Nagyberki Zsarolta vakkantásai

04. 22.
Véget ért hercegnői létem második fejezete. 20.-án másodszor ünnepelték alattvalóim a szülinapomat. Én még legalább 7-8-szor ennyi uralkodást tervezek, mert sok a tennivalóm, hamarabb nem hiszem, hogy végeznék a rám háruló feladatokkal.
Az elmúlt héttel viszont egy mondattal végeznék! Bizonyára nem sok minden történt, különben emlékeznék rá. Épp egy héttel ezelőtt Perec megkezdte végre a nyári vendégeskedést nálunk. Finoman szólva is elszoktunk egymástól…. Lui a maga megszokott, bolond módján próbált játszani vele, de Perec ezt a hangos „táncba hívást” nagyon nem csípi, néha én is rászóltam, így a látogatása nagyobb részét Vagy Marcsi, vagy G. ölében töltötte…. mintha kisbaba lenne. Végül azért csak lekecmergett, és futott néhány kört a svábcsokival. El is határoztam, hogy újra kézbe veszem a nevelését, mielőtt még családja teljesen „ölbe cukit” nevel belőle, Perec meg magába visszanöveszti a lábait, mint akinek nincs is szüksége rájuk…. Igaz, ez így nem pontos, mert ölbepattanásra nagyon is használja a virgácsait. Kb. ennyit az elmúlt hétről, de mivel a mostani hét is a kis szomszéd hercegnővel kezdődött, írnokomat át is lendítem az utóbbi pár nap történéseire.
Tehát jöttek ismét szomszédolni, mi a szokásos ovációval fogadtuk őket, talán egy kicsit bátrabb volt de még mindig nem az az igazi kis harcos, akivel tavaly öröm volt birkózni. Délután viszont ritka vendégek jöttek, Csoki és Éva! Csoki csodálatosképpen nem volt féltékeny Lui szeretetömlengéseire, pedig amit lakótársam Évával szokott művelni, az még edzett vizslaimádóknak is sok!
Aztán a két csoki tesó egymás szimatolgatásába kezdett, ami néha kis vitába torkollott, hogy például éppen melyik nyaljon a másik fülébe…. Én teljesen háttérbe szorultam, és amikor ezirányú tiltakozásomnak hangot próbáltam adni, a kétlábúak még engem csitítgattak! Ám nemsokára a kéjes vigyor hatalmasodott el gyönyörű pofikámon, mert Csoki felfedezte a TAVAT! Megkóstolta, és úgy döntött, hogy habteste egy kis fürcsizésre vágyik. Oroszlánfókaként vetette magát a „habokba” Éva röstelkedett, és nagy nehezen kicibálta „Búvárkundot”, aki a növények legelésével próbálkozott, ami tudomásom szerint nekünk, vizsláknak víz alatt elég nehezen megy. Szerencsére a halak még nem települtek be a nyáriszállásba, csak a brekuszok vehették rossznéven a zaklatást. Évának a csemetéje miatti röstelkedést még többször meg kellett ismételnie, de G. és B. szerencséjére mi nem követtük Csoki pancsolásra-hívását, a tavacska egyelőre megmenekült.
Szerdán jött el a nap, amikor kegyesen átvettem szerető népem ezévi szülinapi jókívánságait. G.-t már reggel a gép elé vakkantottam, és utasítottam, hogy minden egyes gratulációt udvariasan, kellő tisztelettel köszönjön meg, nehogy csorba essen köztudottan rajongásnak örvendő, és kellően szerény személyemen. Luival mi kivonultunk addig a napsütésre egy kis gyíkászásra és bunyóra, amit a melegre tekintettel jóízű heverészkedéssel tarkítottunk délig.
Utána nem betervezett kiránduláson vettem részt Luival. Történt, hogy a postás csöngetésére „feláradtunk” a bejárathoz, G. is felkúszott, visszazavart a folyosóra, és bezárta annak ajtaját….. Egyre…. Hamar rájött, hogy kettőre kellett volna…. A postás is kétszer csenget, hát G.-nek is kétszer kellett (volna) a kulcsot ráfordítania…. Mert így Lui invitálására finoman kisuhantunk a ledermedt kétlábúak között. Én gyorsan visszatértem, tudtam, hogy aznap még ünneplés lesz, de Luival nem lehetett bírni… G. visszament a telójáért, aztán rájött, hogy nincs kit hívnia, és rezignáltan figyelte Lui vidám eszementségét. Kicsit megnyugodott, amikor észrevett, hogy a svábcsoki nem megy el az utcából, és száguldásának origója a bejárati ajtónk. Már csak a gyér autóforgalom elterelése vált a feladatává, amit sikeresen végre is hajtott, mert az a két autós, aki akkortájt feltűnt, nyomban lelassított. Nem tudom, egyébként mi lett volna, mert inasom az óhaját varázspálcának sebtében kinevezett piros botjának lengetésével nyomatékosította. 10 perc múlva Lui egyre közelebb keringett, majd hagyta magát nyakon csípni, miközben egy kedves, unokáit terelgető nagymamával enyelgett. Jó móka volt, G. is megmozgatta magát egy kicsit, szerencséjére nem sok kétlábú volt tanúja előadásának… Pedig valódi egyszemélyes „flashmob” volt….
Mindhárman pihenőre vonultunk, vártuk B.-t, aki megjövetelekor feltálalta a kicsit nyamvadtra sikerült Hercegnői Tortát, igaz, hamar bekaptam, mert Luinak - aki közben kiszabadult az ideiglenes szobafogságból, - műr csak néhány morzsa, és az üres tálka jutott. B. fényképezett is, ezért kellett Luit elzárni, mert akkor a tortácska egy pillanatra sem lett volna biztonságban. Persze aztán kaptunk nasit, rágcsát, és G. azt mondta, számítsuk az ajándékokba a nemrég kapott hámokat is… Tipikus kétlábú szokás úgynevezett „hasznos dolgokat” ajándékozni….
Ennyit a „Második Fejezet”-emről! Vizslát!

Ez mi a szösz?

Ez lenne a szülinapi tortám?

Elég nyamvadt egy darabka...

Na, lássuk...

Azért ehető...

Még valami más???

Luinak csak az alátét maradt...