06. 27.

Lassan eltelik a június, az elmúlt héten bemutatkozott a kánikula is.
(Kánikula a Közép-Európában rendszerint május vége és augusztus vége között előforduló, több napon át (időnként több hétig) tartósan magas nappali maximum- és éjszakai minimum-hőmérsékletekkel járó, általában csapadékszegény időszak. A szó latin eredetű, a Nagy Kutya (Canis Maioris) csillagkép (és az egész égbolt) legfényesebb csillaga, a Szíriusz latin nevéből (Canicula, azaz „kiskutya”) származik, mivel a mediterráneumban a nyár beköszönte a Szíriusz felkeltével esik egybe.)
Vakkantanom sem kell, hogy nem szeretem a kánikulát! Ebből is látszik, hogy nem vagyok kutya! Sem nagy, sem kicsi, utálom a kutyameleget, a kutyahideget, és nem szeretem, ha „kutyavacsorát” emlegetnek, mert az olyan bizonytalan valami! Szóval nem „kutya”, hanem VIZSLA vagyok!
Mielőtt beszámolnék az éppen eltelt hét forrósággal teli napjairól, vissza kell térnem a vizslajuniálispiknikünk egyik mozzanatára, ami kimaradt a múltkori Diktálmányból, és ezt Nojcsi jogosan reklamálta… mert azóta is nagyokat kacarászik saját magán… Emlékeztek, amikor megérkeztünk, Lui valahogy kibújt a szépséges hámjából, és B. hajkurászta egy ideig, míg be tudta terelni a futira. Eztán megkérte kedvenc Töpisnéninket, hogy csatolja vissza házi-Houdininkre a megkülönböztető öltözéket. Nojcsi feladatának súlyával szembenézve komoran körbe tekintett, emlékezett rá, hogy Lui csokivizsla, (kb. hússzor találkoztak már), felsikkantott tehát örömében, amikor megpillantott egyet. Nem zavarta, hogy Lüszi lett a kiválasztott, lelkesen felcsatolta rá a hámot, és megelégedetten, büszkén nézett körbe az elismeréseket begyűjtve a – szerinte - sikeresen végrehajtott feladat után. Kicsit sem zavarta, hogy Lüszin úgy lötyögött a hám, mint tehénen a gatya… Máig sem tudom, hogy Maya miért segédkezett szótlanul Lüszi „hámosításában”, talán tetszett neki kedvence új ruhája…. Mindenesetre az egyik kis törpe egészen addig parádézott a csokivizslánnyal, míg B. meg nem érkezett, és meg nem kérdezte, miért is van Lüszikén Lui cucca? Na, akkor kitört a derültség, ami máig tart, ha a kétlábúak eszébe jut az epizód. Az is igaz, hogy mindezt elejétől a végéig vaksi személyzetem is végigasszisztálta, de hallgatott, csak pislogott, mint egy nagyobbacska türkiz színű levelibéka a zöld horgászszékében – ha el tudtok ilyesmit képzelni…
A héten csütörtökig csak egymást adjusztáltuk a melegben, persze inkább délelőtt, és estefelé kint az udvaron, többnyire bent a hűvösebb rezidencián. Jelentem, érik a kajszi, Lui jóvoltából meg is tudtuk kóstolni! B. egy ideig kereste, hol jut be a veteménybe – ott van a kajszifa, - és addig járt utána, míg egyszercsak szemtanúja lehetett haverom átszökkenésének a tilosba. Azonnal fordult is a rugólábú, száján vigyorral, benne egy barackkal, amikor meglátta a morcos személyzetet. Ezúttal nem örvendezett tiszta szívből. És kicsivel később már én sem, mert B. lecsupaszította a fát, csak a finom narancssárga teniszlabdák hűlt helyét bámulhattuk.
