Nagyberki Zsarolta vakkantásai

10. 14.
Az eltelt pár napot említenem sem érdemes, kivéve a tegnapot és a mát. A többi csak folyt, folydogált, mint az őszi hideg eső végig a hátamon…. nem kellemes dolog. Le is szűkítettük a kint tartózkodást nappali barátnőmmel Suzyval. Este vele sincs barátság, nyomban lemorgom féltve őrzött hálófotelomról, ha megpróbál mellém felkapaszkodni. Az az én SAJÁT alvóhelyem! Napközben elvagyunk mindenhol, sikeresen nyúzzuk egymást, olyannyira, hogy G.-nek ránk kell néznie néha, hogy tényleg csak játszunk, vagy már egymás kibelezésénél tartunk… Azt mondta, hogy nyugodtan elmehetnénk horrorfilmet szinkronizálni, mert ilyen hörgéseket, vinnyogásokat, elfúló acsarkodásokat csak harmadosztályú rémfilmekben tapasztalt még ifjabb korában, és akkor sem volt oda az ilyesmiért.
Szóval tegnap délután jött Nojcsi, mert már annyira hiányoztam neki, és a frizuráját is ideje volt megigazítani. Természetesen hozott rágnivaló csemegét is, mert megérdemeltük. Suzy állandóan előre akart tolakodni, még odébb is lökött, amilyen kicsi, olyan pimasz. megálltam, hogy ne morogjam le, de Nojcsi szerint csúnyán néztem az „apróságra”…. Ó, szent Diana! Minden vadászkutyák és a sósborszesz istennője! Csúnyán néztem! Hát hogy kellett volna néznem, mikor teljesen elfoglalja a barátosnémat…? Először találkoztak csak, és máris belezúgott Nojcsiba. Lassan kiismerem ezt a kis betolakodót, mindenkit, különösen a nőembereket olyan ovációval üdvözli, hogy a szirupos cukiságától még az étvágyam is elmegy. Peressel szerencsére még az előzőekben sikerült kissé összesároznunk krémfehér bundáját, remélve, hogy kevésbé kelti fel a simogatási vágyat, de nem… Nojcsi csak annyit kérdezett, hogy ez az aprójószág ugyanaz e, mint akii idekerült, mert „ez” kicsit sötétebbnek tűnik. Aztán ránézve a tenyerére megjegyezte, úgy emlékszik, mintha fürdött volna… Erre G. is szólt, hogy tényleg mintha kicsit sötétebbnek tűnne a tollasfülű. (Úgy szerteszét állnak a szőrpamacsos fülecskéi, mintha egyik őse Yoda mester lenne a Csillagok Háborújából.) B. közben elkezdte téliesíteni a tavat, a jéghideg vízből kihalászta az aranyhalaimat is, amiknek a kifogására nyáron még engem bíztatott Nojcsi. Akkor azt mondta, hogy legalább egyet fogjak neki, mert mindenféle kívánságokat szeretne belesugdosni a fülébe. Nincs is füle… Ez a babona csak a primitív kétlábúak hiedelme, mint a békacsókolgatás is. Azt már fogtam én is, el is ment tőle a kedvem, hogy a számba vegyem, de a kedvéért megpróbálkozom jövőre újra egy varangy prezentálásával, kíváncsi leszek, neki sikerül e a királyfit kicsókolnia belőle? Aztán még B. kicipelte vendégemmel a régi kanapémat, mert eljött a lomtalanítás ideje. Kicsit még visszamentünk a melegre, hogy búcsúzóul letisztogassam róla Suzy nyálas puszijait, mert tudomásom szerint csak a vizslapuszi az igazi. Miután elment – persze illendően búcsúztattuk – már nem sok történt. Valahogy mi is belefáradtunk a napba.
Me késő délelőtt „bedobódott” Perec! Szerencsére B. nem volt itthon, mert azt az első negyedórás őrült rohangászást nehezen állta volna meg hangos szó nélkül. Mivel folyamatosan esett, G. csak egészségügyileg engedett ki bennünket így kénytelen kelletlen félretolta azt a pár bútort, ami eddig nem a fal mellett volt, hogy legyen helyünk a csatához. Így már élveztük a triumvirátusunk dorbézolását! G.-nek csak másfél percenként kellett visszaigazítania az ágytakarókat, mert azok bizony nem bírtak a helyükön maradni. Amikor már azon kezdtünk el civakodni, hogy ki kivel is van éppen, ki kinek a nyakát cibálja inkább, G. megelégelte, és elhevert az ágyon önfeláldozóan, mi pedig megosztoztunk göcsörtös felszínén. Így pihengettünk négyesben, amíg G. rá nem jött, hogy a gyomra korgása elnyomja a mi horkolásunkat, testületileg a konyhába vonultunk, és mindegyikünk megkapta az „utolsó falatját”. Jött Perec gazdija, és újra csak hármasban maradtunk. Szerencsére nem sokáig, mert jött Kármen, a Gyermekek Az Állatokért Alapítványtól, valami rettentően izgalmas tablettákat hozott Suzynak, de mikor kikerültek a dobozból, nem is érdekeltek már annyira, Hozott még valami kajaszagú szatyrot is, remélem, abból én is kapok, egyáltalán nem lenne igazságos, ha lakótársam olyant enne, amit én meg sem kóstolhatnék! Kárment csak lépésenként engedtük tovább, mert alaposan meg kellett vizslatnunk (Suzy ehhez nem ért, ő csak szagolgat…), mert idegen ebzetek illatát hozta magával. Mikor azt hitte, végre nyugodtan ül már, kezelésbe vettük, mint előző nap Nojcsit. Ő is bírta, ezért mától fogva itt neki is lesz neve, mert rangban hozzám emelkedett, nem diktálhatok róla, mint egy kezdőbetűről! Néha G. befogta az töpilesőmet, mert ha ugatok, állítólag nem lehet telefonálni – biztos megretten a térerő – és Kárment sűrűn foglalkoztatják a zállatügyekkel. Jőt beszélgettünk négyesben, sajnáltam, amikor elment. Annál is inkább, mert akkor G. belenyomta Suzyba a tablettáit, és utána engem szólított, hogy ha már elkezdte, hát be is fejezi. Na, ekkor elkezdtem hátrálni, mert eszembe jutottak ezek a háromhavonta lenyeletett ocsmány ízű bogyócskák, amik inkább jönnének felfelé, mint mennének lefelé. Pfúúúújjj! OOÖÖOÁÁÁ… De minden hiába volt, G. nem engedte kiköpni. Simán beszedek én minden tablettát, golyócskát, de ezt nem! Hogy ennek miért nem tudtak valami finom ízű bevonatot rácsurgatni, nem értem…. G.-nek is lehetne annyi esze, hogy májjal, vagy mézzel adja be ezt az ocsmányságot… De ilyenkor eljátssza, hogy ő a falkavezér… Háromhavonta egyszer… legyen vele boldog. Szerencse, hogy mindjárt jött a vacsi, aztán Suzyval meg kellett beszélnünk a ma történteket – persze az ágyon fekve, tessék-lássék harcolgatva – és máris itt volt a nap vége, álmomban még befejezem ezt a diktálmányt. Vizslát

Nojcsizom

Suzy bűbájoskodik

Hármasban