10. 28.

…És a szombati vizsla-pikniket még ki sem pihenhettük, vasárnap délelőtt betoppant Nojcsi! „Természetesen” nem üres kézzel érkezett, virslit és rántottcsirkét találtunk nála, ezek nélkül is mindig lelkesen üdvözöljük, de be kell vallanom, hogy az ilyen finomságok kihozzák belőlünk az igazi gourmandot! (Sokat tanulok a Fészen, innen tudom például, hogy a kétlábúak így nevezik előkelően a mindent kétpofára felzabáló fajtársaikat… minket meg - amikor kissé gyorsabban falatozunk, - habzsoló agyamentnek… Na, persze… Magyarázni, finomkodni bezzeg tudnak, ha magukról van szó! )
Nojcsi a személyzetnek is hozott gyümölcskenyeret, szalonnát, de ezeket azonnal elzárták előlünk, állítólag a kényes egészségünkre tekintettel… Megnyugtató, hogy ennyire vigyáznak ránk, a magam részéről nem bánnám, ha kicsit engednének a – szerintem nagyon is álszent - szigorból! 
Miután magukba tömték a harangozáskor illetékes kalóriákat, bevonultunk belső termeimbe, mert a szombati ragyogó idő után aznap már köd borított mindent. Késő délutánig kedves „Töpisnénink” becézgetésével töltöttük időnket, Chinonak „kinyílt a csipája”, ahogy észleltük, kikövetelte magának az egyéni kényeztetést, megpróbálta kisajátítani barátosnénkat, és ha úgy észlelte, hogy zavarjuk intim kettesüket, még morgott is! Engem lemorrantott a saját budoáromban! Köpni-nyelni nem tudtam! (Köpni azóta sem tudok, bizonyára a hercegnők alapból nem kényszerülnek drága szájnedvük ilyetén módon való pocsékolására… én inkább cipófűzőként eregetem, miközben látom a személyzet megbotránkozását… 
Néha belefáradtunk Nojcsi istápolásába, félrevonultunk pihenni, de sosem hagytuk teljesen magára, mindig visszacsábított a másik kéjes „röfögése”…. Lui egészen szemérmetlenül lazára engedte a figurát, Chino sajátságos nyöszörgéssel követelte a maga jussát, én tartottam csak be az etikettet: törekedtem a látszat megőrzésére, a tőlem telhető legbájosabb kedvességgel, apróbb figyelmeztetésekkel igyekeztem barátosnémat pillanatokra megszerezni! 
Eljött azonban az elválás pillanata is, a vacsink után itthagyott bennünket, mi pedig kipihenhettük a hosszabb, állandó résenlevéssel járó vendéglátást.
Másnap csak a szokásos rablólovagos játékot űztük, gyakran sietős mozgásra késztetve elaggó inasunkat, mert ugye, akinek nincs a fejében, hogy mi csak játszunk, annak legyen a lábában!
Kedd délelőtt Maya és Kriszta járultak elém audienciára, közben Chinot is meglátogatták. Örömmel hozták szóba Lüszi és Lui hasonlóságát. G. ezt szívesen elkerülte volna, de a Svábcsoki szisztematikusan amortizálta a későbbi mosásba teljes ruhatárukat. Én főleg Krisztával éreztettem mekkora keggyel találkozik, amikor annyi epedő várakozás után (gondolom én), végre megsimíthatja hercegnői hátsómat! Mayával sokkal közvetlenebb voltam, bár eddig csak a falkájával együtt találkoztam vele. Hiányoltam is őket (meg nem is), a két csoki nagy viháncot rendezett volna díszkertem maradékain. Ezt mi naponta – régebben kettecskén, most már hármasban – így is megtesszük, de azt nem veszem zokon, mert az én kertem, azt csinálok benne, amit akarok! (Ezt jobb, ha B. nem olvassa!) 
Másnap is volt látogatónk, végre Éva is eljött vizitálni. B. szerencséjére érkezésekor az udvarra lettünk kicsukva, mert ha a folyosón kapjuk el Évát, hat a frissen festett falak és Lui verdeső farka látta volna kárát. Így kint már volt helye a Svábtesó eme alkatrészének vitustáncot járni. Lui még a szokottnál is jobban kivetkőzött önmagából, percekig nem hagyta leülni a vendéget, általában a nyakában volt, majd amikor Csoki gazdija a feldöntés elől a székbe menekült, a fején folytatta az érzelmi kitörést. Közben a fülbevalójától is megszabadította, amit aztán Chino szájából kellett megmenteni. G. röstelkedve, de jól mulatott! Éva és Lui szerelme már-már legendás, nem tudom, mi lesz, ha legközelebb Csoki is jelen lesz, pedig nagyon várom már ezt a vizitet, mert Éva megígérte, hogy a hétvégén Csokival érkezik! Remélem, akkor a két csoki egymással is foglalkozik majd, hogy én is odaférjek Évához, mert eddig mindig át kellett adnom őt a tomboló „szerelmesnek”.
Na, a szerda óta nem sok minden történt, mivel szép az idő, az udvaron futtatjuk Chinot, aki hála az edzésnek, olyan fürge, mint egy nyúl – nyulat nem láttam még, de G. azt mondta, hogy az nagyon fürge, - kutya baja látszatra a kis Fehérkamáslisnak! Reméljük, hogy ez az esős időkben is így lesz majd, hála az én gondoskodásomnak (rendszeresen nyakmasszázsban részesítem), és a B. adagolta szirupnak. B. meg is mérte, több mint egy kilót vett már magára… azt, hogy hízott, még senki sem merné kijelenteni… Ma reggel egyébként elkezdte tudományos pályafutását is, a múlt század negyvenes éveiben kiadott Burger féle „Szülészet” című munkát vette elő, egyelőre – a jobban olvashatóság kedvéért – a lapokra szedéséig jutott, teljesítménye elismeréseként I. Nádpálca Díjban részesült! 
Azt hiszem, végre utolértem magam a Diktálmánnyal, amennyiben az „inasok gyöngye” nem tesz keresztbe, igyekezni fogok, ha nem is napra-, de hétrekész lenni! Vizslát!

