05. 30.
Na, az elmúlt héten aztán kiélvezhettük a meleget! Lihegtünk szinte minden nap, és néha a tóból kellett innunk, mert G. még nem állt át nyári üzemmódra, nem cserélgette elég sűrűn a napra tett vizünket…. Öregszik…
Csütörtök kora délután eljöttek Perecék, akkor hármasban lihegtünk. A kétlábúak az árnyékban ücsörögtek, minket meg kizavartak volna a napra, ne körülöttük lábatlankodjunk. Hát, abból nem ettek! Csak azért is ott gyepáltuk egymást, állítólag súlyosan veszélyeztetve az összes térdüket, bokájukat. Kényes egy népség, gyakran sziszegnek, a fogaik között varázsigéket mormolnak, ha véletlenül, - hangsúlyozom: véletlenül – valamelyikünk hozzájuk csapódik a hancúrban. Nem figyelhetünk mindig rájuk, úgy csinálnak, mintha ők lennének a Világ közepe. Pedig mostanában csak a nagyobb zöld gazokat borogattuk fel, nem őket, noha régebben előfordult az is, mert szeleburdi módom mindig az utunkba álltak.
Perec még gyakran G. ölébe akart menekülni, ha Lui hangosabban hívta játszani, de hamar lekívánkozott, mihelyt kettesben kezdtünk neki a karaténak. Egyikünk mindig reklamál, ha hármasban vagyunk, szerintem négyen jobb lenne az összhang. Javasolni fogom Perecnek, hogy valahonnan apportírozzon magának egy vizslatársat, az otthonában úgyis elnyomják a macskák... Perec felszabadulni jön hozzánk!
Szombaton délután aztán eljött a mi napunk! Már régebben – főleg Lui kedvéért – utasítottam G.-t, hogy havonta hirdessen Vizsla-Randit, amit ő „Pikniknek” nevez. G. azt hiszi, az ő ötlete volt, hadd higgye, legalább B. nem az én nózim alá dörgöli , hogy programot szervezek neki.
Mikor beszálltunk hátra, a hercegi/hercegnői ülésekre konstatáltam a meleget az elöl lehúzott ablakok ellenére is, így a bekötött biztonságiöv ellenére is B. nyakában lihegtem, mintegy sugallva, hogy megilletné Fenséges Vizslaságunkat egy modernebb, légkondis batár. Azt hiszem, nem értette, csak a saját övét húzogatva a fejét tekergette, hogy ő „megfullad”. Ezt az utasítást is G.-re kell bíznom, ő majd átadja, és hallgatja, hogy: „még miket nem talál ki”… Ezúton közlöm szeretett Népemmel, hogy amit G. emberi vakkantással közöl, az mind az Én utasításom!
Azért hamar odaértünk, tárt karokkal várt bennünket a futi és Nojcsi, mindjárt tudtam, hogy itt Töpi lesz! A Vizsla-Randihoz a Töpi és Nojcsi hozzátartozik! Meg még egy-két más tartozék, de ez a kettő Alap(!), ahogy „Kötsög”-éknél mondják. Mi berohantunk körülnézni, G. becammogott, B. meg Nojcsival becipelte az ülőhelyeket az Előadásra. Hamarosan jöttek a többiek is, ismerős, és eddig ismeretlen társak, a hozzájuk tartozó kiszolgáló személyzettel. Lüszi elhozta az aprójószágot is, akik kellő visításokkal tartották ébren a netán elpilledő társaságot. Lüszin kívül eljött Csibész, Zara, Száni a kis Majával, es Csoki jr. is, így alkottuk Luival az Előadás szereplőgárdáját. Kicsit kevesebben voltunk, mint máskor, de nagyon lelkesek. Az Előadás interaktív volt, a kísérőkből alakult – ülő, álló. heverésző – közönség állandóan közbeszólt, de mi nem nagyon hagytuk zavartatni magunkat a belekotyogásuktól. Zajlottak az Előadás jelenetei, kisebb drámákat is előadtunk, Lüszi a kis Majával összférhetetlenkedett, Zara Csokit ordította le, de mindez része volt a parádénak, néha kísérőink nem értették a szürreális előadásmódot, éretlenek még rá, esetleg még nekünk kell gyakorolnunk…
Előkerült a Töpi is, akkor – tessék-lássék – sorbaálltunk, néhány pimasz kétlábú azonban a sort megkerülve ellopott pár szemet a drága Töpinkből! Legközelebb kii rom a nevüket, hogy kedves Népem sújtsa őket egyperces megvetéssel! Mayától sonkarágcsát kaptunk, ő egyébként is nagyon kitett magáért, mert a kétlábúaknak friss pogácsát, kávét is hozott, a törpéinek pedig szendvicseket, de mivel a kis visítozó koboldok nem voltak mindig elég figyelmesek, a szendvicsek néha nem az ő gyomrukban landoltak. Kriszta is hozott a fajtársainak rágcsát, sütit, de mi nem kaptunk, mert irigy! Eddig is volt – Bogival kiegészülve – három aprójószág, de amikor feltűnt G. unokatesójának a kétlábú falkája, megszaporodtak a velünk egy magasságban élők…. vigyáztunk is rájuk, amíg ott voltak, nehogy rossz hírét vigyék a Vizslák Nagy Nemzetének.
Lassan véget ért a májusi találkozónk, legtovább mi maradtunk Zaráékkal. Kriszta, és kedvenc barátnőm haza is kísértek bennünket, itthon még vagy egy félórát nyüstöltük egymást, utána vacsi, és aznap G.-nek sem kellett ágyba könyörögnie Fenségességünket. Vizslát!

