03. 28.

Ahogy vakkantottam az előbbiekben, egy hete a rezidencia kommunikációs rendszerébe beütött a ménkű, azaz egy frissités következtében be a gépünk ötpercenként a „kék halál” stádiumába került… Az inas sok mindent le tudott menteni az ötpercenkénti leállások közben, de azóta rájött, hogy sok mindent nem! Igy például elveszett az Áutlúk teljes email címlistája is, köztük természetesen Kedves Népem meglévő adatai is! :( 
Szerencse, hogy általában a Fészen tartom alattvalóimmal a kapcsolatot, és emailen nem sokszor adok ki rendelkezéseket!
Az inasnak most fel van adva a lecke, hogy honnan keritse elő az őt érdeklő listát…
Szerdán mi már nem foglalkoztunk az agonizáló masinával, mert jött Nojcsi, és feldobta a napunkat! A tiltás ellenére töpit is hozott, G. szerint sokat, szerintünk csak hangyányit! Az inas is kapott egy butellát, azt a piros italt, amit állítólag csak azért használ, hogy vaksi szemének megszínesítse a színtelen buborékost. Szép idő volt, kint szórakoztattuk a kedves vendéget, míg egyszercsak bevonultak, minket kicsuktak, és ahogy az ablakon láttam, az inas tavaszi metszésben részesült. Nem tartott sokáig, hiszen télire sem növesztett nagy bundát, most meg már úgy néz ki, mint az a bizonyos kínai kopasz fajtársunk. Hamarosan visszatértek, és újra közösen múlattuk az időt… Mi gyíkásztunk, rohangászósdiztunk, Nojcsi pedig aziránt érdeklődött, hogy mikor szoktunk elcsitulni… Az inas felvilágosította, ha vendég van, sosem!
De egyszer minden jónak is végeszakad, B. is hazaért, a Töpisnénink neki is adott valamit, ami állítólag nem nekünk való, - nem tudom, itt minden alkalmazottnak névnapja van vagy mi… - Aztán kedvenc látogatónk aránylag zavartalanul elbúcsúzott, és a hercegnői batárral honába tért.
Másnap rövid időre egyedül maradtunk, az inasnak féléves karbantartásra kellett menni, nem volt nagyszerviz, azt mondták, elbotorkál így még egy darabig…
Pénteken Domi végre Pereccel jött, aki már „tök” felbátorodva udvarozott velünk, Luinak is visszabeszélt, meg is hívtuk a szombati Vizsla-Piknikre!
Szombaton pedig olyan látogatókat kaptunk, akikre igazán nem számítottam! Nika, és Sándor látogatott el a rezidenciára, és bár Nikával több éve Fészes „alattvalóm”, de személyesen csak most találkoztunk! Az alkalmazottaim elképedve nézték a felmálházott bevonulást, mert az ajándékok láttán az volt a benyomásuk, hogy a délelőtt addigi részét nagyáruházak kifosztásával töltötték. Én természetesen a megszokott eleganciámmal köszöntöttem őket, Lui pedig a fejetetejükön szteppelve mutatott be egy kis zanzásított egyveleget a svábcsokik ősi örömrítusaiból. Mindez csak addig tartott, amíg a szánkba nem nyomtak egy-egy sohanemlátottméretűdehatalmas műcsontot! Na, a következő félórák ezek büszke hordozásával teltek… Nika próbálta ugyan elmagyarázni, mit kell velük csinálni, de mi inkább sorbamutogattuk mindenkinek, hadd ámuldozzanak külön-külön is óriási zsákmányunkon. Én aztán bevonultam az ágyra, és nekiláttam az alaposabb csócsálásnak, minden közeledőt hangosan figyelmeztetve a tisztes távolságtartásra. Csak B. kekeckedett velem egy darabig, a többiek kint maradtak a jóleső napsütésben. Luin derültek, aki nem volt hajlandó kajaszámba venni a trófeát. Persze később én is csatlakoztam hozzájuk, de Nika addigra egészen belehabarodott a csoki tesómba. 
Nem mondom, én is számolatlanul kaptam a simiket, de Lui igazán egy egész hónapnyi kényeztetést kapott pár óra alatt! 
Nehezen vettünk búcsút tőlük, mert ekkora intenzív vizslaimádatot nemigen éltünk még át! Egészen belefáradtunk.
Szerencsére másnap is eljöttek, így a vasárnapunk is fárasztóra sikeredett!  Sándor is igyekezett a kedvünkben járni, de Nika mellett mindenki csak „kisinas” lehet. Sajnos aznap már hűvösebbre fordult az idő, behúzódtunk „belső termeimbe”. Együtt is ebédeltünk, kis helyen jó sok láb elfér… vagy mi… Mindenesetre 16 lábunk volt!
Aztán nekiálltunk a desszertnek, az előző napról maradt rágnivalónak, amit a vendégek és az inasok már meglehetősen gusztustalannak találtak, de hát a kétlábúak nem értenek a magasabb gasztronómiához.
(Bevallom, a műcsont utolsó porcikáit csak hétfőn sikerült elpusztítanunk.) 
Sajnos, a vasárnapi látogatás is véget ért egyszer, fáradtan, izomlázzal búcsúztunk nagyon megkedvelt vendégeinktől. 
Ez a hét nagyon nyugalmasnak ígérkezik, újra szép az idő, egész nap ránk süt a tavasz fénye, az alkalmazottakat sem zargatjuk feleslegesen, pihenjenek rá a szombati Piknikre! 
Akkor is lesz haddelhadd! :) Vizslát!