De csütörtök délben jött Éva, Lui szerelme. Mivel éppen hőségriadót tartott a terasz, és nem akartuk ebben megzavarni, inkább a belső térbe vonszoltuk a vendéget, ahol imádója kifejthette rajta alapos örömködését. Éva meglepően kedvesen tűrte a heves ostromot, csak én voltam kissé frusztrált, mert eleinte mindenhol „csoki” volt, egyszerűen nem tudtam üdvözölni a számomra is nagyon kedves jövevényt. És mivel Csoki ezúttal sem kísérte el Gazdiját, az itteni „mindenholcsoki”-t teljes egészében Lui produkálta. Ezért nincs közös fotó Évával, pedig én is itt voltam, igaz kicsit később, mikor svábocskám néhányat szusszant, erőt gyűjtve a következő ostromra. Sajnos nem sokáig élvezhettük Évát, sietett haza „saját csokit majszolgatni”, no meg a Lui által strapapróba alá vetett blúzát összeöltögetni…
Aznap még Z. is tiszteletét tette körünkben, így rövid időn belül észlelhettük, hogy mi egy szobavizslás, és egy udvarikutyás között a különbség! Hát, Ég és Föld, ahogy a kétlábúak emlegetik az egymástól távoli dolgokat. Z. nem is kapott puszikat, nem tölthette el boldogsággal az ölébe kucorodó, hátára mászó svábcsoki hozzá simuló melegsége, sem az én hercegnői tomporom simogatásra felkínálása. Máig sem tudja, milyen pozitív feltöltődésekről marad le ilyenkor.
Szombat este Perecék érkeztek, kicsit birkóztunk, de állítólag mindig láb alatt voltunk, pedig kétlábújaink ültek, nyugodtan a nyakukba tehették volna valóban útban levő virgácsaikat. Pereccel kicsit hangosak is szoktunk lenni, mert hármasban még mindig nem tudunk játszani, az éppen kimaradó pedig „üvöltve” reklamál a csatlakozást követelve.
Tegnap Nojcsi jött, „annyira” nem is volt hőség, a kezdeti örömködést leszámítva egész délután rendesen viselkedtünk. Őt már nagyon megszoktuk, mint családtagot, csak annyiban különbözik az állandóan szolgálatunkra álló inasoktól, hogyha ő jön, mindig hoz valami finomat! Közben G. fejét is „rendbetette”, ekkor mi ki lettünk rekesztve, de nem hagytuk magunkat, természetesen visszaszöktünk, hogy mielőbb ellenőrizzük ennek a lehetetlen vállalkozásnak az eredményét. (B. szerint belül jobban reperálásra szorul az a hajtartó, mert túlzásba viszi a nekünk szánt, velünk kapcsolatos bevásárlásait…) B. irigy, de ezzel nem vakkantok újat, a Diktálmányban többször leírattam már. Este készültünk az elalvásra, de nem volt nyugalmunk, mert G. megint a tévéfotelba telepedett, és ilyenkor mi a meglepetéstől mindig körülötte sertepertélünk, amíg végre nyugovóra nem tér. Tegnap kicsit szomorkásan tette ezt, megállapítva, hogy sem a kánikula, sem a magyar foci menetelése nem tart örökké. Vége is lett mindkettőnek, ma már csattogott, zuhogott, szinte egész nap eseget. Szerencsére eddig a nagy csattanások elmaradtak, amitől mindketten tartunk egy kicsit. Délelőtt még a nap is kisütött, G.-hez szépruhás barátja jött, mi ki lettünk terelve az udvarra, amiért egy órán keresztül reklamáltunk. Azért csak addig, mert addig maradt, és vissza lettünk engedve. Délutántól folyamatosan esik, mi bent csendespihiztünk egy darabig, most már vacsiztunk is, várjuk haza B.-t, hogy egy kis örömtánccal feltornásszuk az adrenalinját! Vizslát!

