Nagyberki Zsarolta vakkantásai

12. 26.
 
Most, Karácsony második napján, végre rávettem az inast, hogy a Diktálmánnyal is foglalkozzon…
A hét eleje az immár szokásos szürke unalomba fulladt, csak csütörtökön örülhettünk egy kis változatosságnak, mert jött Domi, aki – miközben lelkesen nyújtogattuk neki a praclinkat, és a segítséget, - felügyeletünk mellett kicsit rendbe rázta a rezidenciát, amit – ugye – a személyzet folyton összemászkál, utána pedig zsörtölődik, hogy mi mennyi port, miegyebet hordunk be... Kint se járunk szinte… egyébként is fagyott a talaj, sokáig kellene kapirgálnunk, míg némi sarat gyűjthetnénk a tappancsainkra!
Este még karácsonyi sütikóstolót is kaptak az inasok, Füles gazdija hozta a szomszédból, aki igazi író, még álneve is van (Ráhel)! Sajnos nem jött be hozzánk, pedig szívesen üdvözöltük volna mi is! 
Pénteken délben megjött Nojcsi, már nagyon vártuk, és a várakozás mértékének megfelelő elánnal is fogadtuk, hát még, amikor pillanatok alatt kiderítettük, hogy számunkra is lapul valami a hátizsákjában! Olyan gyorsan elő se tudta kapni, hogy ne túrjunk bele abba a titokzatos rejtekbe, de pillanatok alatt belátta, ha használni akarja még a zsákját, jobb lesz előkapdosnia valami figyelemelterelő ínycsiklandozót! Hamarosan egy-egy kolbásznak nevezett valami lett a fogaink közé tuszkolva, miután G. feladta a darabolási kísérleteket, egészben megkaptuk! Pont olyan kemény és hosszú volt, mint a nádpálca, de sokkal vastagabb, és kívánatosabb! Nehezen is birkóztunk meg velük, Luinak fél óráig is eltartott a leküzdése! A személyzet is kapott ajándékokat, G. például az alkalomhoz illően fenyőzöldbe öltöztetődött. Miután magukba tömték az ebédet, és a hatalmas tortaszeletek felét, (Nem is tudom, miért jár torta az inasoknak…? ), visszavonultunk „termeimbe”, és örömködéssel múlattuk az időt…. Ám egyszercsak Nojcsi felpattant, és a konvektor menedékét kereste, mert Chino és Lui összeszólalkozott… Mert Barátosném minden hangosabb vakkantásra allergiás, és ilyenkor legszívesebben a csillárra kapaszkodna! Eddig ilyenkor mindig Lui kapott letolást, miért bántja a kisebbet, de most Chino lebukott… G. éppen videóra akarta venni vendégünk mosdatását, amikor kitört a csetepaté… visszanézve aztán jól látszott, hogy a „minivizsla” kezdte a böllenkedést, és a Svábtesómat nem olyan fából faragták, hogy szó nélkül hagyja a pisztergálást. (Ez az összezördülés naponta többször is kitör, persze csak a szájuk jár, és főleg akkor, ha valami kétlábú simogatóra „kell” féltékenynek lenni… G. beígérte már a kis harcikakas fegyverürítését, remélve, hogy csillapodik a legénykedés… ) Persze a kedélyek hamar lenyugodtak, csak „Töpisnénink” felzaklatott szíve dörömbölt hosszasan. Én ilyenkor félrehúzódva értetlenül bámulom a „bicskanyitogatást”. G.-től tudom, hogy a kétlábúaknál is produkálnak ilyesmit a pityókás hebehurgya kanocskák. Lehet, hogy elromlott az itatótál…?
Nojcsi aztán hamarosan itthagyott bennünket, remélem, nem ijedt meg túlzottan!
Azt még kifelejtettem a diktálásból, hogy pár napja kis harcikakasunk festőművészként is funkcionál B. legnagyobb örömére, saját előállítású festékével spricceli össze a falakat, és mint igazi nagy művész, nem aprózza el az ecsetmozdulatokat, fröccsentő technikával dolgozik, a piros festék apró pöttyök formájában kerül minden kidíszítendő tárgyra. B. egyre morcosabban „húzogatja az ecsetre az új és újabb kupakokat”, mert a farokvégről gyorsan lenyalódnak a kötések, és mivel rendszerint nyomuk veszik, valószínű, hogy ízletes falatkaként egyikünk gyomrában landolnak. 
Ja, szombaton beköszöntött a Karácsony, mi csak a G. asztalán feltűnt világító, szúrós műizéről (közelébe se szabad menni) értesültünk jöttéről… nem csöngetett, nem is telefonált, egyszer csak itt volt! Az tény, hogy a személyzet finom illatú nasikat tömköd magába, némi kis alamizsna nekünk is csurran-cseppen, de látom, alaposan kiválogatják a nekünk adandókat… biztos, hogy a finomabbját maguk nyelik le! 
Tegnap délután itthon is hagytak bennünket, remélve, hogy nélkülük nem kapnak össze a fiúk, és mikor hazaértek, tényleg csak Chino farka volt az egyedüli véres „alkatrész”, távollétük alatt mindhárman felelősségteljesen igyekeztünk nedvesen tartani, mert a „kupak” valahova megint eltűnt!
Ma végre kisütött a nap, kedvünkre rohangálhattunk az udvaron, mert eddig ahhoz sem volt kedvünk. Este még B. barátnője jön, ha a házvezetőnk nem próbálja eldugni előlünk, szeretnénk üdvözölni, amúgy vizslásan! Száp, velóscsontos, mukis Karácsonyt mindenkinek, jón az év –kétlábúak szerinti utolsó – hete, lássuk, talán napsütéses lesz, a rémisztő durrogásokra nem leszek kíváncsi! Vizslát!

Nojcsitól G.-nek

Én és a kolbászom!

A fiúk dolgoznak... egyelőre nem a bányában...

Nem adom vissza!

Sorbaállás

Végre... a füledet is megmossam...?

Nojcsi a fiúkkal

Megsértődtem, mert nem velem foglalkoznak...