Nikával és a rágcsákkal

Ugye mekkora ez a csont???

Tudom, hogy Tőled kaptam!

Lui őrzi az ajándékokat

Senki ne közelítsen!

Szeretem a simit!

Az ajándék kis része... a többi a frigóban...

03. 21.

Na végre ideértem! 
Annyi volt az esemény, és ráadásul futosgálásra késztető tavasz van odakint, hogy nem volt kedvünk – sem nekem, sem az íródeáknak bent kuksolni a gép mellett! 
Múlt hét pénteken jött Perec és Domi, Perec már nem volt annyira nyámnyila, benne volt egy picit a játékban is, nem csak az inas ölében ücsörgött, ahonnan eddig kivakarni sem lehetett. 
Szombaton már délelőtt volt látogatónk Mnéni vizitált, már nagyon hiányoztam neki! Persze én tudom, hogy Lui is, de ő ezt önként sosem vallaná be! Természetesen, mint mindig, most is jutifalattal érkezett, aztán nem győzött csodálkozni, amiért nem ücsörögtünk előtte, mint a leharcolt félhalott plüsskutyák… Azért viselkedtünk, mindkét karja megmaradt! Csak simizni szeretett volna, főleg engem, de Lui – szokása szerint - nagyon interaktív volt, állandóan a puszijait akarta Mnénire tukmálni, aki egyáltalán nem volt oda az ötletért. Nem tudja megszokni, hogy kicsit élénkebbek vagyunk, mint a többi jólnevelt fajtatárs, de hát itt nevelőket nem tűrünk meg magunk körül, csak inast, deákot, termésgyűjtőt, és egyéb kiszolgálószemélyzetet. Azért kedves vendégünk megelégedetten távozott, a simijeit mind kiosztotta, és arról nem tehettünk, hogy viszontszeretgetésünkbe néhány nyálasabb nyelvescsók is becsúszott… 
Ki sem pihentük a látogatást, jöttek Anikóék, és végre nem kellett visszafognunk magunkat! Már a folyosón megtámadtuk őket, amin azért meglepődtek egy kissé, talán Bruno és Bogica nem ekkora elánnal szokta üdvözölni őket, ha hazatérnek, de mi bizony rájuk loccsintottunk egy kis hazai vizslaköszöntést, a közben kiszimatolt nasi miatt csak a turbót kapcsoltuk rá. Végül is sikerült lekecmeregniük a budoáromba, és ott leülve kipiheghették fogadtatásunk édes gyötrelmeit…. Gondolom, ők is élvezték, épp ahogy mi! Olyan ritkán látjuk őket, hogy egyszerre akartunk bepótolni minden elmaradt puszit, teljesen kiszáradt a szánk, ezért kirohantunk egy kis lefetyre, így feltöltődve sikerült csöpögősre fürdetnünk őket.
Mikor elmenekültek, még percekig kotorták magukról elcsent bundamaradványainkat…
