Nagyberki Zsarolta vakkantásai

07. 31.

A csütörtök viharral pirkadt, majd csendesebb esővel folytatódott egészen délutánig. Csattogott, dörgött rendületlenül, de a lakosztályba csak halványan szűrődött be, ki pedig eszünk ágában sem volt menni, miután az orrunkat előreküldtük a külső állapotok vizslatására. A reggelizést azért nem hagytuk ki, de utána iszkiri vissza az ágyba tovább szunyálni. Az összes egészségügyi dolgot későbbre halasztottuk. Délután már a nap is kisütött, megnéztük, hogy szétázott e G. tóvédő tákolmánya, de nem, még bírta… Pénteken már a szokásos melegedés fogadott, hiába volt az előző napi lics-pocs, reggelre minden felszáradt. Lui folytatta a szokásos gyíkvadászatát, én néha lesben álltam elbújva a tíz centis oszlop mögé, ahonnan az álcázott megrohamozást gyakoroltam. Minden támadás persze kellő morgásokkal, hörgésekkel G. lábainál tetőzött, jól szórakoztam. Előkerült réglátott kötéljátékunk is, B. valahol megtalálta – Lui volt aki elhagyta…. ez biztos… - újra használatba vehettük. Azt hittem, kényelmesebb lesz, ha leheveredek, és hagyom ugrálni magam körül a svábcsávót, hogy hiábavalóan próbálkozzon csak kirángatni a játékot a fogaim közül, de meglepődésemre egyszerűen elkezdett a kötél másik végét megragadva végigvonszolni a teraszon! Engem… a Hercegnőt….! Nem sokáig maradhattam ilyen megalázó vonszalékként, mielőtt valaki is észrevette volna, felpattanva jól megkergettem, sikeresen visszaszerezve önbecsülésemet.
Ekként múlattuk az időt, közben G. újra elővette azt a denevérhangú fütyülőt, amiről azt hiszi, ha belefúj, menten visszarobogunk hozzá. Igaz, többnyire igen, de csak azért, hogy megnézzük nem történt e valami baja, hogy ilyen fura trillákat ereget. Persze gyorsan rájöttünk, csak feleslegesen zavar bennünket magvas teendőink közepette. A továbbiakban hagytuk tovalibbenni a denevérszót. A „magvas teendőnk” alatt pedig a „potyogó éretlen szilva felporszívózása, megcsócsálása, és a magok jóízű elropogtatása” című projekt végrehajtása értendő. Kell az a kis magtörmelék a gyomornak, néha rápakolunk egy kis füvet, falevelet, dinnyehéjat, miegymást a komposztból, aztán jöhet a tisztítókúra, aminek végeredményét oly áhítatos érdeklődéssel szokta eltakarítani G., amennyiben belső tereinkben szolgáljuk fel neki gyomrunk tartalmát…. Mert ha ez az udvaron történik, nem nagyon ejti kétségbe magát. Ezért ilyen hiábavalóságot nem is teszünk, és a benti felszolgálás gyakoriságával is csínján bánunk, szerencsére egészségesnek valljuk magunkat, de olyan jó látni, amikor izgalommal tüsténkedik körülöttünk… Hadd jusson neki is egy kis öröm!