Lui

Mi Zaréval

Csibész és Lui

A kis Csoki jr.

Jön a Töpi!

Van, aki számára nem rettenetes valami egy vizsla...

Akciózunk

Én!

Talpmasszázs...

Lui szórakoztatja magát...

Egy kis pihi Zarával

Zara a helyes fogást gyakorolja B. lábán...

05. 25.

MAZSI

HUBA

 R.I.P.

G.

Kedves Ismerőseim, Barátaim!

Mivel szomorúságomat, és tehetetlen dühömet nem tudom magamba fojtani, ezért valahol ki kell ordítanom azt.
Ezt a néma, virtuális üvöltést egy barátomért és ma megmérgezett kutyáiért – Mazsiért és Hubáért – engedem szabadjára…
…és nem utolsósorban magamért, mert ilyen tehetetlen dühöt és felháborodást még nem, vagy csak nagyon régen éreztem!
Nem csak a lelki, hanem a szinte fizikai fájdalmat is el akarom távolítani magamból…
Tudom, hogy ez a poszt nem old meg semmit, nem hozza vissza a két ártatlant, akikkel nemrég együtt tölthettem egy kis időt felhőtlen vidámságban, szerető családjuk körében…..
Nézzétek el nekem…
R.I.P. MAZSI! ÉS R.I.P. HUBA!
Remélem, hogy vártok bennünket a Szivárványhíd túloldalán…