Valami van ott!!!

Lui szemérmetlenül jól érzi magát!

Chino Nojcsival

Nehezen sikerült lekapni a négyesünkret

Mindenki Mayára figyel!

Hercegnői puszi

Lui akcióban

Éva és Lui... szeretik egymást...

10. 24.

 

Most bizony kicsit elmaradtam a Diktálmány újabb részének közlésével, de TERMÉSZETESEN ez nem rajtam múlott! Egyre vénülőbb és lassulóbb inasom megtagadta, hogy a csendes éjjeli órákban vesse be a klaviatúra gyöngybetűivel dicső Fészbuk oldalamat, pedig alvás közben kiválóan tudtam volna a buksijába átplántálni a gondolataimat, de hiába, mert nem volt hajlandó éjfél körül a géphez telepedni! Valami háromszor nyolc óráról hablatyolt, amiből szerinte az egyik nyolc óra a pihenésé, és azt nekem is biztosítanom kell, mert neki az „jár”, neki ahhoz a „töltekezéshez” „ősi joga” van… hááát, majd utána nézek…
Szóval az elmúlt hét elején lehűlt a levegő, és rákezdett az őszi eső… úgy tett, mint aki abba sem akarja hagyni. G. lázasan bújta (Ez a „lázasan” csak hangulatfestés, nem volt semmi baja…), tehát „lázasan bújta” a dobozában az időjárásjelentések kavalkádját, ahol véletlenül sem talált két egyezőt! Persze már szombatra gondolva tervezgette, miként fogja lemondani az özönvízre hivatkozva az idei utolsó vizsla-piknikünket. A kis bicebóca vendégünk is megsínylette a nedves hidegséget, időbe telt neki, amíg bejáródtak hátsó futóművei, néha csak az inas segítségével tudott az ágyra is felkapaszkodni. G. el is határozta, hogy e héttől kezdődően Apto-Flex szirup kezelésben részesíti. Az eső közben néha abbahagyta, de aztán újra rákezdett, az inas kobakján az eddig sem dús fedőszőr határozottan ritkult, és kezdett hasonlítani Chino borotvált kopaszságára. Végre felcsillant a remény, hogy a találkozónk idejére odébb mászik a front, és talán bundabugyival sem kell a ruhatárát bővíteni… Persze, ha megkérdezett volna, már a hét elején megmondom, hogy derült időnk lesz, hiszen én – pozíciómból eredően is, - határozottan jóban vagyok az Időfelelőssel! Megbeszéltem Vele, és „lássatok csodát”, ragyogó idő kerekedett szombatra! A Tizenkettedik Vizsla-Piknik körülményei sem okoztak csalódást, mint ahogy eddig mindegyik találkozón, meg volt teremtve a napsugaras körítés! Már csak mi vizslák, és a hitetlenek csapata, - kétlábú kísérőink – hiányoztunk a verőfénnyel terített színpadról. Nem sokáig, lassan készülődtünk, B. is hazaért, ránk kerültek a hámok, na, ekkor már mi is kezdtünk felpörögni… Eljött az idő a hercegnői hintóba szálláshoz, aránylag ügyesen, gyorsan be is lettünk csatolva a biztonságba, Chino előre ült G. lábaihoz-ölébe, és indulás! 
