Nagyberki Zsarolta vakkantásai

12. 06.
 
Bizony, az elmúlt napokban nem sok jót termett a Fész! 
Két virtuális ismerős fajtársam is átment a Szivárványidon, Ellengett mellettem valami búcsúzó sóhaj… Szomorúság költözött a rezidenciámba…
Néhány kétlábú alattvalómnál is gond, betegség volt/van, már intézkedtem, de a virtuális vizslapusziknak idő kell, míg legyőzik a bacikat, ám a döglődő gázkazánokra azok sem hatásosak! Erre nem vagyok/vagyunk felkészülve mi, vizslák! Eddig jól megvoltunk „kondenzátoros” kazán nélkül is… (Vagy hogy híjják… még kivakkantani is lehetetlen!) Persze ez megint a „teremtés koronáinak” kitalációja… Volt valami összeröffenése a falkájuknak, ahol az ilyesmit törvénybe szokták kaparni. Hallottam már, hogy szabályozták milyen görbére nőjön az uborka, milyen színesre érjen a gyümölcs, hol mindenhol nem lehet a bűzrudakat eleregetni, és hogy ezentúl csak „koncentrációs” kazánnal szabad meleget csiholni annak a balfék kétlábúnak, aki a kényelem, az olcsóság és a környezetvédelem kedvéért balga módon a gázfűtést választotta annak idején... Az „olcsóságról” most ne essék vakkantás, de hogy a „környezetvédelem” ürügyén eztán a hagyományos helyett csak „koncepciós” kazánt lehet felszerelni mindenhova a régi árának négyszereséért, az már engem is morgolódásra késztet! Mert az uborka nem érdekel, nem szeretem, a füstölgő bűzpálcika idegesít, az alma-körte mérete és színe sem érdekel, csak az, hogy elérhető magasságban teremjen! 
De hogy a minket meleggel ellátó inasainkat valami veszettség ellen nem beoltott falkavezérek valami unióból arra kényszerítsék, hogy vagy nem fűtenek nekünk, vagy veszélybe kerül a mindennapi töpiadagunk, az mégiscsak tiltakozásra késztet! Eddig nem nagyon foglalkoztam a kétlábúak ezirányú kisded játszadozásaival, de ha engem, fajta-, vagy fajtársamat ez a „kondenzációs” mizéria - na, most eltaláltam, - érint, fellázítom a fajtámat, és átvesszük a hatalmat! Elég sok van már a kétlábúak rovásán, épp itt az ideje a Rendszerváltásnak! Az emberek rendszere eltűnik, és jön a Vizslavilág! Világ Vizslái Vegyesüljetek! … Vagy mi… 
Megüzenhetitek ti inasok, ellátók, alkalmazottak, kajafelszolgálók, - egyszóval ti kétlábú világszomorítók(!) (tisztelet a kivételnek), – a veszett falkavezéreiteknek, hogy fülüket, farkukat behúzva takarodjanak vissza a saját otthoni kenneljükbe, és ott ugassák a holdat, míg le nem esik!
Na, most kicsit megnyugodtam… elmesélem azt is, ami jó volt az elmúlt héten! Pénteken itt volt Mariann és Gábor az Óperenciás tengeren is túlról! Alighogy beléptek, egy-egy malaclábat dugtak a nyelvünk alá, így még rendesen üdvözölni sem tudtuk őket! Koncentrálnunk kellett a rágásra, és a nasink megvédésére! Nagyon igyekeztünk, de hosszabb ideig tartott, ilyesmivel mások még nem örvendeztettek meg bennünket! Lui szuttyogott, de ez most kifejezetten jól jött, nem tudott „belerondítani” az érvényesülésembe! Végre én voltam az ajnározás középpontjában, no meg egy kicsit Chino, aki azonnal „kenyérre kente” Mariannt, de az „imádat” kölcsönös volt! Rengeteg cuccal állítottak be, rajtunk kívül még a hányatott sorsú ebzetekre is gondoltak, a nekik szánt ajándék célbajuttatása G. feladata lesz. Ehhez olyan munkaruhát kapott, hogy magam is megirigyeltem!!! Az ellátószemélyzet még sok mindennel gazdagodott, a vendégek igazi Karácsonyt rendeztek! G.-nek utasításba is adtam, hogy mielőtt nekiesik az elpusztításuknak, fotózza le, hogy a képet betehessem ide az „örökkévalóságba”. Ezúton is Hercegnői Hálánkat fejezzük ki a – természetesen amúgy rangomhoz illő – szuvenírhalomért! Sajnos csak olyan kurta időt tölthettek velünk, mint egy régebbi vizslafarok, de megbeszéltük, hogy jövőre feltérképezzük, és teszteljük a készülő rezidenciájukat! Ennek, és a még csak határozott tervben létező kis Czinke mielőbbi megismerésének reményében aránylag fegyelmezetten és nyugisan búcsúztunk tőlük.
Aznap kicsit elpilledtünk, vagy a rágóizmaink izomlázát kúráltuk a heverészéssel, mindenesetre délután már nem helyeztük G.-t nagyobb kihívások elé. Máskor azonban az a legkedvesebb szórakozásunk, hogy kivonulásunk után nem sokkal nagy ricsajt csapunk a teraszon, mintha be akarnánk menni a hideg elől. Erre az „inasok gyöngye” készségesen előballag, kinyitja az ajtót, és várja, hogy beáramoljunk. Nekünk azonban eszünk ágában sincs visdszamenni, hanem szétspriccelve folytatjuk a játékot, mindezt addig, amíg úgy nem gondoljuk, hogy a személyzet már visszaért a gép elé… na, akkor kezdjük újra az ajtókaparást, vérfagyasztó sikolyok hallatását. Mindezt egy kimenetelkor csak néhányszor tudjuk elkövetni, különben az inas önkényesen kijárási tilalmat léptet életbe. Nem akarja a bárgyúja megérteni, hogy csak kedveskedésből kiáltozunk neki, szeretnénk, ha ő is kint dorbézolna velünk. Nem szereti a hideget… mi sem, de azért ennyire… Csak akkor merészkedik ki, ha szépen süt a napocska, és reménye van rá, hogy megmárthatja elaggott csontjait a melengető sugarakban. Vénül már erősen, javasoltam, ilyenkor kortyolgasson forralt bort. Erre azért felcsillant a vaksi szeme, hát nekem kell minden aprósággal, - még a személyzet komfortérzetének javításával is – törődnöm!? Láthatjátok, mennyi a dolgom az uralkodás mellett… Vizslát!

A munkaruha, és a többi ajándék Marianntól és Gábortól...

ÉN!...... és az inas

Gáborral.... a háttérben Lui szuttyog...

Chinoval... megküzdünk a malaclábbal...

ÉN! .... büszkén!

Mariann és az inas...

Bizony, ez csak a cocaláb csomagolása....