Nagyberki Zsarolta vakkantásai

09. 18.

ÉS… És…, szombaton megvolt a Nagy „Szeptemberi Töpiosztó”-nak elnevezett Vizsla-Piknik, pécsi csoportunk 11. találkozója!!!
G. már péntek este aggodalmaskodott, mert az időjósok mindenféle esőt, záport, vihart, felhőszakadást ígértek másnapra éjféltől kezdve, de reggel még sehol semmi, nem könnyeztek az égiek. Az inast ezért odaültettem a gép elé, hogy tapadjon rá a netes jósokra, de azok ahányan voltak, annyifélét blabláztak! Persze a kétlábúak azt hiszik, ha leírnak, közzétesznek valamit, az úgy is van, vagy lesz… Szegény együgyű társaság…. még mindig a maguk csalhatatlansága körül pörög az a néhány túlfejlett agysejtjük… Amikor láttam G. tanácstalanságát, döntést hoztam, és utasítottam, hogy ne mondja le a délutáni találkozót. Ebben néhány vizslalelkű kétlábú is segített, ők hitték, mert akarták hinni, hogy a nagy Melengető nem bújik lucskos felhőrongyok mögé!
Úgy is lett, napsütésben utaztunk öreg - hozzánk egyáltalán nem illő – járgányunkban a málomi futi felé. Lédit otthon hagytuk, egyrészt, hogy őrizze a rezidenciát, másrészt, mert nem fértünk volna el szűkös, 52 lovas hintónkba. Öreg inasom aggódott egy kicsit, hogy bánatában esetleg leamortizálja magát, megszaggatja a csuháját, de végül bízott a bölcsességében, és nem rakta rá azt az undok gallért.
A hancúrkertbe érve, Bolygó már várt ránk kísérőivel, majd hamarosan jöttek a többiek, köztük teljesen ismeretlenek is. Mire mindenki megérkezett, nyolcan voltunk vizslák, és sokkal többen kétlábúak. Persze jött Lüszi és Lex, akik már régi ismerősök, de érkezett Csenge is, a maga 11 évével, új gazdikkal, és fiatalos virgoncságával, Koppány, a labdamániás, és a kis, három és fél hónapos Szeder, aki mindjárt az elején megtapasztalta Lüszi bolondériáját. Nagy nyivákot rendezett ijedtében a csöppség, amit meg is értek, mert a csokiboszorkányt követve többen is megkergették. Persze Lui, aki minden lében kanál, ebben is élen járt. Szerencsére hamar elcsitultak a felpörgött indulatok, és az apróság a kétlábúak körében-ölében hamar megnyugvásra talált. Én természetesen ebben az egész hajcihőben nem vettem részt, méltóságomon alulinak tartottam volna a falkaszellemnek alávetni magamat. Egyelőre G. őrzésére szorítkoztam, mert sofőröm, és egyben házvezetőm álnok módon lelépett, (valami osztálytalálkozót bonyolított le közben), és tartottam attól, hogy a vén inas is megpattan, aztán ottmaradok szolgáló nélkül… Ezért mindenkit megmorogtam, aki megközelítette kettősünket, de később azért elindultam ismerkedni is. Annál is inkább, mert a Piknik e havi nevéhez méltóan lassan előkerült a parizer-kesz-nasi-jutifalat-töpi-rágcsa garmada is, ahány kétlábú jött, majdnem mind hozott valamit, és persze mindenki másfélét. (Ennek a kaja kavalkádnak „kézzelfogható” eredménye is lett némely hintóban a hazaúton.) Még az Óperenciás tengeren túlról is kaptunk kutyikekszet, ami olyan, de olyan messze van, hogy ott nincsenek kitett, megunt vizslák… szinte hihetetlen…
Koppányt nem nyűgözte le a falnivaló, élvezte, hogy labdáját bármelyik kétlábú elé letéve, az örömmel hajítja el neki, ő pedig rohanhat, és rohanhat… Akit becserkészett, annak „vége” volt! Senki nem tudott ellenállni, amint szépen letette valaki elé a teniszbogyót, és esdeklően-unszolva ránézett, már hajították is el az egyre csöpögőbb sárgaságot.
Lui körbejárt, és mindenkivel incselkedett, legyen az két-, vagy négylábú, csoporttag, vagy csak éppen arrajáró. Legjobban mégis Lüszit nyüstölte, de ez nem volt a csokiboszorka kedve ellenére. Csengével is próbálkozott a maga hányaveti módján, de ő megszabta a határokat, mindemellett benne volt a játékban, senki meg nem mondta volna, hogy tizenegy éves.
Bolygó most inkább gazdiasszonya mögé telepedve szemlélte az úri társaságot, néha hangosan irányította a játékba belelelkesedetteket.
Szederke az idő múlásával egyre bátrabb lett, előmerészkedett a kétlábúak védelméből. és bátran felfedező portyákra indult. Találkozott apró méretéhez illő fajtársakkal is, akikkel merészen összeszimatolt.
Én is lassan engedtem a hűvös előkelőségből, leereszkedtem a nép közé. Egész jókat futkorásztam a köteles játékkal, talált bottal virgonckodva.
Lassan oszladozott a társaság, Lüszi és Lex is hazaindult, Koppányék pedig messziről (Paksról) jöttek, szeretném hinni, hogy nem bánták meg a ránk szánt délutánt, és legközelebb is találkozunk. Ahogy azt is remélem, hogy Szeder, feledve az őt ért sérelmet, októberben is eljön, és az az idő is hamarosan beköszönt, amikor leugatja Lüszi buksiját. Nojcsi is elment, Lui elkísérte a kapuig, és percekig sírt utána… mert mi még Csengével és Bolygóval ráhúztunk egy félórát. Szerettem ezt a délutánt, a napsütést, a Bandát, és a nekünk alárendelt kétlábú nép felénk irányuló kedves „imádatát”! Remélem még idén tartunk egy összeröffenést – akarom mondani: összevakkantást! Mivel közben B. is visszaért (észre sem vettem, mikor), nem volt akadálya a hazabumlizásnak.
Rezidenciámba érve, vizslafuttában üdvözöltük a ránk türelmesen váró Lédit, és öt percre ledőltünk, mert ácsorogva már nem bírtuk ki a vacsi érkezését. Mert vacsizni kell, még akkor is, ha délután állítólag telezabáltuk magunkat… Lédi okos ebzet a mafa hét évével, nem tett kárt semmiben és senkiben, G. nagyon megdicsérte.
Vasárnap egész addig pihengettünk, amíg Lédi nem unszolt fel egy kis játékra, de ezt már csak a Diktálmány következő részébe vakkantom bele! Vizslát!