Nagyberki Zsarolta vakkantásai

09. 21.
Hát, máig nem történt semmi különös a legutóbbi jelentkezésem óta, folydogáltak az utónyári meleg napok, gyakran együtt lihegtünk Pereccel, amikor meglátogatott. Ilyenkor azért igyekeztünk nagy bunyót imitálni, mert különben sürgetnek bennünket, hogy csak egymással foglalkozzunk, pedig nekünk elég az is, ha látjuk egymást, miért kellene mindig egy órán keresztül a másik nyakát fogva hörögni? Fárasztó dolog ez! Éppen elég, ha együtt vagyunk, és a kezdeti tomboló üdvözlés után csak időnként jön ránk a kergetőzés. Tegnap aztán Perec sem volt, délután elvittem B.-t a Ledinára, és nagyot játszottam Zarával! B. mondta is, hogy végre látja, hogy futni is tudok! Aztán Zarával közösen jól megcsipdestük Leilát, a steffit, nagyon jól szórakoztam! Közben persze végiglátogattam a futtatón az összes kétlábút, begyűjtöttem a nekem kötelezően járó simiket. Éjjel még kimentem megugatni Pirikét, aki ilyenkor a kerítésen szokott gubbasztani és szerintem csak az üdvözlésemre vár. Ilyenkor, amikor kimegyek köszönteni, a szomszédokkal is hosszasan közlöm, hogy látom ám Pirikét, és ha akarnám, szét is szedném, mire a távolabb élő ebzetek is lelkesen drukkolni kezdenek, hogy „szedjed, szedjed, rajta, rajta”. Amikor a távolabbi rezidenciákon is sorban kigyúlnak a fények, és elhúzódnak a függönyök, G. is úgy látja, aznapra elvonulhatunk, nem csak Pirikétől, mindenkitől elköszöntünk. Egész nyáron csak az esős napokat hagytuk ki, pedig akkor is kinéztem mindig, de a kerítésen nem volt senki, potyára pedig nem köszöngetek.
Ma aztán hajnalok hajnalán, fél hatkor ébresztett G., hogy tálalva van a reggeli… Nem értettem, mire ez a nagy sietség, mert utána nem történt semmi, visszaaludtunk, majd a reggel és a délelőtt is ugyanúgy telt el, mint máskor, kivéve, hogy nem kaptam sem reggel sem délben „utolsó falatot”, ami pedig mindig megjár, mióta az eszemet tudom. Kezdtem kapizsgálni, hogy ennek nem lesz jó vége, hát nem is lett!
Miután a kétlábúak szépen megebédelte, jött a póráz, és indultunk – gondoltam – sétálni…. Hurrá! Nem mentünk sokáig, csak oda, ahol a múlt héten is voltunk…. Besétáltam, körülnéztem, megint megmértek, (29 és fél kiló voltam) aztán mivel nem volt semmi érdekes, odaálltam az ajtó elé, és intettem B.-nek, hogy mehetünk! Esze ágában sem volt kimenni, hanem a segítségével a dokinéni (mert az volt, csak elaltatta az éberségemet is magamon kívül) belém bökött, és már tudtam, hogy elkéstem… A többit csak szóbeszéd alapján diktálom!
B. és M. (Perec szolgálója) jött értem másfél óra múlva, és pokrócra téve hazahoztak a „mi autónk”-on. Halványan dereng, hogy előtte még kiürítettem a hólyagokat a Hólyagoknak - valami emléket akartam hagyni, és bekómáztatva nem jutott ennél jobb az eszembe…. . Sajnálom. Tulajdonképpen kedvesek voltak velem, de mostanában nem szeretnék találkozni senkivel az ottaniak közül. B.-nek mondta a dokinéni, hogy három papillómát leszedett, aztán kicsit megsütötte a sebeket, egy hétig ne egyek keményet, és ma egészen jó kislány leszek. Nem tudom…. Még nincs vége a napnak, fél négykor kievickéltem az udvarra, hogy kisdolgozzak, nomeg mert előtte B. mondta, hogy Pirike mintha tudta volna, hogy most szolgálatképtelen vagyok, odament hozzá, kéjes lassúsággal pózolt előtte, majd fejét, farkát emelve elparádézott előtte. Szerencsére, mire kimentem már nem volt sehol, így újra jöhetett az ágy, és fél hatig ott töltöttem – nyüszögések közepette az időt. Fél hatkor újra kimentem, kipróbáltam a hangom is, hátha nem működik, de azzal nincs semmi baj. Meg már éheztem is, így követeltem a vacsit is!
Most már este hét van, tök jól vagyok, teleordibálom az udvart, nem mintha félnék, de sötét van már, és mindenki, aki erre akart mostanában járni reszkessen! Este tíz után még elbúcsúzom Pirikétől, Tőletek azonban már most, G.-nek is kell egy kis szabadfoglalkozás… Vizslát!