05. 24.
Végre, a múlt héten, beköszöntött egy kis melengető napsütés! Néha egészen napozhatnékunk támadt Luival, G. mondta is, minek hentergünk a teraszon, tovább már úgysem barnulunk, csokitesóm pedig így is teljesen odakozmált. Mivel néha minden a nyarat idézte, a nyelvünk is ennek megfelelően egyre hosszabban lengedezett fuvallatban. Lui is csak rövidebb ideg nyargalászgatott eszét vesztve, sűrűn megpihent a déli órákban, és végre nyugton hagyott engem is, nem kellett állandóan feltápászkodnom és a csábítgatására az üldözésére indulnom.
B. betelepítette az aranyhalaimat is a tóba, tavalyról sajnos csak héten maradtak, a többiek elköltöztek. A halacskák vízbebocsátása módfelett kíváncsivá tette a svábcsokit, úgy látszik, ezek a piros vízalatti fürgécskék eddig kimaradtak az életéből. Amikor a kétlábúm egy vödörben temperálta őket, a Nagyvadász mindenképpen közelebbről akart megismerni a halak anatómiájával, mert ő az ismerkedést nem köszöntő vakkantással, hanem nyakbaugrálással kezdi. A Vizsla-Világunkat benépesítő nagyobb élőlények ideig-óráig elviselik ezt, de a halacskák…. Ezért B. nádpálcát lobogtatva telepedett az aranyvödör mellé, és élénken magyarázta a tesónak, hogy egyet se merjen kihalászni, sem akkor, sem később, mert ha megteszi, kiporolja azt a sötét bundát, amit nagy jajveszékelés fog kísérni az ominózus öltözék viselője részéről. Nem tudom, Lui megértett e mindent a felhívásból, de nagyokat sandítva a pálcára, türtőztette magát. Hamarosan aztán a halacskák beleúszattattak a tavamba, és Lui kíváncsisága alábbhagyott, ott már nem voltak elérhetőek a számára. Azóta feléjük sem nézett. G. agya azonban állítólag ketyeg, hogy milyen ideiglenes rácsot „eszközöljön”, ha a „csokirokonság” egyszer meglep bennünket, és nekiáll dagonyát amortizálni a kert ékéből. Sokkal több dísze úgy sincs már a „Hercegi-Parknak” B. szerint, mert ő, mint megbízott Főkertész, nem győzi a helyreállítási feladatokat. Igaz, hogy kétlábújaim még mindig nem helyezték el az általuk irányhatározó, terelő rácsoknak nevezett förmedvényeket a színes zöldségek helye körül, pedig mi is várjuk már a telepítésüket, szívesen kipróbáljuk majd az új agility akadályokat.
Pénteken Perecék látogattak meg bennünket. A szokásos kezdeti ölbekérezkedős nyavalygás után kisbarátnőm már a tavalyi vehemenciával viháncolt velünk, Luit is elfogadta, és bőszen fegyelmezte, ha a csokisuhanc túl hangosan udvarolt neki.
Vasárnap pedig Nojcsi jött, ami természetesen némi nyalánkság sűrű lepotyogásával is „járt”! Lehet, azt hiszi, anélkül be sem engednénk, pedig bizonyára igen, G. szerint magára vessen, ha nehezen kászálódik ki a puszijaink közül, miért szoktatott rá bennünket az állandó töpi-ropi-nasi-csonti-jutifalat kunyerálásra… Szerintünk pedig jó szokás, szép szokás, nem kellene az inasnak sem irigykednie, mert Nojcsi a kétlábúaknak is adományoz mindig valamit, bár érdemtelenül. Irigy kutyák ilyenkor az inasok, persze a mi pocónkban annak is jobb helye lenne, ami nekik jut.
Lui Összekeverte Nojcsit Erikával, mert ugyanúgy beleszerelmesedett, felmászott mögéje is a székbe, onnan simogattatta magát, engem teljesen elnyomott, ez az akkor készült képeken is látszik, egyiken sem szerepelek…. Ennek azonban hamarosan véget vetek, szétugrasztom ezt a Lui-fan klubot, és visszaveszem a hatalmat! Persze azért jól telt az idő, imádjuk, ha bárki is jön, de Nojcsi bizton számíthat a szeretetmosdatásra.
G. szerencséjére eddig megúsztuk a mára bejelentett rosszidőt is, nem kellett bezárkóznunk a négy fal közé.
Állítólag a vizslacsopink a hétvégén nagy bulit tart, ahova természetesen a kétlábújaink is hivatalosak. Utána jelentkezem, addig Vizslát!

