Nagyberki Zsarolta vakkantásai

09. 21. de. 9 óráig

Hétfőn rákezdett az eső, és nem akart elállni… bent játszottunk… Illetve először átaludtuk a délelőttöt, de aztán már nem tudtuk, hogy melyik oldalunkra forduljunk. Lédi is megunta a folyosón a heverészést, mert éjjel csak ott hajlandó szunyálni, és nappal is csak oda akar lefeküdni, a szobában eddig csak futó látogatásokat tett, de most, hogy kint szakadt, kénytelen volt beljebb jönni, ha társaságra vágyott… el is indult a csatározás, Lui az ágyon, Lédi előtte, és kéjesen marcangolták egymást. Amikor meguntam, hogy megint kihagynak a vircsaftból, elég hangosan reklamáltam ahhoz, hogy G. is felcsattanjon, de meg lett az eredmény is, Lédi megértette, és én is beszállhattam! Akkor kezdődött az igazi hadd- el-hadd! Öreg inasomon is láttam, hogy kezd felélénkülni, rekedt hörgések törtek fel belőle, és a karjaival is hadonászott valami nádpálcát emlegetve… hogy ha leborítjuk a székéről, beadja a felmondását, és nézhetek új alkalmazott után… Ez elgondolkoztatott, még nem szeretném leselejtezni az öreget. Vacsoráig már apró szünetekkel kibírtuk verbális fenyegetésekkel, sem a pálca, sem az inas útilapuja nem került elő. Lédi elkezdte a szokásos esti rendezkedését, sosem volt jó neki, ahol a plédje le volt terítve, mindig odébb rángatta, legtöbbször a folyosó legkeskenyebb részére, nehogy éjjel, ha mehetnékünk van, ki tudjuk kerülni. Nem tudom, miért zsörtölődött, ha kifelé beleütköztünk…?
Kedden végre kisütött a nap, mi pedig pajkos örömmel száguldoztunk körbe-karikába, végre kivihettük a múlt héten kapott kötelet is, amit rögtön kezelésbe vettünk. G. nem izgatta magát, az előző is kitartott egy évig, gondolta. Másnap rá kellett jönnie, hogy Lédit nem vette számításba… mert a vendég asszonyság egyre jobban belelendült, és aminek ő nekiállt, azt komolyan vette! Szerdán, mire Nojcsi megérkezett délután, szépen kibontva került elő a vastag fonat. Sebtében elfogyasztottuk a hozott virsliket, majd nekiestünk a kibomlott fonadéknak, közben jól be is hergelődtünk, úgyhogy kedvenc barátosném felpattant ijedtében, eljárta a kállai-kettőst, majd magához ragadta a kinti nádpálcát. Ez, - a pálca – kicsit lecsillapított bennünket. A sikerén felbuzdulva visszaült a helyére, és ekkor az alkalmazottam hirtelen támadt víziójában egy szürreális kép bontakozott ki. Azt látta, mintha egy tetkós tündérke felhúzott lábakkal ücsörögne a műanyag trónusán, és jogarnak képzelt pálcájával fenyegeti az alattvalóit… Persze erős kuncogásban törtünk ki, Lédi olyannyira nem bírta abbahagyni, inkább bement a szobába, és felmászott az ágyra, amit eddig meg sem próbált. Ott aztán horkolásba derülte magát… Álmában is azon mosolygott, hogy mi lett volna, ha – inkább bullra, mint labradorra emlékeztető álkapcsával – elkapja a pálcikát… Miután Nojcsi lassan lenyugodott, megjött B. is, ők is virsliztek egyet, majd barátosném - Lédinek jó gazdit kívánva - elbúcsúzott tőlünk. Mivel itt volt az este, vártuk, hogy négylábú vendégünk elvonuljon a pokrócára, visszaszolgáltatva nekünk az ágyat. Ám ez eszébe se jutott, úgy döntött, hogy itteni utolsó éjszakáját valódi szobakutyaként a mi fekhelyünkön alussza át. És így is lett! Csak egy helyet hagyott maga mellett, amit az éj folyamán felváltva használtunk Luival… a másikunk pedig a fotelben aludt. Igaz, volt még a kanapé is, de azt csak nappal használjuk, alváshoz olyan snassz.
Reggelizés után nemsokkal Kata érkezett, pórázra vette az asszonyságot, aki semmi hajlandóságot nem mutatott itteni jólét feladására. Öreg inasom kicsit elérzékenyülve búcsúzott tőle.
De nem volt idő a további szomorkodásra, mert fél óra múlva jött Zara Krisztát kíséretében, hogy legyen, aki behurcolássza az ágyacskáját, tányérkáit, betevő falatkáit.
Ám innen már csak „folyt. köv.” Vizslát!