokat a gyorsabb lebomlás érdekében. Mire B. magérkezett, nagyjából előkészítettünk mindent az összesöprésre. Előbb persze a garázs díszítését látta meg, időbe telt neki, míg az autójának helyet csinál. Mire leért a teraszra, kellően fel volt emelve a pulzusszáma a további fitneszedzéshez. Némi elmorzsolt hangokat is hallatott, mire G. figyelmeztette, hogy ő már szólt a komposztláda lefedéséről, a garázsajtó Luibiztossá tételéről, és még egyéb megelőzésekről is említést tett, amik szerinte logikusak lennének. Én meg tudom érteni, mint fiúvizsla, mert a logika az a valami, amihez a lányoknak lövésük sincs, legyenek akár vizslák, akár kétlábúak. Nekik is van valami távolról hasonló, de az a számunkra a logikátlanság logikája…. sosem fogjuk megérteni. G. pedig büszke a logikájára, mivel csak az maradt neki aránylag egészséges.
Vasárnap aztán jött Éva, és kettecskén elmentünk a futira, hogy engedelmességi felmérést végezzek vele. A ketrecben elég jól viselkedett, a jutifalatokat letette a közelembe, adta, amikor szóltam neki, nem idegeskedett, ha közben madarakat nézegettem, pórázon szépen, kitartóan loholt mögöttem. Van még, ami csiszolható, de alapjában véve meg vagyok vele elégedve. Jó idő múlva megérkezett Csoki is, így végre játszottunk is, mert már fogytán volt a jutifalat, egyre kevésbé voltam ösztönözve.
Nagyot játszottunk, végre Csokin is kitombolhattam magamat. Kicsit el is fáradtam, de nem annyira, hogy ne kezdjem el mesélni Zsacinak a kalandjaimat, ő azonban faképnél hagyott, és elvitte B.-t a futira, hogy megnézze merre jártam. Közben G.-hez vendég jött, én ki lettem csukva, de nem nagyon bántam, elfoglaltam magam. Fájintos egy vasárnap volt!
Mostanában reggel félnégy-négykor ébresztem G.-t, aki már pattan is, és szárnyalva enged ki bennünket hajnali vizslatásra. Az elején megpróbálta elsumákolni az ébredést, de akkor mindig öklendeztem néhányat, egyszer-kétszer ki is tálaltam valami csekélységet, na, azóta kel, mint a hajderménkű! Mi pedig kirobogunk Zsacival, tombolunk egy negyedórácskát, közben többször megzörgetjük az ajtót, mintha már be akarnánk jönni…. Aztán lessük, mikor bukkan fel, és amikor nyitja, mi száguldunk tovább. Negyedóra–húsz perc, mire megunjuk. G. minden nap hálát rebeg, hogy még alhat egy kicsit, mert mindig mondta, hogy a katonáéknál mekkora öröm volt, amikor felébresztették az éj közepén, majd alhatott még egy kicsit. Hát, miért ne kedveskednék neki ilyen csekélységgel, ha nekem nem kerül semmibe…?
Na, most már itt kell hagynom ezt a Zsacikedvelő díszes társaságot, remélve, hogy nem voltam olyan hótunalom, mint ő szokott lenni néha. Vizslát, Hallali!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése