12. 13.
Sajnos megint csúszásban vagyok, és „természetesen” megint az inas miatt!
Mostanában nem jön rá az „ihlet”, azt mondja, azok a szűk tízpercek, amikor nyugodtan elmélyülhetne a Diktálmány emberi nyelvre való átkonvertálásában, még arra sem elegek, hogy megtalálja vaksi szemével a fókuszt a monitoron…. Nekem mindig az udvaron jön az „ihlet”, nem tudom, miért nem próbálja ki a friss levegőt, talán nem a gép előtt kellene várnia a vizslafordító felbukkanását a tudatalattijában! Ha végre egyszer odaengedne a géphez, beírnám magam is, tudom, én nem másfél ujjal, hanem mind a négy praclimmal bepötyörészném a gondolataimat, de akkor feleslegesnek érezné magát, nem fontoskodhatna itt egész nap. Ha elvakkantjuk magunkat jókedvünkben az udvaron, már robog is ki a szédületes sebességével, és megpróbálja beterelni a falkát a zajfogó beltérbe. Mostanában egy-egy órácskát kint volt velünk, élvezte nagyon az előadásainkat, harcművészeti bemutatóinkat, és mellesleg a meleg napsütést is. De már megint olyan hidege van, hogy nem akaródzik neki velünk tölteni tornaórákat. Csak bentről próbálkozik a rendelkezéseivel, de rendszerint azt nem halljuk meg, csak ha a „kaja” szót is beleszövi a mondandójába.
Amúgy ebben a hónapban a péntek lett a kedvenc napom, mondhatnám, ez a „bónusz”, az „über”, a „juhhéjj”!....
Mert múltkor ugye volt Mariann és Gábor, most pedig harangszó után jött Domi! Először udvariasan lesegítettük a kabátját, körbeüdvözöltük, majd teljes elánnal segítettünk neki a rezidenciám kipucoválásában! Jó mulatság volt, csak kapkodta néha a fejét…. nagyon élveztük! A z elragadtatottságunk csak a sárga zümmögő ormányos előkerülésekor csillapult, egyikünk sincs kibékülve azzal a szippantóssal. Sajnos fotóval még nem szolgálhatok, mert G. fényképezőjén csak „mozgó gyerekek” beállítás van a „mozgó vizslák”-ra sem a gép, sem az inas reflexei nincsenek felkészülve. Persze, ami késik, nem múlik, egész héten gyakorolhat, mert Domi pár nap múlva megint jön! És ezzel még nem ért véget az aznapi buli, hamarosan érkezett Zsófi és Marci, akik az első meglepetés után nagy elszántsággal állták a pusziosztó rohamainkat. Amikor közös erővel kibontották, és „hosszas esdeklésükre” fél karjukkal együtt kikaptuk kezükből az ajándékba hozott felturbózott csontirágcsát, végre ők is leülhettek. Persze igyekeztünk nem udvariatlanok lenni, nem akartuk a személyzet kénye-kedvének kiszolgáltatni őket, hát siettünk az ajándék eltűntetésével. Ez mostanában mindig a legkisebbnek – Chinonak - sikerül elsőre, Lui nagy ínyenc, ő hosszabban ki akarja élvezni a cuppogást. Ahogy végeztünk, sorban szivárogtunk vendégeink szórakoztatására. Azt hiszem, ők is élvezték, alaposan lekoptatták Luiról és Chinoról a festéket, tenyerük sötétülésével észrevehető volt az idő múlása. A család harmadik tagja csak később érkezett, András nem is részesült akkora ovációban, hiába, mi is kezdünk elfáradni…. Közben fél szemmel a kisasztalt lestük, hátha észreveszik a kétlábúak, hogy újra éhezünk… nem a bor, meg a gyóccer érdekelt, hanem a tőlünk legmesszebbre rejtett ropirudak, amik végülis Marci jóvoltából elérhető közelségbe kerültek! Határozottan meg voltam elégedve a vendégekkel, mert G. ugyan eldugta az általuk hozott szuvenírokat, de annyi mindent kaptunk, hogy az összes nyalánkságot az irigy, zsugori személyzet sem tűntetheti el. Az inas itt már fotókat is készített, de előzetes meóra küldte őket, és a szigorú zsűri kettőt likvidált is belőlük, pedig szerintem nagyon jól sikerültek… Megértem persze, hogy a lányok a kétlábúaknál is lányok… Chino egészen elalélt Marci kedvességétől, nyüszögve erőszakolta a „csakráfigyelést”. Megígérték, hogy újra jönnek, ebben reménykedve kísértük ki őket testületileg, és már csak a pihentető szundi volt hátra.
