Nagyberki Zsarolta vakkantásai

10. 09.

Hát, ez a hét sem volt annyira unalmas! Múlt vasárnap már kora reggel B. belopóztatott egy kétlábút, abban a hiszemben, hogy mi majd nem vesszük észre, és az asszisztálásunk nélkül kifehérítheti a felső szint falait… Persze, hogy lebukott a delikvens, és mivel rögtön látszott rajta, hogy nincs sok köze a fajunkhoz, hát alaposan megugattuk! G. azt mondta, hogy olyanok vagyunk, mint az őrkutyák a Terminátor című filmben, akik messziről kiszimatolták a nem hús-vér kétlábúakat. Mi is szét tudjuk választani a minket kedvelőket a tőlünk tartóktól. Szóval „a búzát az ocsútól”. Persze ez csak első alkalommal igaz, mert másodszor már a nyakába ugrunk bárkinek, főleg Lui, de erről régebben már hosszabb értekezést vakkantottam. Lényeg az, hogy néha-néha felosontunk leellenőrizni azt a pemzlis embert, de B. nagyon őrizte, nem jutottunk a közelébe. Ám egyszercsak a két inas felkerekedett, és negyedórára egyedül hagyott bennünket, így szabadon mondhattunk neki néhány kedves megjegyzést, mire elkezdett kiabálni, hogy menjünk a helyünkre… annyira megsértődtünk, hogy levonultunk, és ahelyett, hogy illemre tanítottuk volna, hogyan kell egy hercegnővel szemben viselkedni, inkább lemondóan visszavonultunk, lubickoljon csak egyedül a maga köré vont posványban. 
Másnap esett az eső, de kedden Anikó érkeztével elindultak a Nagy Helyreállítási Munkálatok. Ő elég harsány ahhoz, hogy ingert adjon a legszebb álmunkból való felpattanásra is. Luival aznap sokat „vonultunk”, ellenőriztük, mire ez az emelt hang, biztos valami érdekes történik, de mindig ugyanaz… csak hangosan „beszélgettek” B.-vel. G. mondta is, hogy egész nap ekkora hanggal csak a nőneműek lehetnek…. vagy a süketek… 
Eztán unalom volt péntekig, de akkor délután beállított Zsőfi és András Zsömivel, hogy egy napra viseljem gondját. Ezt a feladatot menten kiadtam a többieknek, mert én nem vagyok egy óvónéni típus. (Hiába na, az ilyen piszlicsáré dolgoktól elszólít a birodalmam kormányzása, és a Népem iránt érzett felelősség!) Szóval amikor Zsömiék megérkeztek, ideigleneseik eléggé meglepődtek a mi viharos üdvözlésünkön, aztán azon, ahogy Lui kezelésbe vette a kölyköt… Volt egy kis nyivák is, de tiz perc múlva már oldódott az apróság félelme, csak Zsófiék rettegtek, csokitesóm mikor nyeli le keresztbe. Nem nyelte le, az idis szülők végül aggódva, de itthagyták védencüket. Miután ők elmentek, rögtön érkezett Mnéni, aki egy kis vizslasimire vágyott csak. Ehhez képest mi, - kellően felajzva már – talán kicsit vehemensebben köszöntöttük… Azt mondta, hogy „hülyevizslák” vagyunk! G. „védett” meg bennünket, megemlítve kamaszkorunkat, és hogy Mnéni biztos már elfeledte, milyenek is a vizslák ezidőtájt. Kaptunk tőle nasit, és később, amikor már Lui sem akart mindenáron a fején szteppelni, - simit is, a végére remélem megnyugodott, hogy tényleg vizslák, és nem neveletlen ördögfiókák vagyunk… 
Eztán végre valóban foglalkozhattunk Zsömivel, akit három hete ütöttek el, de szerencsésen, karcolásokkal megúszta, és most a megmentőinél/megtalálóinál idiskedik. Luival és G.-vel már este puszipajtások lettek, amit az is mutat, hogy mindenen és mindenkin átadta magát az élvezetnek, amit kanocska mivolta inspirált. Rajtam persze nem gyakorolt, mert én már egy méternyi távolságból megállítottam a kis bohót, de Luin is próbálkozott, aki, mint egy jó bátyóka, finoman, morranás nélkül leszerelte. 
Meccsnézés volt előirányozva G.-nek, aki nem bírta végig a strapát, inkább az ágyában, rádióban hallgatta. Mi is elhevertünk, Zsömi a kanapét választotta és nem a neki hozott ágyat, pedig G. – miután visszaszerezte a Lui által belőle kilopott párnát, - többször is felajánlotta. 9 óra után mentünk ki utoljára, de Zsömi, mintha hirtelen megsüketült volna, nem jött be velünk, az inas minden könyörgésére sem, végre negyedóra múlva sikerült becsábítani. Tegnap aztán már igazi rajcsúrral indult a nap, B. már a reggelinél ki akarta zavarni a konyhából a karatéba belefelejtkezett fiúkat. G.-t a bunyó nem zavarta, kivételesen csendben sportoltak, én viszont hangosan reklamáltam, miért is maradok ki „megint”…
Később, mikor kicsit felmelegedett, kiszabadultunk, és elkezdődött a srácok vágtázása, amit vaksi inasom próbált – sikertelenül – megörökíteni. Én is bekapcsolódtam, nagy rohanások voltak! Nem is olyan rossz dolog ez az óvónénizés… Lehet, ha néhány nap eltelne, én is belejönnék? 
Zsömiért este jöttek, addig egy németjucit mentettek az altatás elől, panzióba fuvarozva a későbbi gazdisodás reményében. Léteznek még kétlábúak, akikben érző szív dobog! 
Nagyon kellemes, mozgalmas napot hagytunk magunk mögött volt, a végére én is élveztem. G.-vel közöltem is, hogy nincs ellenemre a rászorulók további ilyetén istápolása, ez csak növeli az elismertségemet, és a feladat nagyját úgyis kiadom házam népének! Én csak bezsebelem a dicséreteket, és sütkérezem a népszerűségben! Lehet, politikusnak állok…? Jöhet a következő hét! Vizslát!

Zsömi elfoglalta a helyemet

Egy pillanatra megálltunk

Zsömi

Folyadék is kell a rohanás köz7ben

Indul a benti bunyó

Zsömi csak a fotósra figyel...

Zsömike

Beszélgetünk

Zsömi és Lui édeskettesben