Nagyberki Zsarolta vakkantásai

10. 28.

…És a szombati vizsla-pikniket még ki sem pihenhettük, vasárnap délelőtt betoppant Nojcsi! „Természetesen” nem üres kézzel érkezett, virslit és rántottcsirkét találtunk nála, ezek nélkül is mindig lelkesen üdvözöljük, de be kell vallanom, hogy az ilyen finomságok kihozzák belőlünk az igazi gourmandot! (Sokat tanulok a Fészen, innen tudom például, hogy a kétlábúak így nevezik előkelően a mindent kétpofára felzabáló fajtársaikat… minket meg - amikor kissé gyorsabban falatozunk, - habzsoló agyamentnek… Na, persze… Magyarázni, finomkodni bezzeg tudnak, ha magukról van szó! )
Nojcsi a személyzetnek is hozott gyümölcskenyeret, szalonnát, de ezeket azonnal elzárták előlünk, állítólag a kényes egészségünkre tekintettel… Megnyugtató, hogy ennyire vigyáznak ránk, a magam részéről nem bánnám, ha kicsit engednének a – szerintem nagyon is álszent - szigorból!
Miután magukba tömték a harangozáskor illetékes kalóriákat, bevonultunk belső termeimbe, mert a szombati ragyogó idő után aznap már köd borított mindent. Késő délutánig kedves „Töpisnénink” becézgetésével töltöttük időnket, Chinonak „kinyílt a csipája”, ahogy észleltük, kikövetelte magának az egyéni kényeztetést, megpróbálta kisajátítani barátosnénkat, és ha úgy észlelte, hogy zavarjuk intim kettesüket, még morgott is! Engem lemorrantott a saját budoáromban! Köpni-nyelni nem tudtam! (Köpni azóta sem tudok, bizonyára a hercegnők alapból nem kényszerülnek drága szájnedvük ilyetén módon való pocsékolására… én inkább cipófűzőként eregetem, miközben látom a személyzet megbotránkozását…
Néha belefáradtunk Nojcsi istápolásába, félrevonultunk pihenni, de sosem hagytuk teljesen magára, mindig visszacsábított a másik kéjes „röfögése”…. Lui egészen szemérmetlenül lazára engedte a figurát, Chino sajátságos nyöszörgéssel követelte a maga jussát, én tartottam csak be az etikettet: törekedtem a látszat megőrzésére, a tőlem telhető legbájosabb kedvességgel, apróbb figyelmeztetésekkel igyekeztem barátosnémat pillanatokra megszerezni!
Eljött azonban az elválás pillanata is, a vacsink után itthagyott bennünket, mi pedig kipihenhettük a hosszabb, állandó résenlevéssel járó vendéglátást.
Másnap csak a szokásos rablólovagos játékot űztük, gyakran sietős mozgásra késztetve elaggó inasunkat, mert ugye, akinek nincs a fejében, hogy mi csak játszunk, annak legyen a lábában!
Kedd délelőtt Maya és Kriszta járultak elém audienciára, közben Chinot is meglátogatták. Örömmel hozták szóba Lüszi és Lui hasonlóságát. G. ezt szívesen elkerülte volna, de a Svábcsoki szisztematikusan amortizálta a későbbi mosásba teljes ruhatárukat. Én főleg Krisztával éreztettem mekkora keggyel találkozik, amikor annyi epedő várakozás után (gondolom én), végre megsimíthatja hercegnői hátsómat! Mayával sokkal közvetlenebb voltam, bár eddig csak a falkájával együtt találkoztam vele. Hiányoltam is őket (meg nem is), a két csoki nagy viháncot rendezett volna díszkertem maradékain. Ezt mi naponta – régebben kettecskén, most már hármasban – így is megtesszük, de azt nem veszem zokon, mert az én kertem, azt csinálok benne, amit akarok! (Ezt jobb, ha B. nem olvassa!)
Másnap is volt látogatónk, végre Éva is eljött vizitálni. B. szerencséjére érkezésekor az udvarra lettünk kicsukva, mert ha a folyosón kapjuk el Évát, hat a frissen festett falak és Lui verdeső farka látta volna kárát. Így kint már volt helye a Svábtesó eme alkatrészének vitustáncot járni. Lui még a szokottnál is jobban kivetkőzött önmagából, percekig nem hagyta leülni a vendéget, általában a nyakában volt, majd amikor Csoki gazdija a feldöntés elől a székbe menekült, a fején folytatta az érzelmi kitörést. Közben a fülbevalójától is megszabadította, amit aztán Chino szájából kellett megmenteni. G. röstelkedve, de jól mulatott! Éva és Lui szerelme már-már legendás, nem tudom, mi lesz, ha legközelebb Csoki is jelen lesz, pedig nagyon várom már ezt a vizitet, mert Éva megígérte, hogy a hétvégén Csokival érkezik! Remélem, akkor a két csoki egymással is foglalkozik majd, hogy én is odaférjek Évához, mert eddig mindig át kellett adnom őt a tomboló „szerelmesnek”.
Na, a szerda óta nem sok minden történt, mivel szép az idő, az udvaron futtatjuk Chinot, aki hála az edzésnek, olyan fürge, mint egy nyúl – nyulat nem láttam még, de G. azt mondta, hogy az nagyon fürge, - kutya baja látszatra a kis Fehérkamáslisnak! Reméljük, hogy ez az esős időkben is így lesz majd, hála az én gondoskodásomnak (rendszeresen nyakmasszázsban részesítem), és a B. adagolta szirupnak. B. meg is mérte, több mint egy kilót vett már magára… azt, hogy hízott, még senki sem merné kijelenteni… Ma reggel egyébként elkezdte tudományos pályafutását is, a múlt század negyvenes éveiben kiadott Burger féle „Szülészet” című munkát vette elő, egyelőre – a jobban olvashatóság kedvéért – a lapokra szedéséig jutott, teljesítménye elismeréseként I. Nádpálca Díjban részesült!
Azt hiszem, végre utolértem magam a Diktálmánnyal, amennyiben az „inasok gyöngye” nem tesz keresztbe, igyekezni fogok, ha nem is napra-, de hétrekész lenni! Vizslát!