Nagyberki Zsarolta vakkantásai

06. 12.
Hát, ez elég nyamvadt egy hétnek indult!
Semmi nem történt az elején! Igaz, hogy B. itthon volt, de nem sokat vegyült közénk. Néha felmentünk meglesni, hogy mit kopácsol, de elég unalmas volt, mert könyveket csapdosott folyamatosan egymáshoz tulajdonképpen egész ügyesen csinálta, ritkán maradt köztük az ujja. Mi inkább kertészkedtünk, Lui átrendezte a palántákat, kiásta a pár napja a Borcsi-dombra ültetett nőszirmokat, én pedig árgus szemmel lestem a szakszerű mozdulatait, nagyon pöpecül csinálta, ilyen téren van mit tanulnom tőle.
Csütörtökön aztán váratlanul beállított Éva, Csoki gazdija, de Lui tesója nélkül. Amilyen régen találkoztunk vele, olyan nagy örömmel fogadtuk. Lui teljesen extázisba esett, és mivel imádottja nem mondott neki ellent, tetőtől a talpáig millió nyelvespusziban áztatta. Éva csak nevetett…. miért nem ilyen a többi kétlábú is…? Sajnos nem maradt sokáig, de ígérte, hogy gyakrabban láthatjuk, és a tesót is elhozza, ha G. Csoki-védetté teszi a tavacskát, mert amilyen vízimádó, még elrekvirálná azt az aranyhalaimtól.
Másnap B. egyik kolléganőjével állított be, aki meg akart ismerkedni velünk. Sikerült! Én ugyan meglehetősen tartózkodó voltam, de Lui adta magát… B. O.-t a látogatás után elvitte átöltözni…
Tegnap vártuk Perecet, de nem jött. Viszont este érkezett Z. – a mindenes „karbantartó” barát – és felesége: J., akik még nem tették tiszteletüket a rezidenciámban a svábcsávó érkezése óta, J. csak messziről ismerkedett eddig vele. Most azonban mindannyian a teraszra telepedtünk, és mivel B. mindjárt a szánkba nyomott egy-egy „elterelő-csontot”, G. szerint Lui is udvariasan viselkedett önmagához képest. A vendégeknek is van egy Áldás nevű örökbefogadott négylábújuk, de ő kint lakik az udvarukon, nincsenek hozzászokva a családi-vizslákhoz… Sajnos, mire végeztünk volna az „elterelővel”, elkezdett egyre jobban esni, és felvonultak az emeletre, ahová nem követhettük őket. Magunkra maradtunk, és egymást belehergelve, vidám vonyító-duókkal szórakoztattuk a fentieket. Azt hiszem, „nagyon élvezték!” …
Ma estefelé pedig végre jöttek Perecék! Kár, hogy csak hárman voltunk, mert igy aki kimaradt a bunyóból, az hangosan reklamált. Amikor Perec száguldozást iktatott a játékba, akkor csend volt, Luival mindketten lesben álltunk a teraszra vezető út két szélén, úgy akartuk elkapni, de túl gyors volt a kis „bestia”, svábtesőm is ritkán lódult neki, mindketten már vacsi után voltunk.
Azért remélem, lefáradt egy kicsit, Marcsi azért kis érte hozzánk, hogy este nyugodtan elalhassanak, mert Perecke a sípoló labdájával szokott nekik altatódalt prezentálni, és ők nem elég muzikálisak ehhez. Most elmegyünk szunyálni G. örömére! Vizslát!