Frizuraigazitás

A kis kéjenc...

06. 18.
Nakéremszépen! Ugye nem hiszitek, hogy nem történt semmi az elmúlt héten? Pedig ez történt…. vagyis semmi sem történt egészen tegnapig!
Csütörtökön ugyan fura módon sokáig egyedül maradtunk. Ilyen hosszú, - négyórás magányhoz – nem vagyunk hozzászokva! Szerencsére kettesben magányoskodtunk Luival, és mivel a kétlábúak hazatértekor nem találtak semmi rendelleneset, örömmel konstatálták, hogy nem dúltuk szét a rezidenciát, tehát „nem történt semmi!”. Amikor kérdőre vontuk G.-t, hogy hol csavarogtak eddig, mondta, hogy kontrollon. Ezt nehezen hittük el Luival, mert amikor mi ilyesmin voltunk, azonnal fogadtak, és hamar végeztünk. Erre G. mesélt a kétlábúak itteni ingyenes ellátásának menetéről, és kapizsgáltam már…. Szerencse, hogy hercegnőként semmi közöm a kétlábú pórnép ezirányú viszontagságaihoz! Mi vizslák egészségesek vagyunk (lekopogom a farkammal aparkettán), és ha valami esetleg beütne, Bea majd perkál a dokibácsinak, hiszen azért jár a dolgozóba.
Na, de aztán tegnap délután…! G. már délelőtt elkezdett pakolgatni, és amikor a színes ruháinkat előszedte, már kezdtünk felpörögni, mert ezek a „hámok” eddig csak akkor kerültek ránk, ha bandázni mentünk a rokonokkal! Nem tudom, miért hám a neve, fel kell világosi tanom az inasokat, hogyha ezeket az izéket ránk adják, attól még nem leszünk „hámosjószágok”… Közben hazaért B. is, aki indulás előtt aprót szundított, kicsit későn tudtunk ezért elindulni. Több-kevesebb fegyelmezettséggel beszálltunk a hercegnői batárba, és elhajtattunk a Vizsla – Juniális színhelyére. Lui hámja be volt csatolva, az enyém nem, előbb én szálltam ki B. segítségével, majd következett volna Lui, de amikor B. nyitotta az ajtót, le akarván kapcsolni a svábcsokit a „biztonságról”, a kis Houdini kibújt a hámból, és a meglepett B. mellett. Felvette a nyúlcipőket! (persze egyelőre ezt csak képletesen mondom, mert még nem találkoztunk egy nyuszival sem, hogy legombolhassuk róla a cipőit.) Rögtön indultam volna utána, ha G. nem fogja a pórázt, ezért csak B. hajkurászta a szökevényt. Így a cselédség is kellően felpaprikázódott már, amikor kis idő múlva behúzhattuk őket – majdnem a kerítésen keresztül – a nagy, virágos rétre, és üdvözölhettük a mieinket az egyetlen – árnyékot adó - fa alatt. Mert néhányan már ott voltak, és félmosollyal a szájuk szélén lesték öreg cselédem bebotladozását. Lecserélhetném G.-t, mert snassz egy kicsit, ám én hűséges vagyok!