De a szombat még ezzel sem ért véget… Tudtam, hogy a vén inas a hét eleje óta sántikál valamiben, és délután ki is derült az összeesküvés! Mikor csengettek, mi a szobába voltunk csukva! Ez már nagyon furcsa volt, mert az inas jól tudja, hogy ilyenkor ordítunk, mintha élve nyúznának, és Lui rögvest nekiáll a 60 cm vastag fal lebontásának…. mióta beüvegezték a szobaajtón a „véletlenül kitörött” 20x30 cm-es nyílást, azt már nem tudja használni… Szóval kajabáltunk, mialatt valakik kimentek az udvarra, majd rövidesen G. engem kiengedett, de Lui bent maradt hangoskodva. Kiérve, megláttam egy vizslafiút, aki örömmel jött üdvözölni! Jobban lecsekkolva, már régebben elhagyta a tejfogait, de még mindig helyre legény volt, kicsit soványka, de jóképű… Néhány rendreutasítástól eltekintve – a viharos érdeklődése miatt szóltam rá, - jól indult az ismerkedésünk, de aztán G. visszavitt, így Maci kísérőit nem is tudtam rendesen üdvözölni. Bezzeg, az utánam következő Lui! Egyből a kétlábúak nyakába ugrott, de aztán észrevette a „betolakodót”, és a maga cizellálatlan módján értésére adta, hogy ez az ő területe, itt idősebb, ivaros fiúnak nem fog babér teremni! Meglovagolta szerencsétlen Macit, és kész volt harcolni a képzelt birodalmáért! Szerencsére G. lekapta a vendégről, de miután rátette azt az utálatos szájkosarat, sem akart kulturáltan viselkedni… Ha kint lettem volna, rá sem ismerek, de így is a plafonig volt felzaklatva, amikor visszakerült mellém. Nem is értettem, hogy az én mindenkivel bolondozó csokitesóm hogyan vetkőzhette le hirtelen ennyire az itt felcsippentett etikettet… Mint egy bepálinkázott teremtés-koronája a falusi kocsmában… egyből bicskázott volna… még jó, hogy csak a fogai voltak nála, Maci megúszta egy könnyebb karcolással, és szerencsére neki eszébe sem jutott móresre tanítani a heveskedőt… még nem, de másnapra megvolt az esély, hogy véres pankráció alakul ki, így a kétlábúak megegyeztek, hogy Maci panzióba kerül, nem marad itt ideiglenesben. Mert mint kiderült, Maci csak néhány hétig maradt volna, amíg a Futrinkások magukhoz nem veszik… Miután Maciék elmentek, Lui még jódarabig szaglászta a nyomukat, mire teljesen magához tért a lila gőzből.
Hétfőn és kedden Perec-napokat tartottunk, mialatt az inas a gép magához-térítésével foglalatoskodott. Mi sem, de azt hiszem ő sem unatkozott, hármasban viháncoltunk, bár Lui most is inkább a gyíkokkal flörtölt, persze teljesen kudarcra ítélve. G. közben liluló fejjel, varázsszavakat mormolva élesztgette mindennapi kapcsolatát a külvilággal… Vizslát!

Anikóékkal

Lui is kihasználja...

Szeretem, ha szeretgetnek...

Maci vizsla

03. 15.
 
