12. 30.
 
Szépjóvizslát mindenkinek!
Lui vagyok, a „Svábcsávó”, a „Csokitesó”, ahogy nevezni szoktak..
Most, a kétlábúak által számontartott évvégén felhatalmaztam magamat, hogy kisajátítsam a Diktálmány ezévi utolsó fejezetét!
Először is tisztáznom kell, hogy a fentebb leírt megszólításaim finoman vakkantva sem elégítik ki az egyéniségemmel, és beosztásommal járó követelményeket! Gondolkodtam a hozzám illő elnevezésen, és nagyon tetszett az „Illetékes” titulus, de miután ezt már egy kétlábú kisajátította, és nevetség tárgyává tette, elvetettem! Helyette a „Fővezérigazgató” megszólítást fogom magamnak megkövetelni, ám kellő szerénységgel – és mert nehéz lenne mindig az egész titulust leugatnom G.-nek, - megelégszem az egyik felével.
Tehát én, a Fővezér, aggódok! Aggodalmamat pedig Chino váltotta ki! Chino, aki menekültként érkezett, több mint két hónapja, papírok nélkül, fejebúbját kopaszra borotváltatva, hogy még elesettebbnek tűnjön. Azzal állított be, hogy háborús sérült, és egy kis vackot kér csak, ahol meghúzhatja magát, és csak addig, amíg ki nem választja leendő örökös inasát! 
 Zsaci elmondása szerint eddig is voltak vendégek a rezidencián, már beköltözésem előtt is, jöttek-mentek, mindenki rálelt a saját gazdijára: Lucky, Kajla, Happy, Suzy… mind rátalált a különbejáratú inasára! Mióta itt vagyok, tényleg csak órákra, napokra érkeztek látogatók, akiket nem is lehetett másnak tekinteni négyesünk életében, mint futó, kedves epizódoknak… 
Én szeretem a vendégeket, főleg a kétlábúakat, néhányuk szerint neveletlenül, szerintem pedig illő szívélyességgel fogadom őket! B. és Mnéni szerint kiállhatatlanul akaratos vagyok, G. szerint élelmes és életrevaló. Ez utóbbi az igazság! Német vér is kering az ereimben, racionális géneket hordozok! Ép testben ép lélek! És hát az ép testhez hozzá van nőve négy ruganyos láb is, nem kell az embereknek mélyen meghajolniuk előttem, hogy nyelvespuszival köszönthessem az arra érdemesek arcát! 
Zsarolta Hercegnő az uralkodással és Kedves Népével való kommunikációval köti le energiáit, a rezidencia igazgatása teljes egészében rám hárul. Amig Chino nem volt, ment is minden, mint a karikacsapás! Sőt, még az ideérkezése utáni első időkben is! Ám mostanában a „kis menekült„ kezdi kimutatni a foga fehérét! Nem elég, hogy annyit zabál, mint mi vizslák, valahova elrejti a befalt táplálék kalóriáit, a világért sem gömbölyödne, szánalomra méltó girnyósággal tüntetve vonul a vendégeink elé! Az utóbbi időben visszaszájal, sőt, alattomos módon összekülönbözéseinkkor azt hazudja, hogy én kezdtem! Felháborító! A lebuktatására kamerák felszerelését fogom kérvényezni a jövő évi költségvetés terhére! Pár napja „öncsonkította” magát… addig verte a saját farkát a berendezéshez, míg ki nem sebesedett, és a kiserkent vérrel felkiáltójeleket spriccel mindenhová, hogy ő mennyire szerencsétlen! Zsaci hercegnő jó szívére apellál, ő még beveszi ezt a maszlagot, mert ha hozzájut, kedvesen lenyalja a farkáról a kötést – természetesen gyógyító szándékkal – B. legnagyobb „örömére”! 
Bár még egyáltalán nem olyan veszélyes a helyzet, a kis betolakodó nem veszélyezteti a pozíciómat, de egy vérbeli vezetőnek jobb idejében felkészülni a várható problémákra! Épp ezért gondoskodni fogok Chino pajtás ékességeinek eltávolításáról! Frusztrál, hogy neki olyan van, ami nekem már nincs! Nem irigykedem, de rendnek kell lenni!
Végül egypár vakkantás az elmúlt napokról: Szerdán a kiszolgáló személyzet délutáni kimenőt kapott, mi elvoltunk hármasban, nem rendetlenkedtünk, igy meg lettünk dicsérve! Igaz, előtte B. „élire állitotta” a felső, udvarra vezető ajtón, mert észrevették, hogy ha nem tudunk kimenni a saját ajtónkon, vezetésemmel felmegyünk a lépcsőn, és én kiengedem a falkát… ez nem is lenne baj szerintem, ha be is tudnám csukni magunk után, de ezt még nem lestem el az inasoktól… Így rendszeresen lebuktatott a kihűlő folyosó! G. nem szidott le, díjazta a kreativitásomat!
Tegnap Mnéni jött látogatni „az ő Zsacikáját”, előadta a szokásos zsörtölődéseit, hogy miért vagyok ilyen hebrencs, éssatöbbi, de fel sem vettem, fő az, hogy hozott jutifalatot, és mindhármunk megkapta a simiadagját! Igaz, szerinte csak eltévedt a keze, de én tudom, hogy szeret minket is, akik nem vagyunk Zsacik… Csak azt tudnám, mi lenne, ha a Hercegnőn kívül másik echte magyar vizsla is lenne a rezidencián…?!
Ma is süt a nap, kint dorbézolunk, ha Chino is kint van, zeng az egész udvar, mindenáron világgá akarja kurjantani, hogy ő itt a „jani”… Pedig a „jani” is én vagyok… meg a Fővezérigazgató…!
Befejezésként ide kívánkozik a nagy Demény örökérvényű aprómagvas gondolata: „Aki petárdázik, annak kicsi a pöcse!”
Na, ez végszónak is jó volt, már csak az maradt hátra, hogy Zsaci Kedves Népének egészségességet, és boldogságosságot kívánjak a kétezertizenhetedik évükre! A Rezidencia nevében! Vizslát!