Hamar odaértünk, azt hittük, mi vagyunk az elsők, de kiderült, hogy Éva és a kis Csabi már várnak ránk, illetve rám, epedezve, hogy megismerkedjenek méltán híres hercegnőségemmel! Aztán az „imádást” legfeljebb csak Éva fejezte ki irányomban… Az áhítat Csabi és Chino között egy pillantás alatt létrejött, az ott töltött három óra alatt elválaszthatatlanok lettek! De én nem értem rá tovább foglalkozni velük, mert sorban jöttek a többiek! Csengéék, Nojcsi, aztán Lüszi és Lex Mayával, a mi (vizsla) Majánk Frédivel és a Csillagazdikkal…. na, itt megtorpanok, mert belezavarodok… És az Óvodás Különítmény is tiszteletét tette! Szedert már eddig is ismertem, de bemutatkozott Dorka, és Tas is a csoportnak! Aztán ott volt Lana, aki még nem is csoporttag, és végre eljött Csoki is, Lui alomtesója Évájával, aki egyben Svábtesóm szívszerelme is, mert ha meglátogat bennünket nagynéha a rezidencián, Lui a csak neki tartogatott heves érzelmekkel fogadja, és azt elképzelhetitek milyen… Szóval, hogy a létszámot rögzítsem: Lüszi, Lex, Csenge, Maja, Frédi, Szeder, Dorka, Tas, Lana, Csoki, Chino, Lui, és én, tehát 12 vizsla, és egy tiszteletbeli (a bicebócánk)! A kétlábú imádóink húszan voltak, de minket, legalábbis engem, csak néhányuk érdekelt! Aki simizett éppen, vagy akinél töpit-parit-jutit szimatoltunk ki. Nojcsinál biztosra mentünk, de Maya és Betus is elővarázsolta az éhhaláltól megmentő falatokat! Csabi csak Chinonak akarta dugdosni a „roborálót”, amit persze nem hagyhattunk! Egyébként is rengeteg dolgunk volt! Lüszi és Lui mindjárt kezelésbe vették az ovisokat, de az „apróságok győzték a futást, gyorsan fordulgattak, így a két eszetlen csokiszínű gyakran lyukra futott. Aztán a csöppségek megunták a két nindzsát, és odébb vonultak. Gondolom, jövőre már, megnőve, nem hagyják magukat olyan készségesen megfektetni! Én nem szálltam bele a hajkurászba, a simogatásokat gyűjtögettem, majd Frédinek kellett elmagyaráznom, hogy hiába helyre kiállású legény, amíg ilyen foltos öltözetben akarja tenni a szépet, nincs esélye… Azért tetszett a srác, de erőlködjön egy kicsit, van még időnk, no meg a látszatra is adnom kell! Kivételesen jól éreztem magamat, futkorásztam is a többiekkel, keveset morrantottam, egészen elfeledkeztem a hercegnőségről! A vége felé G.-neki kellett kioperálni a nyakából a kis Szedert, aki eltökélten törekedett a horgászszék birtokbavételére. 
Nem is tudok az egész piknikről többet diktálni, csak érzéseim, benyomásaim vannak, azokat nehéz a kétlábúaknak átkonvertálni…. miután este hazaértünk, - mindenféle rókavár autóba tele pitése nélkül, - a vacsi után azonnal szundizni mentünk. Itt most abbahagyom, noha tudom, adós vagyok még a tegnapi nappal… nézzétek helyette a fotókat! Vizslát!

