07. 29.
Halihó! Vannak unalmasabb, és izgalmasabb napok is, most mindkét fajtából kijutott.
Természetesen a hétfő olyan volt, mint egy hétfő. unalmas, csepegős, néha jobban, néha kevésbé eleredős. Perec sem jött! Másnap mondta, hogy járt erre, le is cövekelt az ajtónk előtt, de „továbbrángatták”, nem tudott becsengetni….
Kedd dél körül megérkezett Nojcsi. Őt mindig nagy-nagy szeretettel üdvözlöm, mert sosem feledkezik el arról, hogy valami finomsággal is megörvendeztessen. Persze az extrakaja nélkül is örülök neki, de véleményem szerint nem árt, ha minden alkalommal megérzem a csomagjai között a rám váró nyalánkságot. Most töpit kaptam tőle, valódi - kétlábúaknak szánt – töpit. Mivel előre láttam ennek –rám nézve – szomorú végét, igyekeztem az első pillanatokban minél többet befalni a csemegéből! Hamarosan be is következett, amitől tartottam, B. elrakta a zacsit, hogy nem kell egyszerre megzabálni az egészet. „Természetesen” Ők töpit vacsoráztak…. nem tudom, honnan szereztek volna maguknak, ha nem az én(!) töpimet zabálták föl! Nojcsinak meg fogom mondani, hogy legközelebb kutyatöpit hozzon! Azzal is beérem, csak ne zabrálják el előlem a jó szívemre apellálva. Az alkalmazottak is kaptak valamit, de az ő megajándékozásukat hiábavaló dolognak tartom. Amíg nem tanulják meg, hogy ne lopják meg munkaadójukat, nem jár nekik semmi prémium! Egy ajándéknak viszont – amit G. kapott, - én is örültem! A figyelmes Nojcsitól a szülinapjára egéralátétet kapott az én fotómmal, így gépezés közben sem feledkezhet meg rólam! Hiába fekszem akkor is mellette, néha annyira belemerül a pötyögésbe, hogy a nózimmal kell böködnöm, hogy rám is figyeljen. Így most a gépnél is a vaksi szemei előtt vagyok, remélem, most már minden percében rám gondol. Jól telt az idő, én puszilgattam a vendéget, a kétlábúak nagyokat nevettek. Azt hiszem, mindenki jól érezte magát. Persze egyszer aztán el kellett mennie, de nem sokáig maradtam egyedül, mert jött Perec egy szűk félórára. Sajnos, arra nem volt ideje, hogy velünk jöjjön Zarázni a Ledinára. A rövid idő alatt is kellemesen fárasztottuk egymást a bunyóval, majd mi Zarázni mentünk. A futtatón már régen voltunk ennyien, úgy látszik a forró napok után mindenki pórázt vetetett gazdija kezébe. Ott volt Csoki is, a fiatal csokivizsla, aki jócskán megnőtt, mióta nem találkoztunk. Most nem együtt játszottunk, mi Zarával nyúztuk egymást. Mire hazaértünk, jól ki is purcantam.
Másnap reggel jött A., B. régi neveltje, aki már járt itt, így neki is örültem, pedig olyan korán érkezett, hogy majdnem ő ébresztett. Aztán egyszerre csak megszólalt G. telefonja, ami minden alkalommal izgalommal tölt el, de csak annyit hallottam: „igen!”. Hanem amikor röviddel ezután megszólalt a csengő, már nem lehetett bírni velem, kiszaladtam a teraszra, és vártam, hogy valaki –Valaki – jöjjön! Jött is, - egy ismeretlen vizslafiú! Kiderült, hogy Perec gazdija M., boltban volt…. Ez nála azzal jár, hogy hol egy szerencsétlen macskába, hol egy elütött kiskutyára, hol pedig, - mint ezúttal. – egy kóborló vizslára bukkan! „Veszélyes” kétlábú! Minden állatkát meg akar menteni, és szerencsére ebben a családja is támogatja! Nem erre a világra való! Akárcsak G., meg még jó pár újabb ismerősük, barátjuk. Lényeg az, hogy a feljáróról lerobbant elém egy kiskamasz, akivel rögtön ismerkedni kezdtünk. Mivel nem tudta még, hogy hogyan kell játszani egy hercegnővel, többször rá kellett szólnom, hogy mit szabad és mit nem. Jókat rohangáltunk, birkóztunk, a kupacok széttúrásával nagymértékben segítettük a kertészkedőket, amin G. finoman szólva is, hangosan mosolygott. De mást is csinált, mert chipolvasásra kérte F. K.-t, akitől Kajlát is kaptuk egy kis időre. B. nagyon remélte, hogy ezúttal megszólal a leolvasó. K. kedvesen megígérte, hogy jön, ebéd előtt ide is ért, leolvasott, és regisztrált chipet talált. B. "örömujjongott”, K, felhívta a „tulajt”, aki –bár nem a gazdi, hanem csak az ő nevén van regisztrálva a chip, de rögtön kocsiba vágta magát, és negyed óra múlva itt volt Perseus-ért, aki aug. 12.-én lesz egy éves. Mindketten nagyon örültek egymásnak, állítólag Perseus az ablakon szökött ki, már nem első alkalommal. Így most csak ilyen rövidre sikerült vendéglátásom.
Estefelé M. már kellő bátorságot vett, hogy elkísérje Perecet, és B. nem fogja leharapni a fejét, így miután a kertész-segítség A. befejezte tevékenységét, és elment, Perecék is megérkeztek. Mi bunyó közben, M. és G. ülve tárgyalhatták ki a délelőtti eseményeket. M. mondta, hogy már nem mer boltba menni, G. pedig kérte, hogy mindig közölje a boltbaindulás időpontját, hogy ő is felkészülhessen. Jól elvoltak! Azt hiszem, tegnap is elfáradtam, jóleső kimerültséggel tértem nyugovóra, természetesen előbb ellenőriztem hasonmásomat az asztalon. Vizslát!

Nojcsi ajándéka

Perseus és én

Perseus

07. 26.
Eltelt pár nap, amit B. nélkül, kettesben kellett töltenem G.-vel. Csütörtök reggel – szokás szerint - vártam alárendeltemet – a fürgébbiket – hogy megjelenjen a lépcső tetején, de mivel csak nem akart megjelenni, elindultam felfelé, hogy utánanézzek a késlekedés okának. Ekkor szólt utánam G., hogy hiába keresem B.-t, mert négynapos szabadságra utazott. Ezt velem, mint munkáltatójával nem is közölte, és ezzel súlyos traumát okozott, de ennek vasárnap nem számonkérés, hanem nagy örömködés lett a vége közismerten jó szívemnek köszönhetően. De még nem tartunk ott! Egyelőre ott tartunk, hogy a bevallottan lassúbb G.-vel kellett beérnem, akinek mozgékonysága a dél-amerikai lajhárokéval vetekszik, és szellemi kapacitása is hasonló néha. Szóval vele kellett beérnem! Ráadásul még a hőség is maradt, és bent, a lakosztályban napról napra nőtt a meleg. Mindig csak egy egy fokkal, de szombatra már 28 volt. Most azonban még csak csütörtök van, amikor este beállított Zara K.-val, és Perec M.-el. Amíg a többiek a hat lábukkal beszélgettek, mi a tizenkettővel rohangáltunk, meg birkóztunk. A másnap is szinte teljejen így zajlott le, azzal a különbséggel, hogy csak Perecék jöttek, hamarabb elfáradtunk, majd miután elmentek, G. megnézte a kinti hőmérsékletet, még mindig 30 fok felett volt. Jellemző, hogy neki hő,érő kell, pedig csak ránk kellett volna néznie. Aznap este rámírt a Fészen Mózi Németországból, hogy mit szólnék, ha ideiglenesen egy csokivizslafiú haverja lennék, és jó gazdit keresnék neki…? Persze rögtön visszaírtam, hogy rendben, és G. sűrű bólogarások közepette megjegyezte, hogy B. meggyőzését magára vállalja. Ilyenkor szeretem G.-t, mert nem önző, csak nekem akar tesót szerezni… igaz, hogy megjegyezte, hogy ha idekerül a kis „csoki”, pár napig eltitkolja a gazdijelöltek elől. Mózi mondta ugyan, hogy ez még nem biztos, de mi már reménykedünk!
Szombaton estefelé kicsit kezdett lehűlni, persze Pereceztem, aztán később jött J. és Z., a baráti házaspár, és mivel lent maradt mindenki velem a teraszon, én sem berzenkedtem ellenük.
Vasárnap reggel – G.-nek „hajnali” – kilenckor csengettek. Hiába sürgettem, G. ilyenkor nem mozdul sosem. Magában motyogott most is, hogy ki zavarja meg az ő nyugalmát, nem ad senkinek semmit, egyébként sincs itthon. Aztán a második csengetésre már feltápászkodott, hogy megnézi magának az illetőt… Mikor végre felért és kinyitotta az ajtó ablakát, M.-et látta meg – Perec gazdiját, aki kissé lihegett az emelkedőtől, majd odaért S. is – a másik gazdi, - de Perec sehol, helyette egy dobozt tett le, amit én rögtön meg akartam nézni. „Természetesen” nem engedtek a közelébe, pedig roppant kíváncsi voltam mi/ki mozog benne! Bősz telefonálásba kezdtek, két aranyos állatmentőt is felhívtak, Zs.-vel – Lucky hajdani mentorával - tudtak beszélni, aki annyira megnyugtatta Perec gazdijait, hogy a titokzatos dobozzal együtt hazamentek. Aztán K. –Kajla mentora – is visszahívta G.-t, hogy miben segíthet, de G. mondta, hogy már megoldódott az ügy. A többit csak este, Perectől tudtam meg, amikor játszani jött. Kiderült, hogy M. éppen a bolt előtt volt, amikor egy kiskutyát elütöttek, többen odaszaladtak, sajnálkoztak, de csak M. mondta, hogy elviszi magával, megpróbál segíteni rajta… (A gázoló csak lassított, majd megállt, és flegmán besétált a boltba… ennyit némely kétlábú puffancs lelkivilágáról…) Szóval M. felkapta a kiskutyát, előbb hozzánk hozta, hogy telefonáljon, mert telószámot csak G. tudott, majd hazavitte és estig vigyázott Öcsikére, akit Perec kisgazdijai neveztek el, és pátyolgattak egészen addig, míg Zs. érte nem ment, és dokihoz nem vitte. A legutolsó híradás szerint Öcsikének chipje nem, de zúzódásai, és ideiglenes befogadója van, hála néhány rendes kétlábúnak, akinek G., és én is nagyon hálás vagyok. Perec „tiszta ideg” volt egész nap, mert nem engedték Öcsikéhez, és nem őt ajnározták a gyerekek, hanem a kis vakarcsot, aki már a macskával is játszhatott, ugatott is, amikor Perec megszólalt, egészen otthon érezte magát. Perec jogos felháborodása addig tartott, míg az utolsó pillanatban ő is a kis sebesülthöz mehetett, aki felugrált rá, miközben ő – a ház ura – fegyelmezetten viselte a kis pisis rohamait. Miközben ezeket mesélte, és nálam kitombolta magát, B. is megérkezett, akit mindketten Vizslaszeretettel üdvözöltünk. Szó sem volt a lelépése miatti megrovásról, durciról, de hát ilyen vagyok! Vizslát!