12. 26.
 
Most, Karácsony második napján, végre rávettem az inast, hogy a Diktálmánnyal is foglalkozzon…
A hét eleje az immár szokásos szürke unalomba fulladt, csak csütörtökön örülhettünk egy kis változatosságnak, mert jött Domi, aki – miközben lelkesen nyújtogattuk neki a praclinkat, és a segítséget, - felügyeletünk mellett kicsit rendbe rázta a rezidenciát, amit – ugye – a személyzet folyton összemászkál, utána pedig zsörtölődik, hogy mi mennyi port, miegyebet hordunk be... Kint se járunk szinte… egyébként is fagyott a talaj, sokáig kellene kapirgálnunk, míg némi sarat gyűjthetnénk a tappancsainkra!
Este még karácsonyi sütikóstolót is kaptak az inasok, Füles gazdija hozta a szomszédból, aki igazi író, még álneve is van (Ráhel)! Sajnos nem jött be hozzánk, pedig szívesen üdvözöltük volna mi is! 
Pénteken délben megjött Nojcsi, már nagyon vártuk, és a várakozás mértékének megfelelő elánnal is fogadtuk, hát még, amikor pillanatok alatt kiderítettük, hogy számunkra is lapul valami a hátizsákjában! Olyan gyorsan elő se tudta kapni, hogy ne túrjunk bele abba a titokzatos rejtekbe, de pillanatok alatt belátta, ha használni akarja még a zsákját, jobb lesz előkapdosnia valami figyelemelterelő ínycsiklandozót! Hamarosan egy-egy kolbásznak nevezett valami lett a fogaink közé tuszkolva, miután G. feladta a darabolási kísérleteket, egészben megkaptuk! Pont olyan kemény és hosszú volt, mint a nádpálca, de sokkal vastagabb, és kívánatosabb! Nehezen is birkóztunk meg velük, Luinak fél óráig is eltartott a leküzdése! A személyzet is kapott ajándékokat, G. például az alkalomhoz illően fenyőzöldbe öltöztetődött. Miután magukba tömték az ebédet, és a hatalmas tortaszeletek felét, (Nem is tudom, miért jár torta az inasoknak…? ), visszavonultunk „termeimbe”, és örömködéssel múlattuk az időt…. Ám egyszercsak Nojcsi felpattant, és a konvektor menedékét kereste, mert Chino és Lui összeszólalkozott… Mert Barátosném minden hangosabb vakkantásra allergiás, és ilyenkor legszívesebben a csillárra kapaszkodna! Eddig ilyenkor mindig Lui kapott letolást, miért bántja a kisebbet, de most Chino lebukott… G. éppen videóra akarta venni vendégünk mosdatását, amikor kitört a csetepaté… visszanézve aztán jól látszott, hogy a „minivizsla” kezdte a böllenkedést, és a Svábtesómat nem olyan fából faragták, hogy szó nélkül hagyja a pisztergálást. (Ez az összezördülés naponta többször is kitör, persze csak a szájuk jár, és főleg akkor, ha valami kétlábú simogatóra „kell” féltékenynek lenni… G. beígérte már a kis harcikakas fegyverürítését, remélve, hogy csillapodik a legénykedés… ) Persze a kedélyek hamar lenyugodtak, csak „Töpisnénink” felzaklatott szíve dörömbölt hosszasan. Én ilyenkor félrehúzódva értetlenül bámulom a „bicskanyitogatást”. G.-től tudom, hogy a kétlábúaknál is produkálnak ilyesmit a pityókás hebehurgya kanocskák. Lehet, hogy elromlott az itatótál…?
Nojcsi aztán hamarosan itthagyott bennünket, remélem, nem ijedt meg túlzottan!
Azt még kifelejtettem a diktálásból, hogy pár napja kis harcikakasunk festőművészként is funkcionál B. legnagyobb örömére, saját előállítású festékével spricceli össze a falakat, és mint igazi nagy művész, nem aprózza el az ecsetmozdulatokat, fröccsentő technikával dolgozik, a piros festék apró pöttyök formájában kerül minden kidíszítendő tárgyra. B. egyre morcosabban „húzogatja az ecsetre az új és újabb kupakokat”, mert a farokvégről gyorsan lenyalódnak a kötések, és mivel rendszerint nyomuk veszik, valószínű, hogy ízletes falatkaként egyikünk gyomrában landolnak. 
Ja, szombaton beköszöntött a Karácsony, mi csak a G. asztalán feltűnt világító, szúrós műizéről (közelébe se szabad menni) értesültünk jöttéről… nem csöngetett, nem is telefonált, egyszer csak itt volt! Az tény, hogy a személyzet finom illatú nasikat tömköd magába, némi kis alamizsna nekünk is csurran-cseppen, de látom, alaposan kiválogatják a nekünk adandókat… biztos, hogy a finomabbját maguk nyelik le! 
Tegnap délután itthon is hagytak bennünket, remélve, hogy nélkülük nem kapnak össze a fiúk, és mikor hazaértek, tényleg csak Chino farka volt az egyedüli véres „alkatrész”, távollétük alatt mindhárman felelősségteljesen igyekeztünk nedvesen tartani, mert a „kupak” valahova megint eltűnt!
Ma végre kisütött a nap, kedvünkre rohangálhattunk az udvaron, mert eddig ahhoz sem volt kedvünk. Este még B. barátnője jön, ha a házvezetőnk nem próbálja eldugni előlünk, szeretnénk üdvözölni, amúgy vizslásan! Száp, velóscsontos, mukis Karácsonyt mindenkinek, jón az év –kétlábúak szerinti utolsó – hete, lássuk, talán napsütéses lesz, a rémisztő durrogásokra nem leszek kíváncsi! Vizslát!

