Nagyberki Zsarolta vakkantásai

04. 30.
Igaz, hogy ezt már május másodikán diktálom, de a történések még a múlt hónapban zajlottak.
Kedden Nojcsi érkezett hivatalos baráti látogatásra, a szokásos ovációval fogadtuk, ha ő – és még néhány kétlábú – jön látogatóba, kibújunk a bőrünkből. Megkaptuk a simiadagunkat, és csak néha tettem a helyére egy-egy morrantással az elkanászodó svábcsokit. Nagyjából kulturáltan viselkedtünk, G. mondta is, hogy az első negyedóra kivételével már - már a nem kutyaimádók közé is bemehetnénk…. Csak hát ott van az az első tizenöt perc… Ám a deklasszált, antikompatibilis kétlábúak sokáig nem élvezhetik még előkelő társaságunkat…. Úgy kell nekik!
Perec szerdán és csütörtökön is tiszteletét tette, kisgazdija beadta iskolába menet, mi pedig örültünk az ittlétének. Vele még vidámabb az élet, ha hármasban vagyunk, én is nekidurálom magamat egy kis rohangálásnak, nehogy lemaradjak valamiről. Barátnőm már kezdte a régi formáját hozni, birkózik, harcol, Luit is megkergeti, nagyszerűen szórakoztunk mindkét napon. A déli harangszó után feltelepedtünk G.-re csendespihizni, de utána Perec hamarosan hazament, a délutánokat már csak Luival és G.-vel töltöttük. Madzagos párostáncokat jártunk az udvaron, és néha G. idegein is, de ott csak szolidabbakat.
Péntek délután Mnéni nézett be, engem jött megsimizni, de Lui megint tolakodott. Mnéni azonban nem engedett az erőszaknak, és elmagyarázta csökönyös, agyatlan barátomnak, - ezek az ő szavai, - hogy neki semmi keresnivalója a simiző kezek alatt, mert azokkal a kezekkel ő rendelkezik, és Mnéni nem akarja, hogy máshova tévedjenek rólam. Persze, amikor kicsit nem figyelt, azok a rakoncátlan kezek csak-csak eltévedtek…. Szerencsére nem vettem nagyon zokon, különben is, a hozott falatkákkal le voltam kenyerezve. Amikor Lui fel akart mászni a maradékért a szekrény tetejére, azt is megkaptuk, egy kis ideig nyugalom volt, egészen addig, míg csokibarátom fel nem fedezte a kanapé alá bújt morzsákat. Amikor a svábgyerek elkezdte kirángatni G. alól a Gabi-heverőt, Mnéni itthagyott bennünket, hogy inasom oldja meg egyedül Lui problémáját.
És végre eljött a szombat is, késő délelőtt B. sütött valamit, G. pedig pakolászni kezdett… Mondtam is Luinak, ezek megint készülnek valahová, várhatjuk azt az unalomig ismert „fájdalomdíjpréseltcsontot”. Aztán takarítóként is alkalmazott fehércselédem olyan székeket szedett elő és kezdett letörölgetni, amiket csak tavaly használtunk, és azok az alkalmak mindig egy-egy nagyszerű bandázásba torkollottak. Amikor elkezdtem mesélni azokról a – kétlábúak által – pikniknek nevezett hepeningekről uralkodó-tanítványomnak, ő is felélénkült. Előkerültek az új hámok, amiket – ezek szerint – azért kaptunk, hogy a vaksi G. öt méterről se keverhessen össze bennünket másokkal, többé-kevésbé előkelően bezúdultunk a „mi autónkba”, Lui aránylag szépen elfeküdt, mert őt be is kapcsolták, gondolom, hogy ki ne ugorjon a csukott ablakon. Én pedig ficeregtem, mert nekem lehet, és egyébként sem jutottak még addig az inasok, hogy két vizslához nem csak két hám, hanem két biztonságiöv-toldalék is dukál. G. köztünk nyomorgott az esetleges afférok elkerülése érdekében. Mikor a helyszínre értünk, nem tudom melyikünk szállt ki megkönnyebbültebben