Louis - az esetleges "idi-haver"

Öcsike - a mentett vakarcs

07.21. / 2.
Hétfő lett, folytatódott a hőség, de B. nem ment dolgozni, azt mondta, szabin van. G.–n láttam, hogy vár valamire, de harangszóig nem történt semmi, akkor azonban mozgolódás támadt, ki lettem csukva, erre már én is kíváncsi lettem. Egyszercsak látom, hogy lesétál a lépcsőn egy vizslafiú! Nyílik az ajtó, ismerkedünk, és rájöttem, nem csak fiú, hanem „férfi”, az első kan az életemben, aki „úgy” néz rám… Mert van ugyan Kalóz, de ő egy igazi pokróc, aki a farkába vagy hova tette az eszét, volt Lucky, akivel testvérként szerettük/jük egymást, és Kajla, aki mire megtudta volna, hogy igazi, már nem is volt az. De Zsinór az volt! Bevetette sármját, (volt mit bevetni), udvariasan körbelihegtem vele az udvart, megmutattam, amit lányos zavaromban bemutathattam neki a rezidenciámból, és ő figyelmesen körbe is öntözött, mint Húsvétkor a kétlábúaknál szokás. Közben kiosztottam a puszikat is kedves kísérőinek Sz.-nek és L.-nek, mert a herceg nem volt más, mint Zsinór, akit már fotón régóta ismertem. Persze más, hogy beszélnek róla, hogy milyen szép, meg minden, és megint más, hogy hús-vér valójában illatolhatom. Kellemes, férfias parfümöt használt. Az sem zavart, hogy előző nap más csajokkal lötyögött, és a regélők szerint még fog is, országjárása során. Stílusosan ROMEO márkájú jutifalatokkal is elhalmozott, amit kísérői adtak át a G.-nek szánt palackkal együtt, ahogy az arisztokráciánál szokás. Az én köreimben az ilyesmi mindig a kísérők feladata, többek közt ezért is viszünk magunkkal kétlábút, nem csak azért, hogy örüljön, hogy egy levegőt szívhat velünk. A meleg elől bevonultunk Zsinivel a budoáromba is, de semmi rendetlenkedés nem történhetett, mert embereinket is behívtam, ne aszalódjon kint a két kíséret. Ők is megpróbáltak helyesen viselkedni, elhalmoztak bennünket simivel, mi puszit osztogattunk nagy volt a haverság a két nép között. Egyáltalán nem éreztettük velük, mennyivel többet tudunk a Világról! Sajnos, minden első-randinak vége szakad egyszer, de megígérte, hogy még találkozunk. A kísérőink is összebarátkoztak, nem látom akadályát, hogy újra összeengedjük őket. Udvariasan búcsúztunk el, amit egymás fülébe sugdostunk, az nem a nyilvánosságra tartozik. (azóta már üzent, hogy jól van, „átúszta” a Drávát oda-vissza, külföldi meghívásoknak tesz eleget, ha jól értettem, szóval hercegien éli világát, míg vissza nem tér hozzám Zsini – az én „Rómeóm”)
Miután elment a herceg, egész délután ráértem töprengeni a kedves látogatókon, aztán bele is aludtam tovább álmodozva... Este eljött a Perec-idő, mikor csengettek, gyorsan kivonultam, hogy mielőbb elmeséljem neki a velem történteket, de nem Perec, hanem Zara érkezett! Nagy örömmel üdvözöltem „elveszett” barátnőmet, de az örvendezést félbe kellett szakítanom, mert leérkezett K. is, és a kiszimatolt töpizacsi! K.-nak használt a múltkori figyelmeztetés, mert lám, azóta még nem jött töpi nélkül. Miután kaptunk belőle (a nagyját természetesen B. elrakta maguknak). Mi hancúroztunk, meséltünk, a többiek fagyiztak, meséltek. Velük is jól éreztem magamat, minden napnak ilyen mozgalmasnak kellene lennie! Miután Zaráék elmentek, kijött rajtam a fáradtság, és gyorsan aludni tértem. Vizslát!

Zsinórral

Zsini lesi a halaimat

Beszélgetés a budoárban...

Zarával (Én vagyok a piros)

Harc a labdáért...

10

07. 21. / 1.
Megint eltelt majdnem egy hét bőségben a hőségben.
A múlt hét végén kétszer is egyedül hagytak. Pénteken csak estefelé adták oda az ilyenkor járó ICs-t („ittmaradszmindjártjövünk” csontot), amivel szépen be is vonultam a helyemre. Igaz, hogy vacsit is korábban kaptam, de arról nem volt sző, hogy Perec sem jön egy kis esti birokra. Olyan meleg volt, jogy reklamálni sem volt kedvem, álomba rágtam magam, csak akkor ébredtem, mikor megjöttek. Gyors puszik, aztán alvás tovább. Másnap – szombaton – már harangszó előtt elindultak valahová, de két óra múlva visszajöttek, én közben körülnéztem az emeleten, de nem nyúltam semmihez, még melegebb volt odafent, mint a budoáromban. Gondoltam este lesz Perec, de amikor korán megkaptam a vacsit, majd aznap már másodszor az ICs-t, rá kellett jönnöm, hogy nem lesz Perec. Mivel be is sötétedett közben, és még mindig nem ért haza a személyzet, hercegnőségemet felvonultattam az emeletre, és leemeltem a polcról egy plüssmukit, csócsáltam egy kicsit, majd figyelmeztetésnek – hogy tudnék én mást is szétszedni, ha „akarnék, - a szoba közepére helyeztem. Nem tudtam, hogy B. is mukista, úgy látszik, csak suttyomban rágja a mukit. Persze észrevették, úgy látszik bealudtam mellette, mert amikor beléptek, én még csak akkor csalinkáztam le a lépcsőn. B. mindjárt felvonult szemrevételezni a „dolgokat”, de nem volt semmi ezen kívül, nem feküdtem bele az ágyikójába, nem ráztam le az asztalterítőt, nem kapcsoltam be a tv-t a távirányítóval, jó voltam, de remélem, megjegyezte! Mindig mondtam, hogy azonnal figyelmeztetni kell a kétlábút, ha valami nem tetszik, mert később már nem tudja mihez kötni az intést. Máshol olvastam, és teljesen egyetértek: „Egy jól kiképzett ember lehet a vizsla legjobb barátja!” Persze ehhez sokat kell tanulnia a kétlábúnak, de én minden segítséget megadok inasaimnak. Már-már megható a ragaszkodásuk hozzám, és munkahelyükhöz, nincs szívem lecserélni őket idő előtt…
Vasárnap B. dolgozni ment, de már délután hazajött, és végre Perec-időben csengettek is. Én rutinosan lentről figyeltem a nyíló felső ajtót, mert azon szokott a kertbe kilépni, hogy ne a folyosón találkozzunk, mert akkor részemről „farok nem marad szárazon”. Meg is jelent, végre örülhettünk egymásnak. A meleg ellenére látszott rajtunk, hogy régen találkoztunk, szinte folyamatosan ment a bunyó, még futkostunk is kicsit. Jó volt így lezárni a hetet! Folyt köv.

07. 16.
Már egy hét eltelt azóta, hogy utoljára jelentkeztem, de aránylag egyformán telnek a napjaim… Csak a – majdnem mindennapi – Perec jövetel hoz egy kis mozgalmasságot az unalomba. Mivel M. felvette azt a szép és jó szokást, hogy mindig töpivel érkezik, már a folyosón el akartam kunyerálni tőle a részemet, és mivel közben mindenhova odakopogtam a farkammal, G. már nem enged be a folyosóra amikor jönnek, csak kint üdvözölhetem őket, ahol nagyobb a tér.
Nagyon szeretem Perecet, amikor kb. itt az idő, nyüszögni kezdek, hogy adják elő őt, vagy a vacsit! Általában Perec jön, mint Japánban a vonatok (G. így mondja), nem kell sokat várnom. Perec eltanulta tőlem, hogy fekve nem olyan fárasztó a szájkarate, és a nagy melegben egymás mellett fekszünk és karatéjozunk.
Tegnap végre volt változatosság, mert reggel jött B. régi neveltje A., és elkezdték feltúrni a rezidenciámat! Ezt B. „takarításnak” hívja, ilyenkor ide-oda kell mászkálnom, sehol sem jó ha lefekszem! Egész délelőtt eltartott, könyveket is hurcolásztak, mert G.-nek állítólag a keze ügyében kell lennie az övéinek, Erre B. kérdezte, mire kell neki: legyet hajkurászni? Mert beleolvasni is csak nagyítóval tud… Nagyon kimerítő dolog ez a „takarítás”! Harangszóra megérkezett Nojcsi, és végre felhőtlenül örülhettem! Örültem is nagyon, ezt B. feltörölte… Töpit is hozott, mert olvasta, hogy csak Perecéktől kapok. Ezért is jó, ha diktálok néha ilyesmit! Mikor B. megtudta, hogy igazi – kétlábúnak való – töpi, rögtön magához kaparintotta a zacskót azzal a felkiáltással, hogy csak apránként kaphatok belőle, mert szerinte nem vagyok elég girnyó! Ezt a bogarat biztosan a barátnője, Zara gazdija ültette a fejébe, mert ő mondott valami hasonlót. Lényeg, hogy amíg Nojcsi itt volt, csurrant-cseppent valami nekem is. Jól elbeszélgettünk, pusziosztás közben a fülébe is bele-bele sugdostam, és nagyon vigyáztam a bekötött kezére, bár érdekelt volna, milyen kenőcsöt lehetne lenyalni a kötés alól. Aztán hirtelen felpattant, hogy mennie kell, pedig alig volt itt… Este aztán eljött újra Perec, a személyi edzőm, és - G. szerint is – jobban aktivizáltam magam, mint az utóbbi napokban. ezzel vége is volt, mert miután elmentek, megkaptam a vacsit, jóllakottan elvonultam. Már bóbiskoltam, amikor ismerős illatok csábítottak a konyha felé… Lebuktak! B. és G. suttyomban ott zabálták fel a töpimet! Az Én TÖPIMET! Szóhoz sem jutottam a döbbenettől! Gondolom látták rajtam, hogy nyomban felmondok nekik, mert a morzsákat rám tukmálták. Ez lett a vesztem, mert utána békésebben fontolgattam, hogy értesítsem e Nojcsit a skandalumról… Ebbe aztán bele is aludtam.
Ma reggel marhanyesedéket prezentált B., így minden tegnapi meg lett bocsátva. Nap közben „dög” meleg, este pedig Perec érkezett. Elhozta bemutatni középső kisgazdiját, Dávidot is, így most már az egész családot ismerem, kivéve a macsekokat. Mert az is van nekik kettő, nem tudom, Perec hogy bír velük, de ahogy Pirikét szólongatom esténként a szomszédból, gondolom Perec macsekjaival is hamar „örök” barátságot kötnék! Persze nem tudom, mi tévő lennék, ha nem szaladnának el előlem… Na, ezen ma álomba töprengem magam, várom a hűvösebb holnapot. (G. szerint várhatom…) Vizslát!