05. 16.
Ismét eltelt egy hét, és ez volt az egyik legunalmasabb amire visszaemlékezem.
Csak az eső, és az eső… de abból szinte minden fajta: csepergő, csendes, zuhé, hideg, szeles, „novemberi”, fúj!
G.-t nyüstöltük állandóan, mert ugye egy ilyen arisztokrata vizsla nem mászkál kint az esőben, - legalábbis én úgy gondolom, - hacsak valami mennyei illat ki nem csábítja, de ilyesmit sem én, sem Lui nem érzett ebben a pocsék időben. Pedig sűrűn dugdostuk ki a nózinkat, néha tíz percenként – G. örömére – de semmi…. csak a hideg nedvesség.
Egyedül a péntek – mint megtudtam: 13.-a – szakította meg az egyhangúságot. Ez a nap voltaképpen Lui napja volt! Délelőtt jött a Dokibácsi, én már tudtam ki ő, de lökött csokitársam még nem, tehát nyakbaugrálósan üdvözölte mindjárt, aminek egyenes következménye lett, hogy kicsuktak bennünket. Persze a fergeteges-szeretetű svábcsoki azonnal dörömbölni kezdett az ajtón, de hiába, előbb én bocsátattam a Szurimester színe elé. Hercegnőhöz méltón viseltem ezt a kis - évente ismétlődő - kellemetlenséget, majd kaján vigyorral vártam a következő pácienst. Lui be is robogott, B. lelassította kicsit, így Dokibácsi sikeresen beletalált a bundájába…. egy meglepődött nyikkanás, és Lui már fordult is vissza, hogy megnézze mi volt az. Nem volt elég gyors, Dokibácsi már elkapta a kezét, így csak gyanakodva nézelődött körbe, ám hamarosan felfedezett egy idegen táskát izgalmas illatokkal, és rögtön nekiállt az alaposabb vizsgálatnak. Persze a kétlábúak lebeszélték erről, aztán a Dokibácsi nekiült papírokat töltögetni, és ezen aktussal Lui sorsa is megpecsételődött! Dokibácsi ide-oda pecsételgetett, közben zsörtölődött, hogy a dokumentálás több ideig tart, mint a megelőzésre szolgáló szerek beinjektálása…. Ám közben Lui véglegesítésére is sor került, amit G. és én örömmel és megnyugodva, B. enyhe rezignáltsággal konstatált. Tehát a kis sötétbundás hálótársam immár a tesóm, ezentúl együtt kormányozzuk a hercegséget, együtt irányítjuk az ellátásunkra kiképzett kétlábúak tevékenységeit is! B. ennek „örül” a legjobban, nem mintha Luit eddig zavarta volna, hogy nem „véglegesen” ugat bele mindenbe… Vigyáznom kell, nehogy a fejemre nőjön, mert még mindig én vagyok itt az Uralkodó, bár néhány kellemetlenebb feladatot szívesen átruházok rá ezután. Például G. hajnali riasztását, amikor mi már úgy érezzük, hogy mehetnékünk van, de lusta inasunk csak akkor kecmereg ki az álmai közül, amikor eljut hozzá Lui nyüszögése és ajtórugdosása… Ilyenkor persze morog a kétlábú Őcsokiságára, de csak rá, pedig én is ki akarok már rohanni a frissre! Akkor is Luit küldöm előre, ha valami nasi-illat lóg a levegőben, mert ő annyira követelőzően tudja magát előadni, hogy én, „a kis elnyomott”, több falathoz jutok hozzá „dafke”, mintha strapáltam volna magamat. Őt szidják a kétlábúak a vehemensségéért, engem pedig simogatnak, mert én nem tolakodom! Okosabb vagyok nála! Aznap délután is kiborította Mnénit, mert túlságosan örömködött neki és a jutifalatoknak. Ő kapta a szidást, én a simiket.
Este pedig G.-t akasztotta ki a torkosságával. G.-t amúgy nehéz felzaklatni, de akkor elővette a nádpálcát, és miután kivette Lui szájából a laposra csócsált, előzőleg a monitor mellé „rejtett” raffaellóját, fenyítésben részesítette a tolvajt. Csokitesóm nem tudta kibontani a celofánból, így kétszeresen pórul járt, mert a csemege helyett csak a hátsójára kapott illetménnyel „gazdagodott”. Nem sajnáltam nagyon, úgysem felezte volna el velem.
A hétvége időjárásában sem történt változás, B.-nek is mindig más dolga akadt, és ma sem vihettem el egy kis sétára, pedig Pünkösd farkincáján végre kisütött az a nagy fényes, meleget árasztó micsoda, amit az emberek Napnak neveznek. Tegnap is van mindig, meg holnap is, - gondolom, - de Nap nincs mindig! Gyakran elbújik, és mi már testületileg várjuk itt a rezidencián, hogy ne incselkedjen velünk, mert ez nagyon rossz vicc! G. is mondta, - pedig ő már sok nyarat megért, - hogy ilyenkor ott kellene ragyognia felettünk! Remélem, ezután a megunásáig látni fogom, szeretnék már alatta heverészni, és a melegét magamba szívni. Vizslát!

