Nagyberki Zsarolta vakkantásai

09. 18. hétfő

Csütörtök délelőtt G. gondolt egy merészet, és levette Vackorról azt a pokolba kívánt tölcsért! 
Volt egy kis vakarózási próbálkozás, de nem vészes, az inas erősen figyelt én pedig elkezdtem játszani a kis rojtossal. …. És azóta le sem lehet vakarni rólam! Nem mondom, nekem is tetszik az apróság, majdnem olyan jól szórakozom már vele, mint régebben Zarával, vagy Pereccel! És vele csak akkor hagyjuk abba, ha eszünk vagy alszunk! …. Lehet, hogy eldugom valahová, ha a gazdija jön érte, és azt vakkantom neki, hogy átvetődött a kerítésen, és elveszett… ?! Mert vetődni azt tud! Igaz, néha én is besegítek, de olyankor az inas aggódva szól rám, hogy legyek figyelemmel a súlykülönbségre, és hogy szeretné épségben átadni a vakarcsot a gazdijának, de amikor belefeledkezem a borogatásába, bizony néha elvétem a mértéket…
Lui az elején néha közénk rontott, irigy kutya, amiért nem hagyja, hogy egyedül gyűrjem egy kicsit, most már ilyenkor az inashoz ballag búsan, és kiköveteli, hogy legalább simogatva legyen. 
Azért a Luival-játszás sem maradt abba, olyankor Vackor kiabálva száguld utánunk, harsog az egész birodalom! 
G. eddig mindennap kétszer kenegette a rasztagombóc pocakját a csodakenőccsel, de ma azt mondta, befejezte, a sebek begyógyultak. Vackor nemhogy megadóan tűrte ezt a tortúrát, de egyenesen kéjelgett közben.
Nagy boldogsággal üdvözöltük a harangszó után hozzánk látogató vendégeket! Füles gazdijai jöttek át a szomszédból, hogy egy kis szilvát szedjenek nekünk, ne kelljen már fára másznunk az érett gyümölcsért, és ne csak a lehullottat ehessük. Amikor már teltek a vödrök és belekóstolgattunk, csak akkor derült ki, hogy nem is nekünk szedik! De most nem voltunk irigyek, mert elteltünk a hozott lekenyerező jutifalatokkal, és én élvezettel ropogtattam el a magokat is, amitől az inas nem volt túl boldog… 
Péntek este kiderült, ha másnap normális lesz az idő, mi is megyünk a szombati Vizsla-Piknikre!
„Ennek megfelelően” szombat délelőtt nekieredt az eső, és egész délig lógott a lába. (Én is szoktam lábat lógatni, de az nem zavar senkit…) Szerencsére dél felé előbújt a napocska, mi pedig, - ahogy G. kezdte előszedegetni a Piknik kellékeit, - egyre izgatottabbak lettünk, amit Vackor egyáltalán nem értett, de ő is lelkesen vett részt a zsongásban.
Végre csengettek, és megérkeztek Mayáék, akik külön járgányt biztosítottak számunkra, hogy ne úgy szállítódjunk, mint a kétlábúak egy-egy forró nyári délelőtt a kacsaúsztatójuk felé. A külön járgányhoz külön hercegnői sofőr is dukált, ezúton is hálásak vagyunk Maya „csemetéjének”, - Gábornak - a türelméért- hogy szó nélkül elviselte Lui udvariatlan nyakbalihegését, no és persze az egész oda-vissza fuvarért!
Szóval csapot, papot, Vackort itthagyva beáramlottunk az előállott batárba, és indultunk! Félfüllel hallottuk még a kis rasztabogyó sipítozását, (a csap meg a pap nem szólt semmit…)
Ahogy később B. mesélte, „Rojtoska” is hamar megnyugodott, annál is inkább, mert felvonulhatott gazdasszonyunk hálójába, - még én sem mehetek oda be, - és némi ágyra-kapaszkodási kísérletek után elcsitulhatott az ágy mellett, csak néha tűnt el onnan, mikoris boldogan ráncigálta fel az emeletre G. papucsait.
Mi pedig megérkezve együtt özönlöttünk be a teljes Bakonyai falkával. Futólag üdvözöltük őket, Lexet, Lüszit, Leát, Lencsit, és sipirc a szokott helyünkre, ahol Bolygó várt már bennünket Katicáékkal és Nojcsival. 
Rögtön FeriPapáék körtéjével kezdtünk, majd a Töpisnénink (Nojcsi) kolbászkáival folytattuk. Kezdtük jól érezni magunkat. Lüszi sajnos valamelyik idegen ebtárs megjelenésekor bepörgött, így idő előtt hazaszállítódott…
Érkezett „helyette” egy apróság, Mandula a 4 hónapos kislány, aki mindenkit pillanatok alatt levett a lábáról, hát még, amikor megtalálták egymást Lencsivel…! A két apróság olyan elánnal kezdett egymással játszani, hogy mi felnőttek csak pislogtunk! 
Az idő is kitett magáért, csodaszép, kellemes őszi délutánt élvezhettek kísérőink is, és amikor megjelent Zara is Krisztával, „teljes” lett az örömöm! (Talán még egy kis csülökcsont, ami csak az enyém …. de nem vagyok telhetetlen…!)
Lassan eljárt az idő, indultunk hazafelé. Itthon Vackor nagy ovációval fogadott, de minket a vacsi egyelőre jobban érdekelt. Ettünk, és ágynak is dőltünk már, amikor leszakadt az ég! De minket már a jég kopogása sem érdekelt! Van a Vizslák Népének odafent egy jóakaratú Felügyelője, aki megvárta a piknik végét, és csak utána kergette a városra a dühödt égi csordát…. De jó lenne, ha mindig tudna figyelni ránk, Vizslákra, és minden rokonra ez a kedves Felügyelő… Attól tartok, sok kétlábú rondít bele a dolgába, és azért nincs mindig ideje ránk…
Vasárnap egész nap esett, mi aludtunk, Vackor pedig lopkodással szórakoztatta magát… Mindegy volt neki: zokni, póló, papucs, szandál, porszivószűrő… Az inasok szerencséjére inkább csak hurcolássza, mint rágja a kipécézett dolgokat. 
Közben kiderült, hogy őkelmét varratszedésre sem kell vinni, mert majd felszívódik, így ma kihasználjuk a napsütést, még dorbézolunk egy kicsit a rohanvást érkező újabb esők előtt! Vizslát!

                                              Gallér nélkül mindjárt nagy haverok vagyunk!

"Látványetetés" :-)

Egy nyelvespuszi Nojcsinak...

Lencsi és Mandula játszik...

Lencsi és Lea

Lex

Mindenkit leellenőrzünk! 

Lui

ÉN!

És megint ÉN!

Bolygó

Néha puncsolok G.-nek, nehogy elveszítse a kedvét... :-)