Nojcsival ropizunk

Harcolunk

Fekve nem olyan fárasztó...

Mozgás a merlegben

07. 09.
Már napok óta szinte semmit sem csináltam. Csak feküdtem, és átkókadoztam az összes napokat, és bár Perec hűségesen járt hozzám edzést tartani, de sehogyan sem sikerült arra az órára sem felspannolnom magam. Fekve birkóztam, és miután felálltam inni néha, alig vártam már, hogy Perec újra földre vigyen. A kis lüke azt hiszi már, hogy ezután is mindig ő fog győzni, de azt hiszem itt az ideje, hogy kiábrándítsam a tévhitéből. Két nappal ezelőtt nagy baj történt Nem értettem akkor sem, még most sem, de tudom, hogy valami történt, mert G. mellém ült akkor délután, átölelt, ami rendben is lett volna, de szivárogni kezdett a szeméből az a sós izé, amit eddig csak ritkán láttam, és ezért nagyon megjegyeztem. Igyekeztem lenyalogatni, mert ilyenkor úgy érzem ez a helyes, így csinálta minden ősöm. Ráadásul aznap Perec sem jött, akivel talán megbeszélhettem volna a dolgokat. Még a gépét is otthagyta néha, fel-alá sétált, még diktálni sem tudtam volna, de nem is akartam, mert látszott rajta, hogy munkaképtelen állapotba került. Másnap, azaz tegnap még mindig nagy volt a hőség, de Perec jött, és megpróbáltunk a gazdik kedvében járni… földharcot imitáltunk kb. kétszer két percig, aztán ők is belátták, hogy ebből aznap sem lesz lefárasztás. Perecék hamar elmentek, kicsit feltámadt a szél, és jött K., Zara gazdija, De a barátnőm nélkül! Akkor meg, ugye minek jött? Nasit sem hozott! Zarát két hétre a tanyán hagyja, és idejött, hogy eszembe is juttassa! Igaz, hogy a beosztottjaimnak hozott fagyit, meg sk. köpült vajat a tanyáról, de azokat nem én kaptam. Igaz, múltkor már kiszolgáltam magam a régebben hozott tanyasi füstölt sajt utolsó darabjával! Hogy mire volt B. olyan pipa akkor, máig sem értem… egészen kis darab volt. Miközben mindhárman nyalogatták a hideget, visszajött Perec gazdija, és hozott egy dobozt G.-nek. Ez azonnal felkeltette az én érdeklődésemet is! Zörgött, mozgott benne valami, amikor követelésemre kinyitották a dobozkát, egy pici tüskés labda akart kimászni belőle. Gondoltam, végre, ez az enyém, M. rám is gondolt! Csak meg akartam szagolni mielőtt játszanék vele, de az az izé megbökött. Én ráförmedtem, újra megillatoltam volna, mire megint megszúrt. Erre megharagudtam, és bő szókincsemmel úgy kiosztottam az apró szürke tüskés izét, hogy a kétlábúak befogták a fülüket, és engem próbálgattak csitítgatni, holott én voltam a sértett, és jogos önvédelemből akár párbajra is kihívhattam volna az udvari etikett szerint. (Éppen az udvaron is voltunk) Ehelyett G. eltüntette előlem, ma reggel azt mondta, túl kicsi volt szegényke.
Alighogy reggeli után utópihire visszafeküdtem, csengettek, és jött Bruno, A. és Dávid kisgazdija társaságában! Nagyon megörültem nekik, rögtön játszani hívtam a csokiszínű herceget. Ő jött is, bár nem volt lelkes, de udvariasságból foglalkozott velem. Mintha besötétedett volna… pedig talán sütött a nap, de egészen sűrű bánatok keringtek köröttünk. Kétlábújai szeméből folyt a sós izé, gyakran visszatértem hozzájuk, hogy letörölgessem az arcukról. Mivel éreztem a nagy szomorúságot, ami betöltötte egész udvartartásomat. Egyre csak kérdeztem Brunot, hogy mi van, mi a baj, és ő azt mondta, úgy érzi, Szofi elment valahova, ahonnan már nem tud hazajönni… Akartam mondani, hogy gyerünk, keressük meg, de ránéztem gazdijaira, és megsejtettem, ha lehetne, ők már megtették volna…
Elmentek hamarosan, vitték magukkal azt a nyomasztó, félelmetesen sötét valamit, de itt is hagytak belőle, nehezebb maradt a levegő. Nemsokára B. és G. is elment valahová, de most nekem sem volt kedvem utánuk síni, el voltam foglalva a gondolataimmal, és az ilyenkor nekem járó nasicsonttal. Mikor hazaértek, megkapták a szokásos vizslaörömöt, és én is azt a boldogságot, hogy újra együtt lehettünk. Este végre megjöttek Perecék is, vele, az ő tombolásával végleg magam mögött hagytam a délelőtti nyomott hangulatot. Ebben az is nagy szerepet játszott, hogy M. hozott nekem valamit, amit azonnal kiszimatoltam, és elővetettem a táskájából! Töpi volt! Igazi töpi! Eddig csak Deménytől értesültem róla, hogy a töpi a mérce, a minőség, a cél, a csúcs, az eldorádók netovábbja! Rögtön el is pusztítottuk Pereccel azt a kevéskét, amivel M. megajándékozott bennünket. Hálás vagyok neki azért is, hogy végre megismertette ellátóimat is ezzel a csodás étekkel, lés beszerzési forrásával, mert szegények biztosan tűvé tették érte a várost, de nem találták a lelőhelyét. Különben el sem tudom képzelni, hogy miért nem ezt kaptam reggelire-vacsira kölyöklétem óta! Eztán, miután hatszor is megvizslattam, hogy nem maradt e a zacsi sarkában egy elbújt töpimorzsa, jöhetett csak az edzés Pereccel, amit mindketten jóval nagyobb kedvvel végeztünk, mint a tegnapi fullasztó hőségben. Sikerült is kifáradnom, tálalták a vacsit, aztán átadtam magamat az emésztésnek és az álomnak, amiben tele töpiszacskók után szaladgáltam, és mindegyiket sikerült kiürítenem! Vizslát!