Nojcsitól G.-nek

Én és a kolbászom!

A fiúk dolgoznak... egyelőre nem a bányában...

Nem adom vissza!

Sorbaállás

Végre... a füledet is megmossam...?

Nojcsi a fiúkkal

Megsértődtem, mert nem velem foglalkoznak...

Békés, boldog Karőácsonyt kivánunk Mindenkinek!

Zsaci, Lui, Chino, B. és G.

12. 19.

Új hét, és ismét búcsúzni kellett…. :(
Bende, a bakonyai falka bölcs vizslája is átkelt a szivárványhídon… Én csak ebben az évben találkoztam vele néhányszor, nem sokat mesélt magáról, de az kiderült, hogy hányatott élete volt addig, míg Mayáékhoz nem költözött. Ott is időbe telt, mire visszanyerte a hitét, de élete hátralévő szakaszát már kényelmesen, megbecsült kanapévizslaként tölthette… Sikerült megvidámítanom számára találkozásaink idejét, egy ilyen - udvarlós, nyári – képpel búcsúzom tőle…
R.I.P. Bende, öreg barátom! <3
Másnap jött hozzánk Maya, és az egyik törpe – Renátó, - nekik is át kellett esniük közismerten szívélyes fogadtatásunkon. Röpke tiz perc alatt már le is kűzdötték magukat rezidenciámba, ahol átadták hódoló ajándékaikat, és kifújhatták üdvözlésünk fáradalmait azon pár pillanat alatt, míg megbirkóztunk adományaikkal. 
 Lui persze ahogy észrevette, rögtön elkobozta Renátó maciját, de G. résen volt, és a teljes felkoncolás előtt biztonságba helyezte, mert a svábcsávó statáriálisan kivégzésre ítélte.. 
Számolatlanul osztottuk a puszikat, és kaptuk a simiket, Chino is lelkesen ugra-bugrált, nagy örömmel, nyüszögéssel köszöntötte befogadó falkája tagjait. Közös bánatunkra csak rövid látogatásra futotta, hamar búcsút vettek tőlünk, sajnálkozva eresztettük őket „szabadon”. 
Másnap újra jött Domi, akit nagy ovációval fogadtunk, udvariasan lesegítettük a kabátját, amit egyedül sikerült a fogasra akasztania, majd egyelőre képletesen „lerongyoltunk” a további tennivalók színhelyére. ( Ez a „lerongyoltunk” valami új szleng, amit a kétlábúak használnak, őseink több ezer éves közös együttléte alatt sem szivárgott be génjeim tudatalattijába…) A rongyokkal később ténylegesen is foglalkoztunk, sajnálattal állapítottuk meg, hogy kirázandó takarónkon a lukak határozott terjeszkedésbe kezdtek, és ha összeérnek, már rongyoknak sem lehet majd nevezni a hajdani pokrócokat. Az ellátószemélyzet nemtörődömségének újabb bizonyítéka, nem szeretnék írásbeli utasítást átnyújtani, remélem az inas magától leselejtezi az elhasználódott plédeket! Addig is, a nyomaték kedvéért, Chinoval az élen besegítünk a lukaknak az egymásba kapaszkodásba. Domit, miután hálásan megszeretgettük a rezidencia rendbetételéért, egyben, és épségben elengedtük, még máskor is szükségünk lesz rá! 
Szombaton Kata telefonált G.-nek, hogy ismét jön, de megint csak Chinora kíváncsi… ha továbbra is ilyen udvariatlan lesz, megszakítom vele a diplomáciai kapcsolatokat! Mégiscsak elvárható, hogy alkalmanként hódolatát kifejezve elém járuljon! Nem is mentem fel, megsértődtem, bezzeg Lui mindenáron körbe akarta rajongani, és ez teljesen csak azért nem sikerült neki, mert miután gátlásait és nyakörvét levetkőzve Kata meghódítására indult, B. ölbe kapta, és visszacipelte a rezidenciára. A csokicsávó hirtelen nem is tudta, mi történik vele, szerencséje, hogy rajongótábora nem volt részese kiszolgáltatott, megalázó helyzetének. Kata ezután már nyugodtan beadhatta a harapásengedélyező szurit, majd a kocsijában G. megtekinthette az újabb mentett ebcsaládot.
Ahányszor csak felénk jár Kata, mindig tele van az autója épp akkor mentett rokonokkal…. Lassan már azt hiszem, hogy a kétlábúak gonoszabbik része, figyelve a járgányát, elé lökdösi a megunt szerencsétlen fajtársakat…
Nemhiába emlegettem múltkor a gázkazánt… Szombat estefelé B. nézte a mutatót, hogy nullán áll, és akart egy kicsi vizet ereszteni a rendszerbe… kár volt, nem hiányzott belőle, csak a műszer makacskodott. A biztonsági szelep nem bírta a nyomást, az átélt stressz miatt önkivégezte magát… A falka visszavonult a rezidenciára, a ház többi része elkezdett kihűlni. A vasárnap is így telt el, ma hajnalban kabátot kértek az aranyhalaim is, azt tátogták, hogy ezzel az erővel kár volt kipiszkálni őket a nyári medencéjükből…. Szerencsére délelőtt megérkezett a kazándoktor, és rövid idő alatt helyreállt az elviselhető hőmérséklet. Ez nem csak a mi, hanem az ő szerencséje is, mert ha nem reperál sikeresen, nadrág híján megfázott volna szegény… mi készen álltunk hathatós szankciók bevezetésére, ha netán hamar feladná. Nem volt rá szükség, maradhatott a nadrág és a többi benne levő kellék továbbra is a kiváló mester tulajdonában. 
Közben leesett az idei első hó is, mintegy félkörömnyi, de arra elég, hogy fehér legyen az udvar, és Chinonak megmutathassuk ezt a hideg izét, amiben olyan jó rohangálni, és utána bevinni a belső termeinkbe a tappancsainkon, hogy az inasok is velünk együtt örülhessenek… Vizslát!

2016. 07. 30. Vizsla-Piknik... Bende udvarol... Így maradsz meg nekünk öreg Barátom...

 R.I.P. Bende!

Chino és Maya

Chino Renátóval...

Nagy a vidámság...

Szavak sem kellenek...

Lui és Domi

Kicsi a rakás... Domi szeretetöntetet kap!

12. 13.