Lassan valamiféle tavaszkezdet előpilinckázik a kertaljából, mert már sokkal többet vagyunk kint, mint a gép mellett!
Gyakran berohangászunk ugyan, bosszantva az inast, de oda se neki! Ha sikerült eléggé felpiszkálnunk, még ki is jön velünk a napsütésre, bár a verőfényben még nem tobzódtunk olyan sokszor, hogy elunjuk.
Pénteken Domi jött, de Perec nélkül, mert másfél darab felhő mögé bújt a nap, és Perec retteg az esőtől… háát, nem lett eső, de legalább nem látta, ahogyan körbeszeretgettük kisgazdiját.
Másnap Éva tett üdvözlő látogatást a hercegnői rezidenciámban, Lui annyira szeleburdi volt, hogy majdnem kikaparta kedvenc kétlábújának a szemét… Mint egy neveletlen kandúr… helyette is szégyenkeztem, de mivel komolyabb baj nem történt, én is átadtam magam az örömködésnek. Éva azt mondta, hogy „feltöltődni” jön hozzánk, mi aztán alaposan feltöltjük minden alkalommal! Erről jut eszembe, jó lenne, ha már Csoki is elkísérné egyszer, most még a tavacskám nincs feltöltve, így a halaim sem dobhatnak hátasokat rémültükben, amint a „búvárCsoki” felbukkan közöttük…
G. észrevette, hogy mennyivel élénkebb, fürgébb vagyok, szerinte jó irányba változott az alakom. Legott ki is próbálta a „piknikes-hámmal”, ami tavaly ősszel kicsit szűköcske volt rajtam, most simán rám csatolható! Persze nem csak ezért vagyok vidám és kicsattanó, hanem mert Lui idétlenségei is kevésbé zavarnak…. Mostanában, amikor elmerül a gyíkászatban, én rá vadászom, és nekem mindig sikerül is elejtenem a „vadat”, míg neki…. jobb, ha kicsit sem ugatok a kudarcairól. Ám Luit semmilyen sikertelenség nem viseli meg, akkora lelkesedéssel fog az újabb gyík becserkészésébe, mintha az elkapásán múlna, hogy szeretik e vagy nem! Még mindig olyan, mint egy kölökvizsla! Az inas mondta is, hogy remek házőrzők vagyunk így együtt kettecskén, mert már az ajtóban feltartunk mindenkit, legyen az ismerős, vagy idegen, és az esetleges betörő sem szabadulna könnyedén szerető ölelésünkből. 
 Gyakran őrjáratozunk keresztül-kasul a kerten, és mivel nincsenek korlátok, talán ezért van, hogy B. egyelőre hiába várja azoknak a színes kis szirmoknak a felbukkanását, amik ilyentájt mosolyt csaltak az arcára… most mi csaljuk rá azt a mosolyt… A szirmocskák talán döngő lépteinktől riadoznak… nem tudom, de az őrjáratozás fontos dolog, ezt G. is megerősítheti, és ha B. zöld gazokat akar nézegetni, ültessen előnevelt mamutfenyőt, azzal talán több sikere lesz. Ezt is G. mondta, mint ahogy azt is, hogy be fogja keríteni a féltett kakifáját, mert tavaly a szép narancssárga gyümölcsökből, mire beértek, csak egy árválkodott a fa tetején… De Lui sosem bukott le…
Hétfő délelőtt Füles szomszéddal, és kétlábújaival is tudattuk, hogy az inasnak vendége van, akivel nélkülünk akart trécselni, ezért felvonultak a „vizslamentes övezetbe” mi pedig ricsajoztunk, mert kíváncsiak voltunk, meddig viselik el a hangoskodást… sokáig bírták, kedves szomszédaink nagy-nagy örömére! 
 Ennyi történt kábé mostanáig, ha esemény lesz, jelentkezem! Vizslát!

Lui "Évázik"... :-)

Jöhet a simi nekem is!

03. 08.
 
