Nagyberki Zsarolta vakkantásai

06. 05.

A nyár első hete meglehetősen jól telt. Remélem, legalább ilyen lesz a többi is, és akkor „mindennel meg leszek elégedve”!
Kedden jött A. – B. régi neveltje – és elkezdték a szobák festésre előkészítését. Eleinte élénk figyelemmel kísértük a tevékenységet, de hamarosan unalmasnak találtuk a könyvpakolást, bútorcibálást, és otthagytuk őket az élvezeteknek. …. Na meg el is lettünk zavarva néhányszor, de ilyesmikre sosem figyelünk – rangon alulinak tartjuk ezeket a megnyilvánulásokat, és szeretett, de kissé bárgyú kétlábújaink agyi befogadó kapacitásának véges voltának tudjuk be eme felszólításokat. Számtalanszor tudattam már velük, hogy fölösleges bármit is többször megismételni, elsőre is hallom, megértem, és ha nem reagálok rá, az csak annyit jelent, hogy más, fontosabb dologgal foglalatoskodom, és előbb-utóbb majd teljesítem a kívánságaikat. Attól csak felizgatják magukat, ha egyre hangosabban, és egyre jobban artikulálva szajkózzák a számunkra éppen nem releváns kívánalmaikat.
Szóval levonultunk G.-nez, őt szórakoztattuk, de A. ,- akit Lui bensőséges fogadtatása melegen érintett, - gyakran lejött hozzánk hogylétünk felől kedvesen érdeklődni. Estefelé beállított Z., - az inasok „mindenes” barátja, és É., B. barátnője, de velük nem sokat tudtunk kezdeni, még az üdvözlésünket is nagy fanyalgással fogadták, játszani sem lehetett velük, vizslaszempontból jelentéktelen személyek…
Másnap a festő jött, akiben semmi érdekeset nem találtunk, miután jól megugattuk, békén is hagytuk. Csütörtökön ismét a festő, és A. érkezett, akit most figyelemmel is követhettünk, mert B.-vel a kertben is ténykedett, az előlünk „elzárt” területen valami gazokat dugdostak a földbe, szerintük azokból lesz a paradicsom…. Hát, majd később megvizslatjuk… Borcsi dombocskájából is kiszedték az elszáradt tuját, (remélem nem Lui öntözéseibe halt bele), és virágokat ültettek a helyébe. A délutáni zápor után Mnéni is igénybe vette vizslasimogatási szolgáltatásunkat. Persze csakis hozzám jött, a „négervizsla” neki nem vizsla, de Lui a végére mindig kikönyörgi tőle is a csak nekem szánt szeretetét.
Estére a festő befejezte működését, a pénteki helyreállítási munkálatokban végképp nem vettünk részt, nem hercegeknek való a sziszifuszi takaríttatás! Bizonyára G. is hercegi leszármazottnak érezte magát - talán Vak Béla balkézről eredt unokájának, - de vaksiságára hivatkozva ő sem aktiválta magát, inkább velünk maradt.
Tegnap délelőtt pedig beállított Marian és Gábor az Óperenciás tengeren is túlról! Mariannal már beszélgettem néhányszor a Szkájpon is, Gábort is ismertem, mert hármasban Mózinénivel látogattak már meg régebben, és akit most is éreztem körülöttük. Szóval én ismertem őket, de Lui még nem… Ő pedig, mintha tudta volna…. mintha tudta volna, hogy nekik köszönheti, hogy itt van velünk, a rezidenciámban, nekik köszönheti, hogy osztozunk minden jóban, fekhelyben, kajában, játékban, inasban! Mert ők Lui szerető pártfogói, akik Luit idevarázsolták nekem, és ha ajándékokról, és szeretetről van szó, ők a körösztszülők is!
Hát, megjöttek! Megjöttek, mi pedig nem győztünk betelni velük! Itt nem volt „nemszabad”, „neugrálj”, „nemkérekpuszit”, „ne” és „ne”, semmi: „NE”! Igazi vizslások! Tomboltunk! Előkerültek az ajándékok is, amikkel piciny időre elterelték magukról a figyelmet, de aztán irány vissza, rájuk, beléjük! Nagyon élveztük! És,…. és, …. azt hiszem, ők is élvezték! Lui egyenesen tobzódott! Mintha tudta volna, milyen sokat köszönhet Mariannéknak! Persze a konyhában sem nélkülünk zajlott az ebéd, én természetesen viselkedtem, de Lui megunva Mariann – számara hiábavaló – „fecsegését”, többször hangot adott állítólagos több hónapos éhezésének, és sikerült is kierőszakolnia a falatokat. Aztán újra kitelepedtünk a teraszra, mi lassan fáradtunk is, kicsit elhevertünk, de a világért sem akartunk bevonulni a kényelmes fekhelyünkre. Aztán bemutattuk a szájkaratét, kicsit rohangásztunk, halk, - pillepüppnyi – hangra ugattunk is, így miután kellően lestrapáltuk őket és magunkat, és G.-vel készülődni kezdtek, hogy megszöknek, egész nyugodtan útjukra bocsátottuk őket. Este B. is elment dolgozóba, csak kettesben fogadtuk G.-t, amikor visszajött. Örültünk neki is, de még visszavártuk a „körösztszülőket” is, ám csalódnunk kellett. Persze rögtön kivizslattuk, merre is csavargott G., kiderült, hogy a Maya-falkát – Lüszit, Lexet és Bendét – látogatta meg, de mivel kifejezett utasításom ellenére sem fotózott, (állítólag elfelejtett), képek hiányában szomorúan tértünk nyugovóra. Félálomban még hallottam, hogy milyen jól érezte ott magát, de inkább átadtam magamat a saját csodás aznapi emlékeimnek.
Ma csak heverészéssel telt az idő, sokat dörgött, csöpögött, esegetett, így a beígért Perec-látogatás is elmaradt, remélem hamarosan „pótlódik”! Vizslát!