Vasárnap délben még – a ragyogó időre tekintettel, - Perec is meglátogatott bennünket, már régen randiztunk, és ez meglátszott mindkettőnkön… Én jól megmorogtam az elején, ő meg végig a „biztonságos ölbevizslát” alakította.
Chinoval először találkoztak, ő meg is próbált mindent, hogy játékra bírja, de Perec nem állt kötélnek, játszotta a bizalmatlan hercegkisasszonyt.
Nagyjából ennyi említésre méltó történt az elmúlt héten, most újra várom a pénteket, mert tudom, ha máskor nem is, de akkor újra lesz valami örömködés! Vizslát!
q
Mostanában nem jön rá az „ihlet”, azt mondja, azok a szűk tízpercek, amikor nyugodtan elmélyülhetne a Diktálmány emberi nyelvre való átkonvertálásában, még arra sem elegek, hogy megtalálja vaksi szemével a fókuszt a monitoron…. Nekem mindig az udvaron jön az „ihlet”, nem tudom, miért nem próbálja ki a friss levegőt, talán nem a gép előtt kellene várnia a vizslafordító felbukkanását a tudatalattijában! Ha végre egyszer odaengedne a géphez, beírnám magam is, tudom, én nem másfél ujjal, hanem mind a négy praclimmal bepötyörészném a gondolataimat, de akkor feleslegesnek érezné magát, nem fontoskodhatna itt egész nap. Ha elvakkantjuk magunkat jókedvünkben az udvaron, már robog is ki a szédületes sebességével, és megpróbálja beterelni a falkát a zajfogó beltérbe. Mostanában egy-egy órácskát kint volt velünk, élvezte nagyon az előadásainkat, harcművészeti bemutatóinkat, és mellesleg a meleg napsütést is. De már megint olyan hidege van, hogy nem akaródzik neki velünk tölteni tornaórákat. Csak bentről próbálkozik a rendelkezéseivel, de rendszerint azt nem halljuk meg, csak ha a „kaja” szót is beleszövi a mondandójába.
Amúgy ebben a hónapban a péntek lett a kedvenc napom, mondhatnám, ez a „bónusz”, az „über”, a „juhhéjj”!....