Nehezen indul ez a bejegyzés is…
Mivel azonban a Diktálmány egyben napló is, és nem csak a Fésznek szól, itt is el kell vakkantanom, hogy elment Lajos az 1 éves, és Dorisz, a 10 éves vizsla ismerősünk is… Bár a Rezidencia csak virtuálisan ismerte őket, de mindannyian szomorúan vettük tudomásul a megváltoztathatatlant… G. úgy véli, hogy egyszer majd személyesen is megismerhetjük őket… Azt is gondolja, hogy az ott levőknek nem kell várniuk ránk, hiszen IDŐ csak itt van, a Szivárványhídon túl már nem öregszik senki…. 
Jó utat nektek vizslatestvéreink! 
-------------------------------------------------------------------------------------
Igencsak benne járunk a tavaszban, de egyáltalán nem vesszük észre! Pénteken itt volt Perec, akivel már régen találkoztunk, és ahogy észrevettem, ő is teljesen elszokott tőlünk. Egyre csak az inas ölébe akarta fészkelni magát, mintha nem is vizsla, hanem macsek lenne! Teljesen átnevelődött az otthoni nyivákolók hatására! Domi, - aki elkísérte – hasztalan nógatta valami vizslához illő rohangálás imitálására, nem állt kötélnek. Remélem, hogy a jóidő eljöttével majd egyre többet lesz nálunk, és visszanevelhetjük azzá, aki tavaly volt!
Másnap, szombaton, végre csodálatos idő köszöntött be, szinte egész nap kint voltunk a „külső körletben”. Luinál megkezdődött a vadászidény, óriásdi lelkesedéssel vetette bele magát a gyikászás rejtelmeibe. Persze a télen nem edzette a reflexeit, kicsit be is rozsdásodott, a gyíkok egyelőre szemberöhögték, ő pedig egyre nagyobb elánnal tologatta félre a kitett nagy cserepeket! B. mintha csak az ő bosszantására, és az aprójószágok védelmére pakolta volna elő a leandereket! Én sokkal, de sokkal bölcsebb vagyok a kis lüke haveromnál! Az első nyaramon még próbálkoztam a becserkészésükkel, de hamar rájöttem, hiábavalóság utánuk kapdosni, és a cserepek döntögetése sem kifizetődő… azóta a legnagyobb gyíkforgalom idején is csak a buksimat megemelve pillantok rájuk megvetően: „Biztos olyan utálatos ízetek van, mint annak a vízi énekművésznek, akit abban az időben bekaptam, de ki is köptem nyomban! „ A tavacskám még nincsen feltöltve, így az ugróbajnokok még nem jelentek meg, pedig őket várom már, szeretem az orrommal a rémületbe bökdösni őket. Sajnos vasárnap délutánra eleredt az eső, azóta is olyan az idő, mintha november lenne… Ezt G. mondja, aki legalább annyira utálja ezt a kilátástalan lucskot… Pedig neki ki sem kell menni, míg minket egy idő után az intimtorna sem ment meg az elázástól.
Kedd délelőtt kedves vendégünk érkezett! A távoli nagyfaluból látogatott meg Sándor, azzal az átlátszó szöveggel, hogy a közelben üdül, hát beugrik! Szerintem pedig direkt azért utazott ilyen messzire, hogy velem találkozzon, és megsimizhesse fenséges buksimat! …No meg Luiét is, ha már ő is itt van… Amint belépett, a svábcsoki persze menten a nyakába ugrott, míg én kicsit tartózkodóan fogadtam, adtam a látszatra is! Nagyon előkelően néhány vakkantással köszöntöttem, mert egy hercegnő mégsem borulhat minden ismeretlen nyakába! Amikor azonban előkerültek hódolatának ajándékai, hamar megenyhültem, hogy úgy vakkantsam: Sándor „lejutifalazott”! Egykettőre barátságot kötöttünk, és csatlakoztam én is Luihoz, aki addigra már néhányszáz vizslapuszival körbeszórta, egyetlen porcikáját sem kihagyva! Amellett, hogy nagyon szeretetre méltóan tűrte a hálánkat, otthon két vizslahölgy kiszolgálója is, így nem lehet kifogásom az ellen, hogy legközelebb is tiszteletét tegye Hercegnőségem előtt! (Ezt javaslom Birodalmam többi, - még csak virtuálisan ismert - alattvalójának is!... Ők se feledjék az illő ajándékot… nem mintha anélkül nem szeretném a vendégeket, de egy kis plusz nasi mindig jókedvre derít!)
Chinoról is szivárognak a hírek… Nem akar visszajönni! Saját, - hatalmas – rezidenciája van, és az egész falu lassan a lábai előtt hever! (Amelyik kétlábú még nem hódolt be, azt megugatja!) Nojcsi szerint, - aki a Külügyér, az Oktatási felelős, és még ki tudja, milyen tisztséget tölt be nála, - vérszemet kapott a falusi levegőtől, felszántotta már a kertet, átültette a rózsákat és a virághagymákat, minden belépőt órákon át tartó simogatásra kötelez, ha úgy gondolja riadót rendel el a szomszédoknak, közvetlen alattvalóit pedig a rémületbe kergeti esztelen és önveszélyes száguldozásaival. Szóval jól érzi magát…!
Mivel a mai nap valami „Nemzetközi” izé a kétlábúaknál, és a vén inasom több ilyen „Nemzetközitől” viszolyog, ezért Lui, a „Sötét Herceg” küldi forró köszöntését és vizslacsókjait Birodalmam minden Hölgyének! Legyenek azok két-, vagy négylábúak! Vizslát!

