Nagyberki Zsarolta vakkantásai

04. 04.
Mivel már egy csomó idő eltelt az utolsó jelentkezésem óta, most már rá kellett pirítanom G.-re, - ebben a napocska is segített, - hogy kapja már elő a telepátiáját, és foglalkozzon végre a Diktálmányommal is, mert az én buksim sem káptalan!
Nem elég, hogy mostanában naphosszat kint ül a teraszon a jóidőben, és rajtunk örömködik, de akkor is a maszek ügyeivel foglalkozik, ha a géphez kecmereg…. nem azért tartom!
Nekem most csak a Húsvétig terjed a diktálásra megalkotott telekommunikációm, az előtte történtekkel nem foglalkozom, az enyészetre hagyom.
Az ünnep nagyon unalmasan telt, igaz, hogy szombaton kaptunk egy kis sonkát, de vasárnap délután már elkezdődött a kicsukldosásunk. Igaz, hogy Petra, és fenntartói: T., és P. jöttek, de nem hozzánk illő ruhában érkeztek sajnos. Így mi kint háborogtunk, G. meg kapott egy gyönyörű gravírozott poharat, amire Lui és én vagyunk rávésve. (Ha az inasok valamelyike tud róla elfogadható fotót készíteni róla, majd megmutatom!) Szerencse, hogy Petra unta a felnőtt kétlábúak traccsolását, és lejött hozzánk az ablakig, ahol azt mondta B.-nek, velem akar találkozni, mert a múltkor én „féltem” tőle. Nem igaz, hogy féltem, csak akkor későn érkeztem haza, és Lui már kisajátította magának. Különben is, fáradt voltam, és elsőre nem ugrom minden töpörtyű nyakába, mint a lakótársam. De most, miután B. – nagy küzdelmek árán – beengedett, gyorsan összebarátkoztunk, még a tiltott területre is követtem. Közben Lui kint az asztalon tombolt, mert szerinte nagy méltánytalanság érte. Biztos nem azt képzelte, hogy szolidaritásból kint maradok vele…
Miután Petráék elmentek, este G. megmutatta B.-nek az ajándékot, és megjegyezte, hogy immár össze vagyunk kötve, szét sem lehet választani bennünket Luival. Erre B. mormogott valamit az üveg törékeny voltáról, emlékeztetve szakállas inasomat az ajtóüvegre, amit Lui nyomott ki…. (Én is láttam, hogy már meg volt repedve, tehát svábcsoki haverom csak elpucolta a selejtet!)
Másnap is folytatódott a kicsuk ósdi, pdig locsolni volta B.-nél. Engem, - a Hercegnőt - teljesen figyelmen kívül hagytak. Mikor elmentek, ablakon keresztül megbámultak bennünket, hogy „milyen szépek vagyunk”, de egy levegőt szívni már nem akartak velünk. Éppúgy nem, mint aznap délután alkalmazottaim testvérének családja sem. Ők annyira rettegtek, hogy még ablakon keresztül sem voltak kíváncsiak ránk! Egyedül P. – a tesó – jött ki közénk, és pár percig birkózott is Luival, majd lihegve megállapította, hogy tényleg energiabomba a kis suhanc.
Ezzel be is fejeződött a Húsvét, a „Feltámadás”, mi pedig továbbra is várunk néhány kétlábú agyi megújulására… Talán jövőre…
„Visszatértek a dolgos hétköznapok”… ahogy G. mondja, bár semmi dolga nincs.
Bezzeg nekünk, most, hogy igazán beköszöntött a jóidő, rengeteg a tennivalónk. Lukakat kell ásni a járólapok közé, hogy B. könnyebben gyomtalanítson. Igaz, állítólag fű volt köztük, de azt most már bárki mondhatja. Most szép egyöntetűen szürke, poros az út, nem üt el semmi a beton járólap Szinétől. Előjöttek a gyíkok is, ami óriási izgalmat váltott ki Luiból. Eddig engem hidegen hagytak, de most, társam lelkesedését látva, én is érdeklődéssel figyelem az eddig meglehetősen sikertelen vadászatot. Luiban van kitartás, minden követ megmozgat, hogy zsákmányhoz jusson, ez néha magasabb hangú alkalmazottam riogását is kiváltja. Tegtnap is kertészkedtünk, B. levágta az elburjánzott borostyánt, és trombitavirágot, mi pedig büszkén hurcolásztuk fel-alá. Az aranyhalas medence is fel lett töltve, ezt így Lui még nem látta. Noha a piros kis uszonyosok később kerülnek bele, de azok a lassan mászó, rossz izű izék, este már előjöhetnek. Tavaly érdeklődéssel figyeltük Luckyval, ahogy egyikük eltévedve a szobában csatangol, meg nem fogtuk volna, mert én csak egyszer nyúltam ilyenhez, az is elég volt, ex testőröm - Lucky – pedig bizonyára nálam is tapasztaltabb. Idén Luival is megismertetem a kis, zöldes ciripelőket, G. is kíváncsi, hogy utánuk ugrik-e a „tóba”. Pár napja voltam a málomi tónál is Zarával, de csak beletrappoltam, tartok tőle, hogy nem tudok úszni… A vízi hancúr helyett „csak” a szárazföldön birkóztunk, mindketten nagyon rendesen viselkedtünk, a futókat, és a bicikliseket is kikerültük.
Most is már elfáradva szunyókálunk, a nap jó részét a gyikászás mellett azzal töltöttük, hogy lepucoltuk az otthagyott folyondárok kérgét, és behurcoltuk a lábtörlőre, hogy a hűvösön aprítsuk fel. G, sajnos észrevette, és kipaterolta a nagyját, de az apraja holnapra maradt B.-nek, úgysem lesz más dolga, holnap nem megy dolgozóba. Vizslát!