05. 10.
„Kicsit” megint elcsúsztam a diktálmányommal, de most tényleg nem értem rá!
Ott hagytam abba, hogy az április nagy bulival zárult. Másnap pihiztünk, annál is inkább, mert megjött az arany, amit májusi esőnek is neveznek. Hétfőn meglátogatott Bogi és Eszter, ismét nasit kaptunk… volna Tőle, de G. eltette „szűkösebb időkre”…. Nem tudom, mire spórol, én Luival együtt azt vallom, hogy az a mienk biztosan, ami a pocakunkban, vagy a mancsunk között van! G. állítólag félt minket, szerintem csak irigy. B. az összes csemegénket bepakolta egy nagy zárható műanyag dobozba, hogy ne is érezzük az illatokat. Ő is irigy, még az illatolást is irigyli tőlünk! Eszterék nem sokáig maradtak, sajnáltam is, pedig igazán rendesen viselkedtünk…. (Magunkhoz képest.) G. „természetesen” elfelejtett fényképeket csinálni, mert annyira belemerült a beszélgetésbe…. pedig meg van neki vakkantva, hogy az első az én Diktálmányom kiszolgálása, az ő szórakozása csak azután jöhet…. esetleg.
A hét elején sokat esett, beszorultunk a rezidencia termeibe. Végre eljött a péntek, amikor délelőtt Perec érkezett az örömcseppjeivel, talán inkább patakocskának is nevezhetném, de ennek felszámolása G. feladata, amit állítólag remekül teljesít is…. Persze B. nem így látja… Mindenesetre mi nagyot rajcsúroztunk, de aztán kisgazdija idő előtt eljött érte, és hazakísérte.
Alighogy elmentek, csengettek, és jött Nojcsi egy számunkra eddig ismeretlen, de kedves kétlábúval, Erikával. Ahogy körbeörültük őt is, egyre kedvesebbnek tűnt a számunkra, Lui teljesen beleszeretett! És amikor előkerült a kiszimatolt töpis-zsacskó, elhatározta, hogy nem tágít ebben az életben mellőle! Ezt az ígéretet hamarosan meg kellett szegnie, mert a kétlábúak bevonultak palacsintázni, ami állítólag nem nekünk való, így Nojcsi vette magának a bátorságot, és néhány töpidarab segítségével kirekesztett bennünket az udvarra. Amikor végeztek a benti falatozással, azzal szembesültek, hogy mi szépen, csendesen és illedelmesen viselkedünk…. Csak egy üres nájlonacskót fúdogált a szellő… . Nojcsi éles eszével rögtön megállapította, hogy valószínű kiszóródhatott valahova becses tartalma…. Az ablakpárkányon sem volt egy szem sem, pedig Barátosném oda tette. Mintha nem ismerné Luit, aki a szekrény tetejére is felmászik egy finomabb, számára tiltott „gyümölcsért”. Ha a Feljebbvaló nem embert, hanem vizslát teremtett volna koronának a Paradicsomba, egészen biztosan egy Lui féle csente volna el az almát mindenféle csúszómászó kísértése nélkül! „Természetesen” szemfüles barátom nem sok bendőbevalót engedett át a zacskóból, aminek nemsokára meg is jött az eredménye, beindult a bélműködése a kis telhetetlennek. Aztán megjött B. is a dolgozójából, hazavitte Nojcsit, Lui