hármunk közül… Nem nagyon bírtunk magunkkal, mert én már régen, Lui pedig talán sosem látott ilyesmit: Nagy zöld rét, és benne négy-, és kétlábúak! Gondolom, mind rám vártak! Ennek megfelelően én elegánsan, de telve szerénységgel bevonultam. Lui pedig beviharzott, hátra sem nézett, pedig akkor látta volna, hogy a kétlábúak villámgyorsan becsukták mögötte a kaput, nehogy meggondolva magát a kinti „szabad-világot” riogassa. De mit is vakkantok…. nekünk ez volt az igazi szabadság! Egyre többen jöttek – két- és négylábúak vegyesen, - hogy leróják tiszteletüket Hercegnőségem előtt. Később már mindinkább inzultusnak vettem szerintem néha bárdolatlan viselkedésüket, mert a hercegi-hátsómat kezdték el feltérképezni, pedig ezt a lehetőséget csak arisztokrata társaimnak szeretném fenntartani! Mert ugye, odáig rendben van, hogy én mindenkit elölről-hátulról megnézzek magamnak, de hogy jön ahhoz bárki, hogy engem, Engem megvizslasson?! Határtalan szemtelenség! Ezért elkezdtem mindenkit figyelmeztetni válogatás nélkül, aki csak közeledett! Meg is lett az eredménye, kezdtem büszke lenni magamra, hogy ilyen sikeresen megőriztem magamnak az arisztokráciámnak járó két lépés távolságot! Később ugyan valamelyest engedtem az előkelőségből, rá kellett jönnöm, hogy a távolságtartás ugyan nagyon elegáns, de nem mindig kifizetődő… Például amikor a magam forma kiválóság megéhezik egy kis nasira… ugye… Na, akkor a cél érdekében ideiglenesen én is feladom az elveimet! Márpedig itt több helyen is „lejmolni” lehetett! Eközben Luin csak szégyenkezhettem! Semmi arisztokrata viselkedést nem sikerült tőlem elsajátítania…. Csak rohangált önfeledten, mindenkivel játszott, incselkedett, nem nézte ki fia-borja, ha játékra alkalmasnak látszott az illető, elment vele a hetedhét határba, de egyre gyorsabban visszajött, becsületére legyen mondva! B.-nek sem kellett a végén kiköpnie a másik fél tüdejét a már kiköpött fél mellé! Mindenesetre megállapítottam, hogy az udvartartásomban ilyen viselkedést csak egy udvari bolondtól tűrök el…. De hát Lui az is! Egy kedves Bohóc! És mivel volt kit hajkurásznia mindig, engem békén hagyott! Legközelebb is elviszem! A piknik után G.-vel összeszámoltattam tizenöten voltunk ebzetek a csoportból: Sonic, Hailey, Bogica, Bruno, Csibész, Zara, Csitri, Rocky, Nádja, Maya, Frédi, Berci, Bendegúz, Lui, és én! Ehhez már csak néhány kívülálló csatlakozott, elirigyelték a bandánkat, a „mókát és kacagást”. Gondolom, a kétlábúak is jól érezték magukat, mert az idő szép volt, és mi – blökik – csodálatosak! Kriszta hozott egy tele piknikkosarat, ám irigy volt, mint agy kutya! Nekünk nem adott! B. sem halmozott el bennünket a pogácsájával, mindketten fújják föl! Nem is kell tőlük legközelebb sem semmi, …. ha például Nojcsi és Csilla ott lesznek!
Ahogy fogyatkozott a csapat, én egyre jobban belelendültem, Lui azonban elejétől a végéig extázisban volt, még az utolsó percekben sem maradhatott ki a Zarával való játékunkból! Mikor három és fél óra elteltével hazaindultunk, valahogy nyugodtabban heverésztünk az ülésen, igaz, G. is elöl ült, nem foglalta a helyet, kényelmesen elfértünk. Hazaérve vacsiztunk, és azonnal „kidőltünk”. Így, egy csodálatos délutánnal ért véget az április.
Vizslát!

Néhány fotó a Piknikről: