Nagyberki Zsarolta vakkantásai

05. 25. péntek

A múlt szombaton jött a telefon, hogy Mazsi nem hétfőn, hanem már vasárnap utazik! Nem volt sok időnk a búcsúzkodásra, ám az idő szép volt, így megtörténhettek az utolsó közös rohanások, birkózások. Mazsi egy utolsót aludt a kanapén, másnap délelőtt még egy kis hancúr, aztán jött Kata, és mi bezáródtunk mindhárman.
Amikor végre „tódulhattunk”, futólag üdvözöltük, de rögtön megláttunk mellette egy ementáli… izé… szimentáli tarkaságot! A „kisboci” határozottan bátran mozgott, Lui mindjárt lecsekkolta, de nem tudta eldönteni, hogy fiú e vagy lány… valamit kapizsgált, de teljesen nem volt meggyőződve, ezért biztos, ami biztos, a tőle telhető legnagyobb lágysággal figyelmeztette, hogy itt a rezidencián ő a „jani” (vagy legalábbis neki van a legnagyobb szája…)
Johnny pedig, - a 6 hónapos jövevény – elkezdett Mazsival játszani, mint akik régről ismerik már egymást. Mi fentről figyeltük a viháncot, persze nem tartott sokáig, Kata pórázra vette Mazsit, a személyzet kikísérte, és 5 hónapos vendégeskedése után elbúcsúzott kedves idisünktől. Este már G. is megnyugodott, hogy Mazsi jó helyre került, az új személyzete már nagyon várta, és rögtön pajtása is akadt, az 1 éves labrador lány, - Cuncus – személyében.
Mi pedig sürgős ismerkedésbe kezdtünk a „kisbocival”.
Lui a szokásos morgolódással, én fenntartással kerülgettem Johnnyt, aki pedig semmin sem meglepődve, mindenkit játékra invitálva nyomulni kezdett. Közben arra is szakított időt, hogy beszaladva egy jót kábelezzen a lépcsőfordulóban, az inasok nagy boldogságára. Estig folyt egymás gyúrása, persze jócskán vegyítve ugatással, morgolódással, szóval szoktattuk egymást magunkhoz.
Mikor besötétedett, elvonultunk a fekhelyünkre, G. feltette Johnnyt Mazsi elárvult helyére, a kanapéra, remélve hogy ott is marad. Hát, nem! Amikor G. is lefeküdt, és már tizedszer kelt fel, hogy a „kisbocit” visszaterelje a helyére, - mert bizony fél percet sem maradt ott, leugrott, elénk állt, mi pedig hiába morogtunk, hogy ne zavarjon, hagyjon már aludni, csak azért is idegesített bennünket! Igazi kis „bikaboci”! Makacs, önfejű! - javasoltam az inasnak, vegye maga mellé az ágyba, akárcsak hajdanán Mayát, és G. – emlékezve a délutáni kábelezésre, - meg is tette. Ezután már nyugalom volt, mindenki végre elpihenhetett.
Másnap persze, amikor az ifjú tarkaság ébresztőt trombitált, kicsit előbb kelt a falka, de ez elhanyagolható körülmény. Tovább folyt az ismerkedés, közben Johnny rendre odafutott a személyzethez egy kis hízelkedésre, kétlábra állt, fejét a térdükre hajtotta, majd’ kicsóválta a farkát, és csak nézett rájuk azokkal a boci szemeivel… (ezt azóta is tízpercenként megteszi, hacsak nem alszik). Eszméletlenül puncsol! Lassan alig férünk a jogos tulajdonunkhoz, saját személyzetünkhöz! Johnny még egyszer G.-vel aludt, de harmadszorra az inas már kitessékelte, és „pandamacink” nem is ragaszkodott nagyon az együttháláshoz. G. sem, azt morogta bajsza alatt, hogy eddig se aludt szoros fiútársaságban, a hátralevő időre már nem változtat az identitásán…
Hanem most jött el újra a dilemma, hol is aludjon a mi kis tarkaságunk? A kanapé megint nem tetszett neki, és amikor az inas erélyesebben parancsolta volna oda, inkább a gép melletti ágyra kucorodott. G. örömmel konstatálta, és nekünk is csak az volt a fontos, hogy ne kipikopizzon egész éjszaka a praclijaival. Éjjel egyszer világot kapcsolva az inas látja ám, hogy Johnny a harmadik fotelba költözött! Mivel reggelre sem kaparta össze a takarót, maradhatott, így végülis, - mint igazi „tökösgyerek” – ő dönthette el, ezután hol hunyja álomra bociszemeit.
Mi pedig nappalonta csiszolódunk! Naná, hogy annyira nem vagyunk még puszipajtások, mint Mazsival, de pandamacink igyekszik megszerettetnie magát, lelkesen cipeli a kétméteres levágott ágakat, néha hasig csusszan a tavacskámba, nyelvét szorgalmasan öltögetve mindig kész a pusziosztásra, bújik, nyomul, „ű-áá-l” sőőőt, amint látható, belepötyög a Diktálmányba is!
Igyekszik nélkülözhetetlenné tenni magát! Remélem, azért hamar megtalálja „álominasait” ő is! Vizslát!