És végre eljött a szombat, azaz a tegnap! B. hajnalban ment már dolgozóba, miután elköszöntünk, visszakucorodtunk egy kis pótszundira. Délelőtt már meglepően fülledt volt a meleg, nem sokat strapáltuk magunkat, rápihentünk a délutánra. B. is hazaért, aztán kétlábújaink lassan elkezdtek pakolgatni, közeledett a „Piknik”. Amikor a hámok ránk kerültek, mi is kellő izgalomba jöttünk, hát még amikor a Suzuki nevezetű szaunába is begyömöszöltek bennünket! Először volt mindkettőnkön „biztonsági” becsatolva, ami csak arra volt jó, hogy nehezebben, de sikerüljön – akár a gigánk elszorításával is, – inasaink vállán nyugtatni lihegő-szuszogó buksinkat. Úgy látszik, nem elég, ha halkan vakkantom, hogy le kell cserélni az öreg batárt egy légkondis Hercegi Hintóra… Erőteljesebben fogom követelni a selejtezést, ha kell, Luival még a rókákat is elengedjük! Mikor végre utazó gőzfürdőnkben a Piknik helyszínére érkeztünk, megkezdődött dicsőséges bevonulásunk! Ezúttal Luinak nem sikerült Houdini módjára kibújni a hámból, de a fennhangon elhangzott instrukciók így is az ablakokba csábították a környező emeletek drukkereit… Nem B.-nek szurkoltak…! Maya és Nojcsi már ott voltak, egy kis segítséggel megtörtént Ősvábága beterelése az arénába. G. mondta, a valaha tévében látott pamplonai futtatásokra emlékeztette a történés. (Igaz, itt nem bika elől, hanem Lui után folyt a hajcihő.) Én természetesen – kellő eleganciával – aránylag nem magam után röptetve a kísérő stábot vonultam be a futira. Katicáék is akkor érkeztek, Bolygóval útközben üdvözöltük egymást, majd sorra kerültek a többiek is: Lüszi, Lex és Bende apó. Körülnéztem a kétlábúak házatáján, megállapítottam, nem jöttem hiába, ha más nem is, falatoznivaló bőséggel akad, csak rá kell vennem őket az elrejtett tartalékok feltárására. Katica kezdte, aki fennhangon jegyezte meg, - hogy barátnője is meghallja a távoli Amerikában, - „most Gabriella finomfalatai következnek.” Ízlett az óceánontúli csemege, azt hiszem, diplomáciai csatornáimon felveszem a kapcsolatot, hogy – az amúgy Fészbukon ismerős kétlábút – csoportunk tiszteletbeli tagjává fogadjam. Nem baj, ha hasznos személyekkel gyarapodik Kedves Népem!
Közben érkeztek a többiek: Maja Csillával, a réglátott drótos Guba Gáborral, Erikát Csitri és Rocky hozta, Robit pedig Suzi, aki jövő héten a vendégünk lesz.
Volt még néhány aprónép is, akikre figyelemmel kellett lenünk, nehogy eltaposásuk megtorlásokat vonjon maga után. Nem volt semmi baj, vizslákhoz méltóan, kulturáltan viselkedtünk, még a tiszteletbeli-vizsla Rocky is, aki pörgéseivel-forgásaival kápráztatta el a nagyérdeműt. Legközelebbről Lui leste a produkciót, de gyanítom, a magasba tartott jutifalat legalább annyira lenyűgözte, mint a földön zajló mutatvány. Többen már nem is jöttek, így is tizenegyen voltunk, osztoznunk kellett a elókerülő csemegéken. Elfogyasztottuk a csoport „töpisnénije” – Nojcsi – által prezentált adagot, végül, amikor már kétségbeestünk, hogy minden elfogyott, Edit varázsol elő egy, addig rejtegetett csomagot. Meg voltunk mentve!
Mivel a meleg csak nagyon lassan apadozott, óvatosan duhajkodtunk a nekünk hagyott árnyékban, csak ritkán, inkább egy-egy ismeretlen négylábú társ feltűnésekor rajzottunk ki testületileg a vizescsöbrök szomszédságából.
Azért így is egyre jobban elpilledtünk, ki a labdázástól, ki az egymással birkózástól, Bende apó pedig – ki tudja hányadik ifjúkorát élve, - a széptevéstől. Udvarolt ő mindenkinek, aki a közelében megfordult, a kétlábúakat néha könnyes mosolyra fakasztva… Suzi is előadta magét a maga hat hónapos vizslaságával, hívásra FeriPapán keresztülvetődve repült a felkínált nasi elvételére. Azt hiszem, mindenki jól szórakozott, én is, de a hercegnői aurámba nem engedve belépni, néha vad torokhangú hörgéssel kellett figyelmeztetnem a közelembe merészkedőt. Pláne, ha éppen a simogatást hajtottam be a soron levő kétlábúmtól! Na, akkor kieresztettem a nemtetszésemet, nehogy máá ne tartsák tiszteletben birodalomvezetői előjogaimat!
Lassan eltelt az előirányzott idő, oszladozott a társaság, a közeli viszontlátás reményében búcsúztunk el egymástól. Hazaérve egy kicsit még vacsiztunk, mert „olyan teli szekér nincs, amire ne lehetne pakolni”, és ágynak esve tartós kómába zuhantunk.
Ma nincs más dolgom, mint a Diktálmányt „ujjba mondani”, majd várakozni Suzira, aki valószínű, betölti majd a jövő hetünket. Vizslát!