Többen még ismeretlenek voltak mind a rokonok, mind a kísérőik között, ezért az elején viselkedésem tartózkodónak, talán még hűvösen arisztokratikusnak is tűnhetett mások szemében, ám akik ismernek, tudják rólam, hogy idő kell, mire felengedek. Egyébként is, olyan bődületesen melegem volt, hogy nem tarthatott sokáig fagyos hangulatom. Lassan megismerkedtem a ricse-kendős Bolygóval, üdvözöltem a régről ismert Brunot, és Bogicát, majd sor került Lüszi, és BendeBá köszöntésére is. Lex ismeretlen volt eddig, de nem lehetett kifogásom ellene, szép szál legény. Jöttek a többiek is, Radar, és a Katie a kísérőikkel. Végiglátogattam a kétlábúakat is, de csak azoknál élénkültem fel, ahol nemhiába dugtam egy kis vakargatásra hercegnői kufferomat, vagy valami nekemvalót szimatoltam a közelükben. Bezzeg Lui…! Ő persze gátlástalanul mászott mindenki nyakába, nem volt semmi hercegi a viselkedésében. Még azt sem mondhatom, hogy a svábcsokik mind ilyenek, mert Bruno igazán úrivizsla! Amikor azonban előkerültek a finomabbnál finomabb töpi-rágcsa-jutifalatok, ha nem is váltam olyan gátlástalanná, mint hálótársam, de igyekeztem előtérbe helyezkedni. Katicával kezdődött, akit eddigre már – ki tudja miért, de – megkedveltem. Aztán jött Nojcsi a szokásos töpi dömpingjével, ebbe a tolongásba még egy kétlábú, Renátó is belekeveredett, de mivel akkora mint mi, sikeresen kiszorítottuk. Aztán újra Katica, majd Maya, és ez így ment egészen addig, míg mindenhonnan minden morzsa felporszívózódott.
Közben persze ment a játék, futkorászás, birkózás, labdavadászat, petpalackozás, ki-ki a maga egyéniségével tálalva. Lui például mindenkivel játszani akart, és ha az nem ugrott neki, hangosan reklamált, amire Bolygó, mint egy bölcs békefenntartó, igyekezett helyreállítani a nyugalmat.
Mire jött a kellemesebb idő, sajnos feloszlott a falka, mert a kétlábúaknak fontos meccsnézés lett betervezve, amire igyekeztek tévéközelbe kerülni.
Mi is elindultunk hazafelé az utolsónak maradt Lüsziékkel együtt, amikor Maya egyszercsak eltűnt G. mellől…. egy lyukba lépett, és eléggé fájlalta a bokáját. Méra kiderőlt, hogy nem csak egy apró félrelépés volt, ezúton is vizsla puszis jobbulást kívánunk neki!
Hazaértünk, a cselédség megtekintette a meccset, minket már nem annyira érdekelt, de a végén örültek az eredménynek, és ez jóleső érzéssel töltött el bennünket is. Csodálatos napot búcsúztatva, jóleső fáradtsággal szuszogtunk bele az éjszakába. Vizslát!