pedig úgy döntött, hogy ha már nem tud Erika ölébe mászni, mögéje telepszik a székbe, alig hagyva helyet imádottjának. Később testületileg bevonultunk, ott folytatódott a kétlábúak közötti beszélgetés, részünkről meg a pusziosztás, a simikunyerálás. Hogy mit tudnak egyfolytában ennyit beszélni, el nem tudom képzelni…. bezzeg, ha nekünk van néha fontos közlendőnk, és kicsit tovább tart az eszmecsere, mindjárt jön a „Ne ugass már annyit!”.
Másnap délelőtt Perec elhozta Marcsit, hogy találkozzanak Erikával, amíg ők ismerkedtek, mi hármasban bandaháborúba kezdtünk. Azt hiszem, kellene még egy negyedik társ is, mert most valamelyikünk mindig reklamált, ha úgy látta, a másik kettő éppen kihagyja a buliból. Miután Perecék elbúcsúztak, a kétlábúak gyanús készülődésbe kezdtek…. Tudtam! TUDTAM, hogy itt hagynak bennünket! Megkaptuk a bánatcsontunkat, és egyedül maradtunk. B. csak jóval később ért haza, ő adott vacsit is, már kezdtünk aggódni, miért nem érnek már haza, G. még sosem hagyott el ilyen hosszú időre. Mikor végre hazataláltak Erikával, rögtön lecsekkoltuk őket, és rájöttünk, merre jártak! A több idegen fajtatárs parfümje közül kiéreztük Mazsi és Lüszi illatát. Mint G.-től később megtudtam, az ottani falkát Bende, Huba és Lex társaságában alkotják. Hazaérve most is sokáig karattyoltak a kétlábúak, Lui elvonult, de én még elálmosodva is érdeklődéssel figyeltem. Sikerült leszűrnöm, hogy nagyon jól érezték magukat azon a távoli helyen, ahogy éreztem rajtuk, egészen össze voltak kenve vizslaszeretettel. Nem tudtam mire vélni ezt a hűtlenkedést, mert ilyesmit itt is maradéktalanul megkapnak, de G. közölte, hogy nem csak vizslák, hanem nagyon kedves – számunkra is ismerős - kétlábúak is voltak azon a hatalmas vidéki rezidencián – Maya és családja: Kriszta és Gábor, valamint a két nagyhangú törpe, akiket alig tudtunk túlvakkantgatni, amikor itt voltak egyszer. Félálomban végképp nem értettem, mi miért nem voltunk ott…. Luival, és az ottaniakkal mancsöltve egészen biztosan páratlanul szép szombat délutáni szerenáddal örvendeztettük volna meg a művészetre vágyakozó szomszédságot.
Vasárnap reggel csöpögősre fordult az idő, délelőtt Erikán mászkáltunk, aztán sajnos elbúcsúzott tőlünk, mert kicsit kiderült, és mielőtt hazaindult volna, B.-vel elment körbenézni a belvárost. Nagyon örültünk, hogy meglátogatott bennünket, csak pozitívat mondhatok róla: Töpit hozott, simizett számolatlanul, hagyta, hogy viszonozzuk a kedvességét, és még Lui szertelen ragaszkodását is elviselte. Ilyen kétlábú mindig szívesen látott vendég lesz hercegnői udvaromban! Vizslát Erika, köszönöm, hogy meglátogattál, gyere máskor is!
Mivel G.-nek még némi fotókat is válogatnia kell, mára búcsúzom kedves népemtől is… Vizslát!