Chino, a tiszteletbeli vizsla!

Jön a TÖPIIII!

Nem értesz a szép szóból?

Frédi rámenős udvarló!

10. 16.
 
Csütörtök reggel megérkezett hozzánk Chino! Vele találkoztunk már egyszer augusztusban, amikor vendégségben voltunk a bakonyai falkánál. Maya és Kriszta akkor mentette meg az út széléről, és minket még nem nagyon foglalkoztatott, inkább a vizslákkal vegyültünk. Azóta kiderült, hogy a kis bicebóca csigolyái –akii akar, találgasson, hogy mitől, - összecsúsztak és nem javasolt a műtétje sem. Akkor, amikor láttuk, még csetlett-botlott, ám mindig azonnal felállt, és ment tovább, mintha mi sem történt volna… azóta kapott gyógyszeres kezelést, ami láthatóan használt, mert mióta itt van, még nem vettük észre, hogy összekuszálódtak a lábai. Ide pedig azért került, mert valószínű kezd felnőni, és a golyótlan Lex számára elviselhetetlen a golyós konkurencia. Utasításomra G. átvette a fiúcskát, Lui biztos nem bántja, engem pedig majd kikerül az első időkben.
Így is történt, az első nap az ismerkedéssel telt: A Svábcsoki azonnal játékra kötelezte, én egyelőre felvettem tartózkodó arisztokrata álarcomat, és nagy ívben elkerültem a kis útszéli jövevényt. Ha közelebb jött, menten tudtára adtam, nem szeretem a bratyizást mindenféle gyüttmenttel. Nem hülye, értette. Amúgy elég félénk volt az elején, B.-vel hamarabb barátkozott, mint személyi inasunkkal, de mára az is megváltozott. Akkorákat rohangásztunk tegnap, hogy G. már-már féltette a kis vadóc egészségét… Rablólovagosdit játszottunk, Chino fel-alá futkorászott az udvaron, mi pedig Luival fentről. a „várból” figyeltük és követtük minden mozdulatát, és ha közelebb jött, lerohantuk a „gyanútlan utazót”. Ha kettesben vagyunk Luival, ő a „vándorkereskedő”, és én a „rablólovag”. Kint már én is egészen feloldódtam, nem nagyon számit már, hogy Chinonak csak a feje hasonlít a vizslára, és az is most, mióta le lett borotválva, inkább egy tonzúrás ferences-barátra… (G. mondta…). Mivel elég soványka a „barát”, G. fel akarja hizlalni… Ha Luit eddig gyorsevőnek gondolták ellátóink, akkor a girnyóka igazi habzsológép, ő kap kaját harmadiknak, mégis elsőnek végez. Szerencsére benne marad, G. reménykedik, a terebélyesedésében is.
Az alvás… hát, az alvással újabban problémák adódnak… nem Chino miatt, már előbb kezdődött… Én nem szoktam megvárni, amíg az inas végleg lekapcsolja a gépet, és elteszi magát másnapra, már jóval előbb elvonulok az ágya végében levő fotelba. A Svábcsávó, és most már Chino is, megvárják a lámpaoltást a gép melletti ágyon. Hanem aztán, amikor minden elsötétedik, és én az inas orrom alá dugott lábaitól elkábulva álomba ringatnám magam, megindul, és közeledik a tipi-topi, Lui megáll előttem, és elkezd nyüszögni, nyafogni, áriázni… nem sokáig bírom ezt a zenebonát, morgolódva felkecmergek, átmegyek az ágyra, ő pedig kéjesen elfoglalja a helyemet! Felháborító! Ha már ágy, miért ne nyújtózzak ki, ugye…? Erre Chino kipi-kopija indul el a kanapéig. Mivel nem szeretem annyira sötétben az egyedüllétet, én is elindulok utána… G. kábé eddig szokta csendben tűrni a kibevándorlást, világot kapcsol rendet csinálni. Szerencséjére tovább már nem cincáljuk az idegeit, de ennyit meg is „érdemel”, ha már hagyja Luit trónbitorolni! 
Kint a kertben most már nincs sok tennivaló, B. kiszedte a halacskáimat, (Lui mindjárt ki is ragadott egyet a vödörből… még él..). Leeresztette a tavat is, a fügék lassan elfogynak, már csak a japánbirs almácskái az izgalmasak, no és az inasok féltve őrzött khakija, amit datolyaszilvának is neveznek, és ahogy Szinesedik a fán maradt hat darab, egyre inkább izgatja Lui fantáziáját… Nojcsi is bejelentette egyre az igényét, ám ahogy sötétcsuhás lakótársamat ismerem, nagy kihívás lesz megőriznünk neki. G. ma délután észrevette, hogy éppúgy cibálom Chino nyakát, ahogyan Perecét és Zaráét szoktam, szerinte lejjebb adtam a hercegnői gőgömből… Hát, majd az elkövetkezőkben kiderül… Vizslát!