R.I.P. Lajos!

R.I.P. Dorisz!

Lui és Sándor

Örülünk a vendégnek!

Egy hercegnői puszi...

Köszönjük!

03. 01.

G.
Ismét egy gyerekvizslától kell búcsúznunk... :( 
Bemásolom, amit privát üzenetben kaptam, hogy mindenki figyeljen nagyon a vizslája bármilyen, - az eddigitől eltérő - viselkedésére...
Ne kérdezősködjetek másoktól, hanem irány a doki...
Az előzményekről csak annyit, hogy 2 napja az addig vidám, egészséges Lajost varratszedésre vitték vissza, ahol nehezen tűrte a tortúrát, négyen fogták le, annyira ficánkolt, és még veszettség elleni oltást is kapott... hazaérve egyre bágyadtabb lett, nyüszített, sírt, zihált, nyálzott... csak akkor nyugodott meg kissé, ha simogatták, szeretgették... nem evett, és nem ivott.... Gyanakodtak stresszre, hisztire, allergiára... Tegnap este, miközben a dokihoz készülődtek, egyszercsak átkelt a Szivárványhídon... :(

„Lajos 1 év és 9 nap boldog földi élet után tegnap este 22 óra 2 perckor megszűnt lélegezni”
A mai boncolás:
„Az állatorvos a következőket mondta: Lajosnak veleszületett rekesz sérve volt, ahová betüremkedett egy kis zsírszövet. Ez nem okozott gondot, nem is látszott, a műtéténél sem vették észre. A varratszedéskor a ficánkolás, leszorítás, vagy a kocsiban a kalaptartón átmászás következtében az a sérv szétnyílt és betüremkedett a tüdőhoz a gyomor és a lép, ami a tüdőt gyakorlatilag összenyomta. Ezért volt a nyüszítés, nem evés, öklendezés, nyáladzás, majd tegnap a nehézlégzés, majd fulladás. Ha hétfőn rögtön visszaviszem, akkor is azt mondták volna, hogy a stressz okozta tünetek. Senkinek meg nem fordult volna az agyában egy kizáródott, rejtett sérv. DE! A kutyinak véralvadászavara is volt, ami a műtétkor még nem! Találtak a tüdejében 1 liter, a gyomrában fél liter vért, minden szerve vérbő volt, a szeme bevérezve. Ez nem lehet a sérvtől és a műtétkor még nem állt fenn. Az orvos patkányméregre gyanakszik, elküldte szövettanra a szervek részeit. Ha beigazolódik, feljelentést teszek! Sok ilyen eset volt a faluban az elmúlt 8-10 hónap alatt! A véralvadási zavar miatt akkor sem tudta volna megmenteni az orvos a vizslám életét, ha visszaviszem és megoperálja, mert elvérzett volna műtét közben. Szóval egy agyrém az egész! A szövettan eredménye kb. 3 hét múlva lesz meg.”

R.I.P. Lajos! :-(