Ötösben: Nojcsi, Erika, G., Lui és én

Szeretve vagyunk

Nojcsi Luival

Pereccel hármasban

Marcsi, Lui, és Erika Pereccel

Perecék látogatása

Lui az általa dizájnosított párnán dekkol, hogy minél közelebb lehessen Erikához

Erika megérkezett a Maya-Farmra

04. 30.
Igaz, hogy ezt már május másodikán diktálom, de a történések még a múlt hónapban zajlottak.
Kedden Nojcsi érkezett hivatalos baráti látogatásra, a szokásos ovációval fogadtuk, ha ő – és még néhány kétlábú – jön látogatóba, kibújunk a bőrünkből. Megkaptuk a simiadagunkat, és csak néha tettem a helyére egy-egy morrantással az elkanászodó svábcsokit. Nagyjából kulturáltan viselkedtünk, G. mondta is, hogy az első negyedóra kivételével már - már a nem kutyaimádók közé is bemehetnénk…. Csak hát ott van az az első tizenöt perc… Ám a deklasszált, antikompatibilis kétlábúak sokáig nem élvezhetik még előkelő társaságunkat…. Úgy kell nekik!
Perec szerdán és csütörtökön is tiszteletét tette, kisgazdija beadta iskolába menet, mi pedig örültünk az ittlétének. Vele még vidámabb az élet, ha hármasban vagyunk, én is nekidurálom magamat egy kis rohangálásnak, nehogy lemaradjak valamiről. Barátnőm már kezdte a régi formáját hozni, birkózik, harcol, Luit is megkergeti, nagyszerűen szórakoztunk mindkét napon. A déli harangszó után feltelepedtünk G.-re csendespihizni, de utána Perec hamarosan hazament, a délutánokat már csak Luival és G.-vel töltöttük. Madzagos párostáncokat jártunk az udvaron, és néha G. idegein is, de ott csak szolidabbakat.
Péntek délután Mnéni nézett be, engem jött megsimizni, de Lui megint tolakodott. Mnéni azonban nem engedett az erőszaknak, és elmagyarázta csökönyös, agyatlan barátomnak, - ezek az ő szavai, - hogy neki semmi keresnivalója a simiző kezek alatt, mert azokkal a kezekkel ő rendelkezik, és Mnéni nem akarja, hogy máshova tévedjenek rólam. Persze, amikor kicsit nem figyelt, azok a rakoncátlan kezek csak-csak eltévedtek…. Szerencsére nem vettem nagyon zokon, különben is, a hozott falatkákkal le voltam kenyerezve. Amikor Lui fel akart mászni a maradékért a szekrény tetejére, azt is megkaptuk, egy kis ideig nyugalom volt, egészen addig, míg csokibarátom fel nem fedezte a kanapé alá bújt morzsákat. Amikor a svábgyerek elkezdte kirángatni G. alól a Gabi-heverőt, Mnéni itthagyott bennünket, hogy inasom oldja meg egyedül Lui problémáját.
És végre eljött a szombat is, késő délelőtt B. sütött valamit, G. pedig pakolászni kezdett… Mondtam is Luinak, ezek megint készülnek valahová, várhatjuk azt az unalomig ismert „fájdalomdíjpréseltcsontot”. Aztán takarítóként is alkalmazott fehércselédem olyan székeket szedett elő és kezdett letörölgetni, amiket csak tavaly használtunk, és azok az alkalmak mindig egy-egy nagyszerű bandázásba torkollottak. Amikor elkezdtem mesélni azokról a – kétlábúak által – pikniknek nevezett hepeningekről uralkodó-tanítványomnak, ő is felélénkült. Előkerültek az új hámok, amiket – ezek szerint – azért kaptunk, hogy a vaksi G. öt méterről se keverhessen össze bennünket másokkal, többé-kevésbé előkelően bezúdultunk a „mi autónkba”, Lui aránylag szépen elfeküdt, mert őt be is kapcsolták, gondolom, hogy ki ne ugorjon a csukott ablakon. Én pedig ficeregtem, mert nekem lehet, és egyébként sem jutottak még addig az inasok, hogy két vizslához nem csak két hám, hanem két biztonságiöv-toldalék is dukál. G. köztünk nyomorgott az