Keleti kényelem.... Lüszi

Haditanács

Juuhhéééééjj!!!

 

Ide azt a zörgő izét!    Lui és Radar

Bolygó új plüssmukit szerzett magának...

Jókedvem van, na!

Jön a töpi!

Nekem is aggyáá!

Hol az a fránya labda

Lui és Bruno

Kezdődik a töpi osztás!

Na, ki az erősebb?

Egy kis mosoly....

Van még ott!

Ott röpül a töpimadár!

Itt is jut valami...

Csak szépen, sorban...

06. 12.
Hát, ez elég nyamvadt egy hétnek indult!
Semmi nem történt az elején! Igaz, hogy B. itthon volt, de nem sokat vegyült közénk. Néha felmentünk meglesni, hogy mit kopácsol, de elég unalmas volt, mert könyveket csapdosott folyamatosan egymáshoz tulajdonképpen egész ügyesen csinálta, ritkán maradt köztük az ujja. Mi inkább kertészkedtünk, Lui átrendezte a palántákat, kiásta a pár napja a Borcsi-dombra ültetett nőszirmokat, én pedig árgus szemmel lestem a szakszerű mozdulatait, nagyon pöpecül csinálta, ilyen téren van mit tanulnom tőle.
Csütörtökön aztán váratlanul beállított Éva, Csoki gazdija, de Lui tesója nélkül. Amilyen régen találkoztunk vele, olyan nagy örömmel fogadtuk. Lui teljesen extázisba esett, és mivel imádottja nem mondott neki ellent, tetőtől a talpáig millió nyelvespusziban áztatta. Éva csak nevetett…. miért nem ilyen a többi kétlábú is…? Sajnos nem maradt sokáig, de ígérte, hogy gyakrabban láthatjuk, és a tesót is elhozza, ha G. Csoki-védetté teszi a tavacskát, mert amilyen vízimádó, még elrekvirálná azt az aranyhalaimtól.
Másnap B. egyik kolléganőjével állított be, aki meg akart ismerkedni velünk. Sikerült! Én ugyan meglehetősen tartózkodó voltam, de Lui adta magát… B. O.-t a látogatás után elvitte átöltözni…
Tegnap vártuk Perecet, de nem jött. Viszont este érkezett Z. – a mindenes „karbantartó” barát – és felesége: J., akik még nem tették tiszteletüket a rezidenciámban a svábcsávó érkezése óta, J. csak messziről ismerkedett eddig vele. Most azonban mindannyian a teraszra telepedtünk, és mivel B. mindjárt a szánkba nyomott egy-egy „elterelő-csontot”, G. szerint Lui is udvariasan viselkedett önmagához képest. A vendégeknek is van egy Áldás nevű örökbefogadott négylábújuk, de ő kint lakik az udvarukon, nincsenek hozzászokva a családi-vizslákhoz… Sajnos, mire végeztünk volna az „elterelővel”, elkezdett egyre jobban esni, és felvonultak az emeletre, ahová nem követhettük őket. Magunkra maradtunk, és egymást belehergelve, vidám vonyító-duókkal szórakoztattuk a fentieket. Azt hiszem, „nagyon élvezték!” …
Ma estefelé pedig végre jöttek Perecék! Kár, hogy csak hárman voltunk, mert igy aki kimaradt a bunyóból, az hangosan reklamált. Amikor Perec száguldozást iktatott a játékba, akkor csend volt, Luival mindketten lesben álltunk a teraszra vezető út két szélén, úgy akartuk elkapni, de túl gyors volt a kis „bestia”, svábtesőm is ritkán lódult neki, mindketten már vacsi után voltunk.
Azért remélem, lefáradt egy kicsit, Marcsi azért kis érte hozzánk, hogy este nyugodtan elalhassanak, mert Perecke a sípoló labdájával szokott nekik altatódalt prezentálni, és ők nem elég muzikálisak ehhez. Most elmegyünk szunyálni G. örömére! Vizslát!

06. 05.

A nyár első hete meglehetősen jól telt. Remélem, legalább ilyen lesz a többi is, és akkor „mindennel meg leszek elégedve”!
Kedden jött A. – B. régi neveltje – és elkezdték a szobák festésre előkészítését. Eleinte élénk figyelemmel kísértük a tevékenységet, de hamarosan unalmasnak találtuk a könyvpakolást, bútorcibálást, és otthagytuk őket az élvezeteknek. …. Na meg el is lettünk zavarva néhányszor, de ilyesmikre sosem figyelünk – rangon alulinak tartjuk ezeket a megnyilvánulásokat, és szeretett, de kissé bárgyú kétlábújaink agyi befogadó kapacitásának véges voltának tudjuk be eme felszólításokat. Számtalanszor tudattam már velük, hogy fölösleges bármit is többször megismételni, elsőre is hallom, megértem, és ha nem reagálok rá, az csak annyit jelent, hogy más, fontosabb dologgal foglalatoskodom, és előbb-utóbb majd teljesítem a kívánságaikat. Attól csak felizgatják magukat, ha egyre hangosabban, és egyre jobban artikulálva szajkózzák a számunkra éppen nem releváns kívánalmaikat.
Szóval levonultunk G.-nez, őt szórakoztattuk, de A. ,- akit Lui bensőséges fogadtatása melegen érintett, - gyakran lejött hozzánk hogylétünk felől kedvesen érdeklődni. Estefelé beállított Z., - az inasok „mindenes” barátja, és É., B. barátnője, de velük nem sokat tudtunk kezdeni, még az üdvözlésünket is nagy fanyalgással fogadták, játszani sem lehetett velük, vizslaszempontból jelentéktelen személyek…
Másnap a festő jött, akiben semmi érdekeset nem találtunk, miután jól megugattuk, békén is hagytuk. Csütörtökön ismét a festő, és A. érkezett, akit most figyelemmel is követhettünk, mert B.-vel a kertben is ténykedett, az előlünk „elzárt” területen valami gazokat dugdostak a földbe, szerintük azokból lesz a paradicsom…. Hát, majd később megvizslatjuk… Borcsi dombocskájából is kiszedték az elszáradt tuját, (remélem nem Lui öntözéseibe halt bele), és virágokat ültettek a helyébe. A délutáni zápor után Mnéni is igénybe vette vizslasimogatási szolgáltatásunkat. Persze csakis hozzám jött, a „négervizsla” neki nem vizsla, de Lui a végére mindig kikönyörgi tőle is a csak nekem szánt szeretetét.
Estére a festő befejezte működését, a pénteki helyreállítási munkálatokban végképp nem vettünk részt, nem hercegeknek való a sziszifuszi takaríttatás! Bizonyára G. is hercegi leszármazottnak érezte magát - talán Vak Béla balkézről eredt unokájának, - de vaksiságára hivatkozva ő sem aktiválta magát, inkább velünk maradt.
Tegnap délelőtt pedig beállított Marian és Gábor az Óperenciás tengeren is túlról! Mariannal már beszélgettem néhányszor a Szkájpon is, Gábort is ismertem, mert hármasban Mózinénivel látogattak már meg régebben, és akit most is éreztem körülöttük. Szóval én ismertem őket, de Lui még nem… Ő pedig, mintha tudta volna…. mintha tudta volna, hogy nekik köszönheti, hogy itt van velünk, a rezidenciámban, nekik köszönheti, hogy osztozunk minden jóban, fekhelyben, kajában, játékban, inasban! Mert ők Lui szerető pártfogói, akik Luit idevarázsolták nekem, és ha ajándékokról, és szeretetről van szó, ők a körösztszülők is!
Hát, megjöttek! Megjöttek, mi pedig nem győztünk betelni velük! Itt nem volt „nemszabad”, „neugrálj”, „nemkérekpuszit”, „ne” és „ne”, semmi: „NE”! Igazi vizslások! Tomboltunk! Előkerültek az ajándékok is, amikkel piciny időre elterelték magukról a figyelmet, de aztán irány vissza, rájuk, beléjük! Nagyon élveztük! És,…. és, …. azt hiszem, ők is élvezték! Lui egyenesen tobzódott! Mintha tudta volna, milyen sokat köszönhet Mariannéknak! Persze a konyhában sem nélkülünk zajlott az ebéd, én természetesen viselkedtem, de Lui megunva Mariann – számara hiábavaló – „fecsegését”, többször hangot adott állítólagos több hónapos éhezésének, és sikerült is kierőszakolnia a falatokat. Aztán újra kitelepedtünk a teraszra, mi lassan fáradtunk is, kicsit elhevertünk, de a világért sem akartunk bevonulni a kényelmes fekhelyünkre. Aztán bemutattuk a szájkaratét, kicsit rohangásztunk, halk, - pillepüppnyi – hangra ugattunk is, így miután kellően lestrapáltuk őket és magunkat, és G.-vel készülődni kezdtek, hogy megszöknek, egész nyugodtan útjukra bocsátottuk őket. Este B. is elment dolgozóba, csak kettesben fogadtuk G.-t, amikor visszajött. Örültünk neki is, de még visszavártuk a „körösztszülőket” is, ám csalódnunk kellett. Persze rögtön kivizslattuk, merre is csavargott G., kiderült, hogy a Maya-falkát – Lüszit, Lexet és Bendét – látogatta meg, de mivel kifejezett utasításom ellenére sem fotózott, (állítólag elfelejtett), képek hiányában szomorúan tértünk nyugovóra. Félálomban még hallottam, hogy milyen jól érezte ott magát, de inkább átadtam magamat a saját csodás aznapi emlékeimnek.
Ma csak heverészéssel telt az idő, sokat dörgött, csöpögött, esegetett, így a beígért Perec-látogatás is elmaradt, remélem hamarosan „pótlódik”! Vizslát!

Kaptam ajándékot!

Lui is...

Mariannal és Gáborral...

G. is kapott valami almakivonatot, nehogy szomjan vesszen...

Mariannal

Szeretve vagyok!

Csak B. hiányzik, de hát ő fotózott....

Jön a Puszi!

Fiúk pihenőben...