Sajnos megint csúszásban vagyok, és „természetesen” megint az inas miatt!
Mostanában nem jön rá az „ihlet”, azt mondja, azok a szűk tízpercek, amikor nyugodtan elmélyülhetne a Diktálmány emberi nyelvre való átkonvertálásában, még arra sem elegek, hogy megtalálja vaksi szemével a fókuszt a monitoron…. Nekem mindig az udvaron jön az „ihlet”, nem tudom, miért nem próbálja ki a friss levegőt, talán nem a gép előtt kellene várnia a vizslafordító felbukkanását a tudatalattijában! Ha végre egyszer odaengedne a géphez, beírnám magam is, tudom, én nem másfél ujjal, hanem mind a négy praclimmal bepötyörészném a gondolataimat, de akkor feleslegesnek érezné magát, nem fontoskodhatna itt egész nap. Ha elvakkantjuk magunkat jókedvünkben az udvaron, már robog is ki a szédületes sebességével, és megpróbálja beterelni a falkát a zajfogó beltérbe. Mostanában egy-egy órácskát kint volt velünk, élvezte nagyon az előadásainkat, harcművészeti bemutatóinkat, és mellesleg a meleg napsütést is. De már megint olyan hidege van, hogy nem akaródzik neki velünk tölteni tornaórákat. Csak bentről próbálkozik a rendelkezéseivel, de rendszerint azt nem halljuk meg, csak ha a „kaja” szót is beleszövi a mondandójába. 
Amúgy ebben a hónapban a péntek lett a kedvenc napom, mondhatnám, ez a „bónusz”, az „über”, a „juhhéjj”!.... 
Mert múltkor ugye volt Mariann és Gábor, most pedig harangszó után jött Domi! Először udvariasan lesegítettük a kabátját, körbeüdvözöltük, majd teljes elánnal segítettünk neki a rezidenciám kipucoválásában! Jó mulatság volt, csak kapkodta néha a fejét…. nagyon élveztük! A z elragadtatottságunk csak a sárga zümmögő ormányos előkerülésekor csillapult, egyikünk sincs kibékülve azzal a szippantóssal. Sajnos fotóval még nem szolgálhatok, mert G. fényképezőjén csak „mozgó gyerekek” beállítás van a „mozgó vizslák”-ra sem a gép, sem az inas reflexei nincsenek felkészülve. Persze, ami késik, nem múlik, egész héten gyakorolhat, mert Domi pár nap múlva megint jön! És ezzel még nem ért véget az aznapi buli, hamarosan érkezett Zsófi és Marci, akik az első meglepetés után nagy elszántsággal állták a pusziosztó rohamainkat. Amikor közös erővel kibontották, és „hosszas esdeklésükre” fél karjukkal együtt kikaptuk kezükből az ajándékba hozott felturbózott csontirágcsát, végre ők is leülhettek. Persze igyekeztünk nem udvariatlanok lenni, nem akartuk a személyzet kénye-kedvének kiszolgáltatni őket, hát siettünk az ajándék eltűntetésével. Ez mostanában mindig a legkisebbnek – Chinonak - sikerül elsőre, Lui nagy ínyenc, ő hosszabban ki akarja élvezni a cuppogást. Ahogy végeztünk, sorban szivárogtunk vendégeink szórakoztatására. Azt hiszem, ők is élvezték, alaposan lekoptatták Luiról és Chinoról a festéket, tenyerük sötétülésével észrevehető volt az idő múlása. A család harmadik tagja csak később érkezett, András nem is részesült akkora ovációban, hiába, mi is kezdünk elfáradni…. Közben fél szemmel a kisasztalt lestük, hátha észreveszik a kétlábúak, hogy újra éhezünk… nem a bor, meg a gyóccer érdekelt, hanem a tőlünk legmesszebbre rejtett ropirudak, amik végülis Marci jóvoltából elérhető közelségbe kerültek! Határozottan meg voltam elégedve a vendégekkel, mert G. ugyan eldugta az általuk hozott szuvenírokat, de annyi mindent kaptunk, hogy az összes nyalánkságot az irigy, zsugori személyzet sem tűntetheti el. Az inas itt már fotókat is készített, de előzetes meóra küldte őket, és a szigorú zsűri kettőt likvidált is belőlük, pedig szerintem nagyon jól sikerültek… Megértem persze, hogy a lányok a kétlábúaknál is lányok…  Chino egészen elalélt Marci kedvességétől, nyüszögve erőszakolta a „csakráfigyelést”. Megígérték, hogy újra jönnek, ebben reménykedve kísértük ki őket testületileg, és már csak a pihentető szundi volt hátra.
Vasárnap délben még – a ragyogó időre tekintettel, - Perec is meglátogatott bennünket, már régen randiztunk, és ez meglátszott mindkettőnkön… Én jól megmorogtam az elején, ő meg végig a „biztonságos ölbevizslát” alakította.
Chinoval először találkoztak, ő meg is próbált mindent, hogy játékra bírja, de Perec nem állt kötélnek, játszotta a bizalmatlan hercegkisasszonyt. 
Nagyjából ennyi említésre méltó történt az elmúlt héten, most újra várom a pénteket, mert tudom, ha máskor nem is, de akkor újra lesz valami örömködés! Vizslát!

Zsófiék ajándékai!

Marcival

Chino simit kunyerál...

Zsófi Chinoval

Szembenézés...

Egy puszi Zsófinak!

Na, mit látsz a szememben kishaver...?

Hármasban Zsófival

Lui nyomul...

András sem úszta meg...

q

12. 06.
 
Bizony, az elmúlt napokban nem sok jót termett a Fész! 
Két virtuális ismerős fajtársam is átment a Szivárványidon, Ellengett mellettem valami búcsúzó sóhaj… Szomorúság költözött a rezidenciámba…
Néhány kétlábú alattvalómnál is gond, betegség volt/van, már intézkedtem, de a virtuális vizslapusziknak idő kell, míg legyőzik a bacikat, ám a döglődő gázkazánokra azok sem hatásosak! Erre nem vagyok/vagyunk felkészülve mi, vizslák! Eddig jól megvoltunk „kondenzátoros” kazán nélkül is… (Vagy hogy híjják… még kivakkantani is lehetetlen!) Persze ez megint a „teremtés koronáinak” kitalációja… Volt valami összeröffenése a falkájuknak, ahol az ilyesmit törvénybe szokták kaparni. Hallottam már, hogy szabályozták milyen görbére nőjön az uborka, milyen színesre érjen a gyümölcs, hol mindenhol nem lehet a bűzrudakat eleregetni, és hogy ezentúl csak „koncentrációs” kazánnal szabad meleget csiholni annak a balfék kétlábúnak, aki a kényelem, az olcsóság és a környezetvédelem kedvéért balga módon a gázfűtést választotta annak idején... Az „olcsóságról” most ne essék vakkantás, de hogy a „környezetvédelem” ürügyén eztán a hagyományos helyett csak „koncepciós” kazánt lehet felszerelni mindenhova a régi árának négyszereséért, az már engem is morgolódásra késztet! Mert az uborka nem érdekel, nem szeretem, a füstölgő bűzpálcika idegesít, az alma-körte mérete és színe sem érdekel, csak az, hogy elérhető magasságban teremjen! 
De hogy a minket meleggel ellátó inasainkat valami veszettség ellen nem beoltott falkavezérek valami unióból arra kényszerítsék, hogy vagy nem fűtenek nekünk, vagy veszélybe kerül a mindennapi töpiadagunk, az mégiscsak tiltakozásra késztet! Eddig nem nagyon foglalkoztam a kétlábúak ezirányú kisded játszadozásaival, de ha engem, fajta-, vagy fajtársamat ez a „kondenzációs” mizéria - na, most eltaláltam, - érint, fellázítom a fajtámat, és átvesszük a hatalmat! Elég sok van már a kétlábúak rovásán, épp itt az ideje a Rendszerváltásnak! Az emberek rendszere eltűnik, és jön a Vizslavilág! Világ Vizslái Vegyesüljetek! … Vagy mi… 
Megüzenhetitek ti inasok, ellátók, alkalmazottak, kajafelszolgálók, - egyszóval ti kétlábú világszomorítók(!) (tisztelet a kivételnek), – a veszett falkavezéreiteknek, hogy fülüket, farkukat behúzva takarodjanak vissza a saját otthoni kenneljükbe, és ott ugassák a holdat, míg le nem esik!