esetleges afférok elkerülése érdekében. Mikor a helyszínre értünk, nem tudom melyikünk szállt ki megkönnyebbültebben hármunk közül… Nem nagyon bírtunk magunkkal, mert én már régen, Lui pedig talán sosem látott ilyesmit: Nagy zöld rét, és benne négy-, és kétlábúak! Gondolom, mind rám vártak! Ennek megfelelően én elegánsan, de telve szerénységgel bevonultam. Lui pedig beviharzott, hátra sem nézett, pedig akkor látta volna, hogy a kétlábúak villámgyorsan becsukták mögötte a kaput, nehogy meggondolva magát a kinti „szabad-világot” riogassa. De mit is vakkantok…. nekünk ez volt az igazi szabadság! Egyre többen jöttek – két- és négylábúak vegyesen, - hogy leróják tiszteletüket Hercegnőségem előtt. Később már mindinkább inzultusnak vettem szerintem néha bárdolatlan viselkedésüket, mert a hercegi-hátsómat kezdték el feltérképezni, pedig ezt a lehetőséget csak arisztokrata társaimnak szeretném fenntartani! Mert ugye, odáig rendben van, hogy én mindenkit elölről-hátulról megnézzek magamnak, de hogy jön ahhoz bárki, hogy engem, Engem megvizslasson?! Határtalan szemtelenség! Ezért elkezdtem mindenkit figyelmeztetni válogatás nélkül, aki csak közeledett! Meg is lett az eredménye, kezdtem büszke lenni magamra, hogy ilyen sikeresen megőriztem magamnak az arisztokráciámnak járó két lépés távolságot! Később ugyan valamelyest engedtem az előkelőségből, rá kellett jönnöm, hogy a távolságtartás ugyan nagyon elegáns, de nem mindig kifizetődő… Például amikor a magam forma kiválóság megéhezik egy kis nasira… ugye… Na, akkor a cél érdekében ideiglenesen én is feladom az elveimet! Márpedig itt több helyen is „lejmolni” lehetett! Eközben Luin csak szégyenkezhettem! Semmi arisztokrata viselkedést nem sikerült tőlem elsajátítania…. Csak rohangált önfeledten, mindenkivel játszott, incselkedett, nem nézte ki fia-borja, ha játékra alkalmasnak látszott az illető, elment vele a hetedhét határba, de egyre gyorsabban visszajött, becsületére legyen mondva! B.-nek sem kellett a végén kiköpnie a másik fél tüdejét a már kiköpött fél mellé! Mindenesetre megállapítottam, hogy az udvartartásomban ilyen viselkedést csak egy udvari bolondtól tűrök el…. De hát Lui az is! Egy kedves Bohóc! És mivel volt kit hajkurásznia mindig, engem békén hagyott! Legközelebb is elviszem! A piknik után G.-vel összeszámoltattam tizenöten voltunk ebzetek a csoportból: Sonic, Hailey, Bogica, Bruno, Csibész, Zara, Csitri, Rocky, Nádja, Maya, Frédi, Berci, Bendegúz, Lui, és én! Ehhez már csak néhány kívülálló csatlakozott, elirigyelték a bandánkat, a „mókát és kacagást”. Gondolom, a kétlábúak is jól érezték magukat, mert az idő szép volt, és mi – blökik – csodálatosak! Kriszta hozott egy tele piknikkosarat, ám irigy volt, mint agy kutya! Nekünk nem adott! B. sem halmozott el bennünket a pogácsájával, mindketten fújják föl! Nem is kell tőlük legközelebb sem semmi, …. ha például Nojcsi és Csilla ott lesznek!
Ahogy fogyatkozott a csapat, én egyre jobban belelendültem, Lui azonban elejétől a végéig extázisban volt, még az utolsó percekben sem maradhatott ki a Zarával való játékunkból! Mikor három és fél óra elteltével hazaindultunk, valahogy nyugodtabban heverésztünk az ülésen, igaz, G. is elöl ült, nem foglalta a helyet, kényelmesen elfértünk. Hazaérve vacsiztunk, és azonnal „kidőltünk”. Így, egy csodálatos délutánnal ért véget az április.
Vizslát!

Néhány fotó a Piknikről: