Nagyberki Zsarolta vakkantásai

10. 03. kedd

Pénteken Pereceztünk egyet, persze Domival jött, de inkább ölbevizslát alakított, mint velünk játszott volna. Hírt kaptunk Vackorról is, nagyon eseménydús életet él ott a messzi Ángliában, bullokkal kötekedik, csatornákba ugrál, mókusokra, kacsákra vadászik, egyelőre duhaj hungarikum a cukisága mellett!
A szombat úgy elmúlott, hogy észre se vettük, csak gyepáltuk egymást Luival a szép őszi időben, mert ki kell használni minden alkalmat, amíg még kint rajcsúrozhatunk órákig, és egyébként is múlik csokitesóm fóbiája, ha nagyon elmerül a kergetőzésben, már észre se veszi merre jár! Kb. így telt a másnap is, már éppen az utolsókat szusszantottuk féléberen, amikor este 8 után vendégünk érkezett! Andi toppant be, az inas ugyan tudott a jöttéről, de minket bizony váratlanul ért! Persze pillanatok alatt összekaptuk magunkat, és a Rezidenciában uralkodó szokások szerint alapos üdvözlésben részesítettük! Lui majd’ kiverte a fogát, és ezúttal én sem voltam visszafogott, alaposan lenyaltuk róla az 1400 km.-nyi vezetés okozta fáradságot. Mondanom sem kell, hogy nem jött üres kézzel, de az inas a késői időre hivatkozva azonnal eltüntette a hercegnői jussomat! Ahogy vénül, mindinkább öntörvényű lesz, és rendre elfelejti, mire is tanítottam! Tényleg csak az estére voltam tekintettel, amikor nem reklamáltam huzamosabban, inkább Andi körül zsongtunk felváltva Luival, aki ilyenkor igazán figyelembe vehetné uralkodónői előjogaimat, és elvonulhatna, megsértődhetne, vagy mittudomén… De nem tágít, és még odébb se hagyja magát lökni!
Így vendégünket alaposan, de együtt „jártuk be”, azt hiszem, a fejebúbján is megfordultunk.
A kétlábúak még három órát karattyoltak, majdnem másnap volt, mire elaludtunk.
Tegnap azért időben ébredtünk, gyorsan früstököltünk, így semmi saját kajától sem zavarva lelkesen asszisztáltuk végig a kétlábúak reggelizését, néha sikeresen elrekvirálva tőlük egy-egy falatot.
A személyzet szerint ez a vámszedés más rezidenciákon nem divat, mert ott mindenhol jólnevelt ebzetek kéregetnek pacsit osztva a falatokért, sőőőt, ha látják, hogy a kétlábúak evéshez készülődnek, „önként és dalolva” lábujjhegyen osonnak a helyükre… Szerintem ez valami mese-fantázialátomás, ami ragályként terjed a sok elkapatott lúdtalpas kétlábú között, esetleg fajtársaim nem vették komolyan már a kezdetektől az idomításukat. Itt mindenesetre nem nekünk, hanem a személyzetnek kell jólneveltnek lenni! Az ebzetek, de főleg mi vizslák, tökéletesek vagyunk!
Szóval, miután másodszor is magunkhoz vettünk néhány falatot, és éppen a vendég szórakoztatásába fogtunk volna, Andi és az álnok inas faképnél hagyott bennünket, hiába óbégattunk utánuk, őket ez nem zavarta, csak B. jött le rémülten a kesergők újabb és újabb strófáinak hallatán. Mikor nagysokára előkerültek, mi elzáródtunk, ebből már tudtuk, hogy Esemény készül! Ennek megfelelően vágódtunk ki a szobából, és félresöpörve G.-t, egy kis kölyökebzet szemrevételezésébe kezdtünk, aki meglepően flegmán tűrte a vizslatást. Vártuk a hisztit, hogy legyen miért rendreutasítanunk, de bizony az elmaradt! Andi is előkerült, így inkább az ő nyaklába ugrottunk.
A személyzet ebédhez ült, mi persze ott sertepertéltünk, nehogy lemaradjunk valamiről, ám a kiskölök ledőlt inkább szunyálni… ilyet se láttam még! Egyébként Mazsinak hívják, kitaszított kölyök volt, és – nagyon okosan - Andit választotta végleges inasának. Jól választott, Andit nem kell sok mindenre betanítani, szinte tud már mindent, de vallom, hogy nincs olyan kétlábú, akin ne lenne csiszolgatnivaló! Hamarosan el is búcsúztak, és hazafelé indultak, hiszen ezúttal a Mazsi kisasszonynál való munkába állás volt Andi fő célja. Reméljük, hamarosan újra találkozunk velük! …. Mert megérdemlem őket is!... Vizslát!