Na, most kicsit megnyugodtam… elmesélem azt is, ami jó volt az elmúlt héten! Pénteken itt volt Mariann és Gábor az Óperenciás tengeren is túlról! Alighogy beléptek, egy-egy malaclábat dugtak a nyelvünk alá, így még rendesen üdvözölni sem tudtuk őket! Koncentrálnunk kellett a rágásra, és a nasink megvédésére! Nagyon igyekeztünk, de hosszabb ideig tartott, ilyesmivel mások még nem örvendeztettek meg bennünket! Lui szuttyogott, de ez most kifejezetten jól jött, nem tudott „belerondítani” az érvényesülésembe! Végre én voltam az ajnározás középpontjában, no meg egy kicsit Chino, aki azonnal „kenyérre kente” Mariannt, de az „imádat” kölcsönös volt! Rengeteg cuccal állítottak be, rajtunk kívül még a hányatott sorsú ebzetekre is gondoltak, a nekik szánt ajándék célbajuttatása G. feladata lesz. Ehhez olyan munkaruhát kapott, hogy magam is megirigyeltem!!! Az ellátószemélyzet még sok mindennel gazdagodott, a vendégek igazi Karácsonyt rendeztek! G.-nek utasításba is adtam, hogy mielőtt nekiesik az elpusztításuknak, fotózza le, hogy a képet betehessem ide az „örökkévalóságba”. Ezúton is Hercegnői Hálánkat fejezzük ki a – természetesen amúgy rangomhoz illő – szuvenírhalomért! Sajnos csak olyan kurta időt tölthettek velünk, mint egy régebbi vizslafarok, de megbeszéltük, hogy jövőre feltérképezzük, és teszteljük a készülő rezidenciájukat! Ennek, és a még csak határozott tervben létező kis Czinke mielőbbi megismerésének reményében aránylag fegyelmezetten és nyugisan búcsúztunk tőlük.
Aznap kicsit elpilledtünk, vagy a rágóizmaink izomlázát kúráltuk a heverészéssel, mindenesetre délután már nem helyeztük G.-t nagyobb kihívások elé. Máskor azonban az a legkedvesebb szórakozásunk, hogy kivonulásunk után nem sokkal nagy ricsajt csapunk a teraszon, mintha be akarnánk menni a hideg elől. Erre az „inasok gyöngye” készségesen előballag, kinyitja az ajtót, és várja, hogy beáramoljunk. Nekünk azonban eszünk ágában sincs visdszamenni, hanem szétspriccelve folytatjuk a játékot, mindezt addig, amíg úgy nem gondoljuk, hogy a személyzet már visszaért a gép elé… na, akkor kezdjük újra az ajtókaparást, vérfagyasztó sikolyok hallatását. Mindezt egy kimenetelkor csak néhányszor tudjuk elkövetni, különben az inas önkényesen kijárási tilalmat léptet életbe. Nem akarja a bárgyúja megérteni, hogy csak kedveskedésből kiáltozunk neki, szeretnénk, ha ő is kint dorbézolna velünk. Nem szereti a hideget… mi sem, de azért ennyire… Csak akkor merészkedik ki, ha szépen süt a napocska, és reménye van rá, hogy megmárthatja elaggott csontjait a melengető sugarakban. Vénül már erősen, javasoltam, ilyenkor kortyolgasson forralt bort. Erre azért felcsillant a vaksi szeme, hát nekem kell minden aprósággal, - még a személyzet komfortérzetének javításával is – törődnöm!? Láthatjátok, mennyi a dolgom az uralkodás mellett… Vizslát!