Chino

Vajon miről sugdolóznak?

Kiskopasz...

...de már nől a "haja"...

Ágycsata

10. 12.

Ezt bizony most sürgőőősssseeeen el kell, hogy vakkantsam a Diktálmányba, mert az egész rezidencia örül!
Kata tegnap telefonált, hogy néhány órára ismét a felügyeletemre bízná Fülest, tudjátok, aki nemrég gallérostól volt nálunk, és G.-től a „tölcséresvombat” elnevezést kapta mindenen/mindenkin átgázoló „diszkódrogos-úrvezető”-kénti közlekedési stílusáról. Na, ő érkezett, de most már a tölcsére nélkül, de én azért még emlékeztem a múltkori ámokfutására. Mivel Kata megjegyezte, hogy a minitorpedónak még mindig nincs gazdija, utasítottam az inast, hogy hívja fel a szomszédokat, és említse meg nekik a kis gazdikeresőt. Szomszédaink nagyon kedves kétlábúak, akik még mindig gyászolják a szivárványhídon túlra került spániel testvérpárjukat. Annak ellenére, hogy rezidenciám minden lakója jó viszonyban van velük, - mi Luival különösen gyakran átbeszélünk hozzájuk, - G. mégis ódzkodott ettől a telefontól. Amikor végre rászánta magát, és eldadogta a mondanivalóját, sajnálkozó, nemleges választ kapott. Ám újra visszamerülve a virtuálba, rezignáltan, hogy végrehajtotta a számára eleve esélytelennek tűnő feladatot, megcsörrent a kis doboz, a kedves szomszédok látni akarták Fülest. Mivel minden telefoncsörgés valami izgalmat hoz, mi vagy végigugatjuk a beszélgetést, vagy spurizunk G.-t megelőzve a bejárathoz, mert már tudjuk, hogy a telócsörgést bárgyú inasunk a mi megtévesztésünkre alkalmazza a bejárati csengő helyett. Azt hiszi, még mindig bevesszük ezt a szánalmas megtévesztést. Hát nem, most is rohantunk az érkezők fogadására, akik kisebb pusziosztó közelharc árán át is verekedték magukat kettős sáncunkon. Egészen a folyosóig jutottak, ahol végre megpillanthatták Fülest, aki a legnagyobb természetességgel előbb a karjukba vetette magát, majd ölbe fészkelődve szinte már el is szundit ott. Ettől kezdve nem volt kérdés a kérdés… Füles gazdisodott! Kedves szomszédaink le sem tették már, magukkal rabolták, meghagyva G.-nek, hogy az érte jövő Kata náluk keresse! Füles álomgazdikra talált, és az Alapítvány újabb sikeres örökbeadást könyvelhet el! Mindenki örül, - én is, hogy nem kellett estig figyelnem a kis svihákra, - örüljön velünk az én Kedves Népem is! 
…. És holnap új izgalmak kezdődnek, amiről még nem is tudok! Vizslát!