Mert múltkor ugye volt Mariann és Gábor, most pedig harangszó után jött Domi! Először udvariasan lesegítettük a kabátját, körbeüdvözöltük, majd teljes elánnal segítettünk neki a rezidenciám kipucoválásában! Jó mulatság volt, csak kapkodta néha a fejét…. nagyon élveztük! A z elragadtatottságunk csak a sárga zümmögő ormányos előkerülésekor csillapult, egyikünk sincs kibékülve azzal a szippantóssal. Sajnos fotóval még nem szolgálhatok, mert G. fényképezőjén csak „mozgó gyerekek” beállítás van a „mozgó vizslák”-ra sem a gép, sem az inas reflexei nincsenek felkészülve. Persze, ami késik, nem múlik, egész héten gyakorolhat, mert Domi pár nap múlva megint jön! És ezzel még nem ért véget az aznapi buli, hamarosan érkezett Zsófi és Marci, akik az első meglepetés után nagy elszántsággal állták a pusziosztó rohamainkat. Amikor közös erővel kibontották, és „hosszas esdeklésükre” fél karjukkal együtt kikaptuk kezükből az ajándékba hozott felturbózott csontirágcsát, végre ők is leülhettek. Persze igyekeztünk nem udvariatlanok lenni, nem akartuk a személyzet kénye-kedvének kiszolgáltatni őket, hát siettünk az ajándék eltűntetésével. Ez mostanában mindig a legkisebbnek – Chinonak - sikerül elsőre, Lui nagy ínyenc, ő hosszabban ki akarja élvezni a cuppogást. Ahogy végeztünk, sorban szivárogtunk vendégeink szórakoztatására. Azt hiszem, ők is élvezték, alaposan lekoptatták Luiról és Chinoról a festéket, tenyerük sötétülésével észrevehető volt az idő múlása. A család harmadik tagja csak később érkezett, András nem is részesült akkora ovációban, hiába, mi is kezdünk elfáradni…. Közben fél szemmel a kisasztalt lestük, hátha észreveszik a kétlábúak, hogy újra éhezünk… nem a bor, meg a gyóccer érdekelt, hanem a tőlünk legmesszebbre rejtett ropirudak, amik végülis Marci jóvoltából elérhető közelségbe kerültek! Határozottan meg voltam elégedve a vendégekkel, mert G. ugyan eldugta az általuk hozott szuvenírokat, de annyi mindent kaptunk, hogy az összes nyalánkságot az irigy, zsugori személyzet sem tűntetheti el. Az inas itt már fotókat is készített, de előzetes meóra küldte őket, és a szigorú zsűri kettőt likvidált is belőlük, pedig szerintem nagyon jól sikerültek… Megértem persze, hogy a lányok a kétlábúaknál is lányok… Chino egészen elalélt Marci kedvességétől, nyüszögve erőszakolta a „csakráfigyelést”. Megígérték, hogy újra jönnek, ebben reménykedve kísértük ki őket testületileg, és már csak a pihentető szundi volt hátra.
Vasárnap délben még – a ragyogó időre tekintettel, - Perec is meglátogatott bennünket, már régen randiztunk, és ez meglátszott mindkettőnkön… Én jól megmorogtam az elején, ő meg végig a „biztonságos ölbevizslát” alakította.
Chinoval először találkoztak, ő meg is próbált mindent, hogy játékra bírja, de Perec nem állt kötélnek, játszotta a bizalmatlan hercegkisasszonyt.
Nagyjából ennyi említésre méltó történt az elmúlt héten, most újra várom a pénteket, mert tudom, ha máskor nem is, de akkor újra lesz valami örömködés! Vizslát!
 |
| Zsófiék ajándékai! |
 |
| Marcival |
 |
| Chino simit kunyerál... |
 |
| Zsófi Chinoval |
 |
| Szembenézés... |
 |
| Egy puszi Zsófinak! |
 |
| Na, mit látsz a szememben kishaver...? |
 |
| Hármasban Zsófival |
 |
| Lui nyomul... |
 |
| András sem úszta meg... |
Olyan helyes kutyák lennétek, ha ez a mindent-lehengerlő szeretetroham nem törne ki rajtatok állandóan, minden látogató megjelenésekor...Nekem ma az utolsó kép tetszett legjobban - ahogy ott áhítozva, türelmesen állsz és várod, hogy rád is sor kerülhessen a nyomuló és erőszakos Lui után:-)
VálaszTörlésAkit lehengerlünk a szeretetünkkel, az érezze megtisztelve magát! :-)
TörlésMi nem alakoskodunk! Ami a szívünkben, az a nyelvünkön! .... És a rugó-lábainkban...!
Az utolsó képen már lemerülőben voltak az "akkujaink"...
Mikor jössz? Addigra igyekszünk feltöltődni!!!