A munkaruha, és a többi ajándék Marianntól és Gábortól...

ÉN!...... és az inas

Gáborral.... a háttérben Lui szuttyog...

Chinoval... megküzdünk a malaclábbal...

ÉN! .... büszkén!

Mariann és az inas...

Bizony, ez csak a cocaláb csomagolása....

11. 28.

A hét eleje eltelt, de aztán jött Nojcsi, és programot hozott sivár magányunkba. (Meg mindenféle Óperenciás tengeren túli dolgot… nekünk fogtisztító rágcsákat, az inasoknak csokit)
Az első félóra a szertelen üdvözlésé volt, ám utána megelégedtünk, ha csak félpercenként simizett, és mi kedvünkre végigpuszilhattuk rajta azt, amihez hozzáfértünk. Amikor enni vonultak, természetesen mi is követtük a kétlábúakat, és „véletlenül” a vendégünk köré telepedtünk. Ott volt előtte a szárazkenyérkockásjutifalatos tálka, nem okozott neki nagy nehézséget, hogy szinte két kézzel hintse közénk a „mennyei adományt”, megpróbálva kielégíteni telhetetlen bendőnket! Az irigy G. ahogy az idő telt, egyre erélyesebben próbálta figyelmeztetni, de megnyugodva állapítottuk meg, hogy Nojcsinak is szelektív a hallása. Az inas a végén már azzal fenyegetőzött, hogy nyakörvet kap, és láncra köti, ám a vendégünk nagyon bátor, semmibe vette a fenyegetést, és mire a hírhedt nádpálca előkerült volna, befejezték a zabálást, kikísértük a vendégünket az udvarra, hogy megfigyeljük, miként öli lassan magát a bűzös rudacskáival. Mi nem hódolunk ennek az önirtó szenvedélynek, így nagyokat prüszköltünk, amikor felénk fújta a büdöset. Közben harci játékokkal szórakoztattuk a nagyérdeműt, mert a napocskának köszönhetően végre közönségünk is volt, sőt, még felvétel is készült rólunk! Miután teljesítettük az – irántunk méltán érdeklődő - média igényeit, bevonultuk belsőbb termeinkbe, újra átadva magunkat a kétlábúak által kizsarolt szeretgetésnek. No jó, nem volt ellenünkre nekünk sem, olyannyira kiélveztük, hogy Nojcsi már panaszkodott amiért csak két keze van, ám erről mi nem tehetünk, ez is a kétlábúak egyik sajnálatos fogyatékossága! Ha mi neveznénk magunkat a „Teremtés Koronájának”, helyükben már rég alkalomadtán kinyújtható csápokat fejlesztettünk volna, hogy legyen mivel cirógatni a közelünkbe kerülő vizsla-sereget! 
Közben Kata is idecsörgött, hogy Chinot akarja látni egy kombi oltás beléje tűzésének erejéig, mi is szívesen részt vettünk volna az előadáson, ám Kata nem volt kíváncsi ránk! Nem is értem, a színpadon nem lámpalázas… A sietős időre, és a ruhájára hivatkozott, így hát Luival Nojcsi társaságában maradtunk. Utólag persze nem bántuk meg, - bár Katát kivételesen emlékezetes üdvözlésben részesítettük volna, - mert juticsonttal lett elaltatva az esemény iránti érdeklődésünk… Nagyon el kellett altatni… 