Füles gazdikereső posztja

Füles az Álomgazdikkal

10. 09.

Hát, ez a hét sem volt annyira unalmas! Múlt vasárnap már kora reggel B. belopóztatott egy kétlábút, abban a hiszemben, hogy mi majd nem vesszük észre, és az asszisztálásunk nélkül kifehérítheti a felső szint falait… Persze, hogy lebukott a delikvens, és mivel rögtön látszott rajta, hogy nincs sok köze a fajunkhoz, hát alaposan megugattuk! G. azt mondta, hogy olyanok vagyunk, mint az őrkutyák a Terminátor című filmben, akik messziről kiszimatolták a nem hús-vér kétlábúakat. Mi is szét tudjuk választani a minket kedvelőket a tőlünk tartóktól. Szóval „a búzát az ocsútól”. Persze ez csak első alkalommal igaz, mert másodszor már a nyakába ugrunk bárkinek, főleg Lui, de erről régebben már hosszabb értekezést vakkantottam. Lényeg az, hogy néha-néha felosontunk leellenőrizni azt a pemzlis embert, de B. nagyon őrizte, nem jutottunk a közelébe. Ám egyszercsak a két inas felkerekedett, és negyedórára egyedül hagyott bennünket, így szabadon mondhattunk neki néhány kedves megjegyzést, mire elkezdett kiabálni, hogy menjünk a helyünkre… annyira megsértődtünk, hogy levonultunk, és ahelyett, hogy illemre tanítottuk volna, hogyan kell egy hercegnővel szemben viselkedni, inkább lemondóan visszavonultunk, lubickoljon csak egyedül a maga köré vont posványban. 
Másnap esett az eső, de kedden Anikó érkeztével elindultak a Nagy Helyreállítási Munkálatok. Ő elég harsány ahhoz, hogy ingert adjon a legszebb álmunkból való felpattanásra is. Luival aznap sokat „vonultunk”, ellenőriztük, mire ez az emelt hang, biztos valami érdekes történik, de mindig ugyanaz… csak hangosan „beszélgettek” B.-vel. G. mondta is, hogy egész nap ekkora hanggal csak a nőneműek lehetnek…. vagy a süketek… 
Eztán unalom volt péntekig, de akkor délután beállított Zsőfi és András Zsömivel, hogy egy napra viseljem gondját. Ezt a feladatot menten kiadtam a többieknek, mert én nem vagyok egy óvónéni típus. (Hiába na, az ilyen piszlicsáré dolgoktól elszólít a birodalmam kormányzása, és a Népem iránt érzett felelősség!) Szóval amikor Zsömiék megérkeztek, ideigleneseik eléggé meglepődtek a mi viharos üdvözlésünkön, aztán azon, ahogy Lui kezelésbe vette a kölyköt… Volt egy kis nyivák is, de tiz perc múlva már oldódott az apróság félelme, csak Zsófiék rettegtek, csokitesóm mikor nyeli le keresztbe. Nem nyelte le, az idis szülők végül aggódva, de itthagyták védencüket. Miután ők elmentek, rögtön érkezett Mnéni, aki egy kis vizslasimire vágyott csak. Ehhez képest mi, - kellően felajzva már – talán kicsit vehemensebben köszöntöttük… Azt mondta, hogy „hülyevizslák” vagyunk! G. „védett” meg bennünket, megemlítve kamaszkorunkat, és hogy Mnéni biztos már elfeledte, milyenek is a vizslák ezidőtájt. Kaptunk tőle nasit, és később, amikor már Lui sem akart mindenáron a fején szteppelni, - simit is, a végére remélem megnyugodott, hogy tényleg vizslák, és nem neveletlen ördögfiókák vagyunk… 
Eztán végre valóban foglalkozhattunk Zsömivel, akit három hete ütöttek el, de szerencsésen, karcolásokkal megúszta, és most a megmentőinél/megtalálóinál idiskedik. Luival és G.-vel már este puszipajtások lettek, amit az is mutat, hogy mindenen és mindenkin átadta magát az élvezetnek, amit kanocska mivolta inspirált. Rajtam persze nem gyakorolt, mert én már egy méternyi távolságból megállítottam a kis bohót, de Luin is próbálkozott, aki, mint egy jó bátyóka, finoman, morranás nélkül leszerelte. 
Meccsnézés volt előirányozva G.-nek, aki nem bírta végig a strapát, inkább az ágyában, rádióban hallgatta. Mi is elhevertünk, Zsömi a kanapét választotta és nem a neki hozott ágyat, pedig G. – miután visszaszerezte a Lui által belőle kilopott párnát, - többször is felajánlotta. 9 óra után mentünk ki utoljára, de Zsömi, mintha hirtelen megsüketült volna, nem jött be velünk, az inas minden könyörgésére sem, végre negyedóra múlva sikerült becsábítani. Tegnap aztán már igazi rajcsúrral indult a nap, B. már a reggelinél ki akarta zavarni a konyhából a karatéba belefelejtkezett fiúkat. G.-t a bunyó nem zavarta, kivételesen csendben sportoltak, én viszont hangosan reklamáltam, miért is maradok ki „megint”…
Később, mikor kicsit felmelegedett, kiszabadultunk, és elkezdődött a srácok vágtázása, amit vaksi inasom próbált – sikertelenül – megörökíteni. Én is bekapcsolódtam, nagy rohanások voltak! Nem is olyan rossz dolog ez az óvónénizés… Lehet, ha néhány nap eltelne, én is belejönnék? 
Zsömiért este jöttek, addig egy németjucit mentettek az altatás elől, panzióba fuvarozva a későbbi gazdisodás reményében. Léteznek még kétlábúak, akikben érző szív dobog! 
Nagyon kellemes, mozgalmas napot hagytunk magunk mögött volt, a végére én is élveztem. G.-vel közöltem is, hogy nincs ellenemre a rászorulók további ilyetén istápolása, ez csak növeli az elismertségemet, és a feladat nagyját úgyis kiadom házam népének! Én csak bezsebelem a dicséreteket, és sütkérezem a népszerűségben! Lehet, politikusnak állok…? Jöhet a következő hét! Vizslát!

Zsömi elfoglalta a helyemet

Egy pillanatra megálltunk

Zsömi

Folyadék is kell a rohanás köz7ben

Indul a benti bunyó

Zsömi csak a fotósra figyel...

Zsömike

Beszélgetünk

Zsömi és Lui édeskettesben