Mikor visszaért a „megsebzett” hős, lassan elcsitultunk mi is, kellően, - néhány hétre - leamortizáltuk Töpisnénink irántunk való epedezését, ám mire legközelebb jön, feltöltődve vetjük bele magunkat az örömködésbe. Most mindenesetre – hozzánk képest – csendesen búcsúztunk tőle, majd a vacsi után jóleső fáradsággal tértünk az álmok világába.
Másnap, csütörtökön, az inasok itthon hagytak bennünket, G. szemét vitték el kötelező szervizelésre. Mivel sütött a nap, és Chino nem hajlandó a mi ajtónkat használni, nyitva hagyták a nagyot, és – azt hiszem, - ez volt a szerencséjük, a szervizben több mint három óra alatt végeztek csak. Természetesen mi is kint végeztük el, amit kint kell! 
És eljött a péntek, amit az inas már nagyon várt! Valami amerikai koppintásra blekkfrájdéjt tartottak, G. pedig olyan zsugori, mintha csupa Mac (Mek) szerepelne ősei között. (Mekk Elek inkább, de ezt most hagyjuk…) Szóval nagy várakozással telepedett le reggel a gép elé, hátha olcsóbban rendelhet nekünk kaját. Aztán csak nézett bambán, mert a szerkentyűből eltűnt az a „háló”, ami befogja a web áruházakat – többek közt. Eleinte még nyugodt volt, mondván, valahol biztos „újraszövik”, de amikor délután már Nojcsi és Mariann is érdeklődött hogylétéről, nekidurálta magát, felballagott mind a tizenhárom lépcsőn, kihúzta a kábelt a rúterből, visszadugta, és maga is meglepődött a sikerén. Lett „háló”, lett web bolt, ráadásul még olcsóbb kaja is lett! G. ezért estefelé már engedélyezte az előzőleg leszólított csillagoknak, hogy visszatérjenek a helyükre… Persze mi is megnéztük, hogy ott vannak e, és tényleg, mind ott voltak már! ( G: valamit tud!)
Szombat este az inasoknak vendégeik jöttek. Mivel fent, B. vizslátlanított „tisztaszobájában” fogadták őket, mi nem kaptunk meghívást. G. ennek elmaradását a szokásos juticsontokkal kompenzálta, és mi nagyon rendesen viselkedtünk! Csak néhányszor látogattunk fel az emeletre megnézni, hogy zajlik e még a „party”, és szinte első szóra visszatértünk a rezidenciámba.
Ott néha kis vitát imitáltunk, hadd jöjjön le B. „rendet csinálni”. Persze nem volt semmi komoly, mire leért, már nem kiabáltunk. Erről jut eszembe, Chinonak annyira megjött az önbizalma, hogy simán lemorogja Luit, ha épp őt simogatja valamelyik kétlábú, és a csokihaver is részesedni szeretne a jóból! 
Egyébként nagyon következetes, még mindig abba a szerencsétlen takaróból rágja ki a forintos nagyságú cafatokat, amiből elkezdte öt hete, nagyon akkurátus, az inas nem tudja lebeszélni róla, megadóan szedi össze a néha tucatnyi darabkát… 
Lassan abbahagyom a diktálást, mert az inas nemrég újra leszólította a csillagokat az égről, eltűnt a Diktálmány fele, és újra kellett pötyögnie, amit eléggé zokon vett… Hiába, ez nem az ő hete… lehet, hogy lecserélem…! Vizslát!

Chino

Nagy a szerelem...

Még jó, hogy a csodás popómra is jut egy kéz!

 

Csak a médiának! 

 

 

Nojcsi munkában