Elment Szófia...

Ma elment Szofi a barátom....
Alig múlt másfél éves...
2013. 12. 24.   Szenteste született...
Semmi baja nem volt...
Azt mondták "rutin-műtét"...
Simán megy majd, "csak" egy ivartalanítás...
Nem ébredt fel...
Szombaton együtt játszottunk...
G. könnyeit én törölgettem...
 Viszlát Szofi!   VIZSLÁT!

Szófia útban a műtétre...

2015. 07. 06. esti felvétel.
Nagy a meleg, ezért hagyom Perecet ugrálni rajtam....
 De ha elszemtelenedik a kis bestia, lesz nemulass!

07. 05.
Tegnap udvari bált rendeztem!
Mivel a kétlábúak időjósa napok óta hőségriadóval ijesztgetett, ezért lemondtam a szombati 2. Vizsla Piknik 2. félidejének megtartását. G.-t megbíztam, hogy kérdezze meg a rá jelentkezetteket, nem jönnének e inkább rezidenciámba, hogy ne a tűző napon kelljen rohangásznunk, hadd töltsük inkább a délutánt árnyékban, mancsalatnyi helyen, lábaik közt szlalomozva! G. örült az ötletemnek, és jelentkezők is akadtak az Udvari Party-ra. B. mondta, pogácsáról ne is álmodjak, dolgoznia kell, ilyesmire nem ér rá. Meghagytam neki, szerezzen be némi rágcsát maguknak, nekünk biztosan lesz nasi, és az övükét is megvámoljuk majd. Úgysem ők a fontosak az én partymon! Utasításaimnak eleget téve kiraktak néhány széket is, bár azt nem értettem, hogy a kanapémat, - amin én is kényelmesen elférek, - miért hagyták bent? Harangszó után még végrehajtottam a szokásos csendespihit G-n a hűvösben, aztán felajzva vártam a partyzókat. (Ezt a „party”-t azért íratom ypszilonnal G. nagy bosszúságára, mert előkelőségem nem engedi a pórias „i”-t!) Elsőként Szofi és Bruno érkezett, elhozták magukkal gazdijukat, A.-t, hogy legyen, aki csemegét szervíroz nekem. Már ismertük egymást, de rég találkoztunk. Bruno, a „szerecsen” herceg, első pillantásra szimpi volt, előbb is oldódott, mint partnere Szofi, Körbevezettem őket az udvarban, ahol a herceg az aranyhalas medencémet tartotta legfigyelemreméltóbbnak, mindaddig, míg észre nem vette a Vendégek Csontját, amit voltam szíves kint felejteni, és ezek után úgy tettem, mintha eredeti szándékom is a partymra érkezők rágcsáltatása lett volna.
Közben megérkezett Riley T.-vel, akit – mivel az előcsarnokban (folyosón) kissé viharos örömmel fogadott a társaság, ölben kellett lehozni a kertbe. Itt a megszeppent úrficska csak a labdájával foglalkozott, de azt fáradhatatlanul hozta-vitte, T. kérésének eleget téve. A border collie-k intelligenciájával ült, feküdt, hozott, letett, adott, a kétlábúak elismerését is learatva. Igazi kis stréber benyomását keltette, aki él-hal azért, hogy dolgozhasson, folyton alkalmazottja kívánságát lesi, majd’ összetöri magát, csakhogy teljesíthessen! Nem jó az ilyesmit sokat láttattni az enyéimnek, így megpróbálkoztam a labda elcsórásával, ami néha sikerült is. Ekkor derült ki, hogy a kis mitugrásszal játszani is lehet!
Közben megérkezett Maya is, két Cs.-jével, de ő egyelőre előkelő távolságtartással gazdijai székei mögé vonult, onnan mérte fel a party résztvevőit. Riley mindjobban feloldódott, közben én mindenkit játékra hívtam, mancsoltam, hanyatt feküdtem, nyüszögtem a társaknak, hogy játszanak végre velem, ha már eljöttek. Szofi és Bruno benne is lett volna egy komolyabb birkózásban, de el kellett menniük, sebaj, ha „light”-osan is, de jól szórakoztunk. Bruno szuvenírbe el akarta vinni a Vendégek Csontját, végül A. lebeszélte róla.
Nem sokáig maradt őrizetlenül, mert Riley is felfedezte magának, de nem sok időt töltött mellette, inkább a folyamatos labdázásban lelte továbbra is kedvét, amit sikeresen szakítgattam meg annak ellopásával.
Maya csak nehezen oldódott. alig mozdult el gazdijai mellől, bár néha – elfeledkezve magáról – volt, amikor tíz méterre is eltávolodott a „biztonságtól”.
Lassan T. is készülődött elfelé, és az utolsó pillanatban „véletlenül” Riley „belecsúszott” az aranyhalak közé, igen elégedett ábrázattal mászott ki a vízből! B. ugyan megtörölgette, de kíváncsi vagyok mennyire áztatta el gazdiját és az autót!
Rövid ideig egyedül maradtunk Mayával, ismerkedtünk, oldódott, ám ekkor közénk robbant Perec, a duracell! Vele nem lehet nem foglalkozni, ahogy gazdija M. mondogatja: „Szerencse hogy vagyok!” Igen, ebben nem tér el a véleményünk. Mivel Pereccel kialakult már liturgikus táncunk, szép sorban mindezt előadtuk Maya egyre nagyobb figyelmétől kísérve. Közelebb és közelebb jött, élénk figyelemmel tanulmányozva pörgéseinket, forgásainkat, pontozóbírói státuszba helyezte magát, úgy értékelte mozdulatainkat. Aztán egyszercsak, az aranyhalak legnagyobb rémületére, kényelmesen belecaplatott a medencébe, megállt a közepén, és ártatlan képet vágva mintha azt mondta volna: „Jéé, ez a víz hogyan került hirtelen ide körém? Segítsetek! Ki akarok mászni!” (Közben – láttam – magában göcögött.) Persze egyedül is ki tudott mászni, egész délelőtt Orfűn volt, engem nem csapott be, még egyszer meg akart mártózni a hűvösebb vízben. Szerencsére hamar kijött, mert láttam, hogy aranyhalaim elővették hátizsákjaikat, éppen élelmet keresgélnek, (gondolom három napra) és a kiköltözést fontolgatják! Így, hogy gyorsan megszabadultak Mayától, csak halkan ordibáltak, amit én sem értettem, nem voltak hangosabbak az átlagosnál. Szerintem mindig kajabálnak egymással, csak mi – szárazföldiek – talán szerencsénkre - nem halljuk őket.
Eljött a pillanat, amikor Mayáéktól is el kellett búcsúznunk, véget ért a „Vizsla piknikecske”. Ugyan Perec, mindennapos társam még itt volt, de őket már - gazdijával – nem számítom a vendégek közé! Meg sem tudnék lenni a kis rosszaság nélkül, akinek még felborítania sem kell, magam vetődöm hanyatt jókat derülve eltökéltségén, játékosságán, állandó győzniakarásán.
Lejátszottunk még néhány utolsó és legutolsó menetet, majd amikor már csak kiterülve lihegtük körbe egymást, ők is hazatértek, beígérve a mai megjelenést is!
Őszintén diktálom, cefetül elfáradtam! Öt órán keresztül igyekeztem vendégeim szórakoztatásáról gondoskodni több-kevesebb sikerrel, Remélem nem távozott senki csalódottan. Köszönöm mindenkinek a kellemes társaságot, a kétlábúaknak a hozott jutifalatokat is, B.-nek pedig az előkészületeket, utómunkálatokat, és a kettő között az aktív részvételt. G.-nek nem kell megköszönni semmit, ő élvezte a legjobban a bulit.
Este már csak a vacsiig másztam el, aztán ágyba vetettem magamat. Éjfél volt, mire erőt vettem magamon, és onnan átkúsztam az éjjeli alvófotelomba! Vizslát!

Vizslabőség

Egy kis nasi...

Riley

négyen

07. 01.
Bizony vasárnap kicsit kókadtan keltem, még bennem volt kicsit az előző nap. Nem is csináltam délelőtt semmit, harangszó után meg kétlábújaim mentek el névnapot gratulálni. Egész jól viseltem az egyedüllétet, de azért egy haver ittléte nem ártott volna (B. !) Az eső is elkezdett szitálni, ezért Perec nem jött, mert nem szereti, ha vizes lesz a bundája a vízipisztolyt sem szereti, mert már megtréfálták vele, mint ahogyan velem a slaggal viccelődtek anno… Elég primitív tréfálkozás, aztán meg csodálkoznak, ha egy-egy fürdetés nem a kétlábúak tervei szerint sikerül!
Hétfőn kezdett meleg lenni, a délelőtt a szokásos szunyával telt G. mellett, aki a gépet nyomorgatta ahelyett, hogy a teraszról leste volna, hogyan napozom. Belátom, ebben nem sok az izgalom, bevonultam mellé, hogy ne legyen egyedül. Délután jelentkezett M., hogy Perec „fel van pörögve”, és amikor megtudta, hogy B. nem ér rá „ledinázni”, elhozta Perecet, hogy én legyek a nyugtatója. Ez az, amit minden nap szívesen csinálok, e nélkül csak eltunyulnék azok után a mozgalmas napok, hetek, hónapok után, amiket Luckyval és Kajlával töltöttem. Még szerencse, hogy „itt van” nekem Perec, akivel pillanatok alatt jókedvű bunyóba torkollik a találkozás. Ilyenkor a gazdiknak nincs más dolguk, mint helyretologatni/állítgatni a gazoscserepeket, amik a ténykedésünk keltette forgószél odébb csusszantott. Szeretem Perecet, mert karbantart, ezért kinevezem személyi edzőmmé, vagy ahogy ezt „Újgazdagéknál” emlegetik: „privát coach”-nak! Persze én egyáltalán nem vagyok „újgazdag” mert egyetlen gazdagságom a szeretet, és nemességem et a honfoglalástól eredeztetem. Ősi kék vérembe a sajnálatos események során némi török és egyéb eszencia is keveredett, de ez oly régen történt, hogy ereimben egymással megbékélve, összedolgozva táplálják azt, ami táplálandó, és pumpálják, ami pumpálandó. Szóval a maszek kócsom (utoljára használom ezt a „szót”) úgy kezdi, hogy elkapja a nyakamat, körbe-körbe forgunk, felváltva vágjuk egymást földhöz, majd mikor már fáradok, hanyatt vetem magamat, úgy védekezek, és támadom a rajtam tomboló kisördögöt. Eztán ivási szünetet tartunk, és folytatjuk, ahol abbamaradt. Mivel ez egy-másfél óra hosszat tart kisebb megszakításokkal, itthon is alaposan elfáradok, elég intenzívek az edzések haciendámban is.
Ma pedig már délelőtt mozgalmasan indult a napom. Tudtam, hogy valaki jön majd, mert G. – amennyi esze van, - kipakolta a párnákat a székekre a döglesztően meleg teraszra. No jó, még nem volt akkora a hőség, de várható volt, hogy az én bundám is megpörkölődik, ha sokáig kint leszünk. Csöngetéskor „természetesen” kizáródtam, csak az üvegen keresztül pillanthattam meg az érkezőket: egy idősebb vizslahölgyet, és kísérőit. Mikor végre nyílt az ajtó, udvariasan bemutatkoztunk egymásnak Mózival, a tíz éves, külföldre szakadt hazánklányával. Aztán persze megismerkedtem kísérőivel is, mindjárt jó benyomást tettek rám, ebben némileg közrejátszhatott a rögtön kibontott és megkóstolt ajándék is. De nem ez volt a lényeg, amit az is bizonyított, hogy csak néhány szimmantást vetettem a nyitott zacsi felé! Miközben B. és G. beszélgettek a kedves Mózinéni hasonlóan kedves gardadámjaival. M. és G. messziről jött, de annál kedvesebb vendégek voltak, ahogy azt az én G.-men éreztem, de mi is tudtuk hogyan kell viselkednünk. Bemutattam Mózinéninek a kertet, legjobban a tavam nyűgözte le. Mindent végigvizslatott, de a tóhoz vissza-visszatért, praclijait is beáztatta, fejét is beledugta egy kicsit, fogat mosott, szóval jól érezte magát. Hangosan hívtan, hogy játsszon már velem, de túlságosan finom hölgy volt az én szertelen hancúromra. Majd konzultálok Pereccel, hogy ilyen esetekben hogyan kell viselkedni. Kárpótlásul hanyattvágtam magam, és M. jól megdögönyözött, teljesen meg voltam elégedve vendégeinkkel. B. már elment dolgozóba, mikor G. észrevette, hogy lihegő-lógó nyelvünk végéről egyre inkább szivárog az éltető nedv, (figyelmeztettem hanggal is a vaksiszeműt), és végre felvezetett minket a hűvösebb szobába. Ez azért említendő hangsúlyosan, mert eddig ezért volt a lépcső alján a rács. Szükség (forróság) törvényt bont, és letelepedve még jó negyedórát társalogtunk, mielőtt elbúcsúztam volna Mózinéniéktől. Még adományra szánt „zsozsót” is hagytak G.-nél, rá bízva, hogy kiknek továbbítja! Megígérték, hogy visszajönnek majd, ha ismét hazalátogatnak Németországból. Szavukon fogom őket! Jaa, és Mózinéninek nem volt semmi „ákcentusa”!
Estefelé jöttek Perecék, mert „nem lehetett már vele bírni”. Szeretem, ha „nem lehet vele bírni”, akkor jön, és „bírjuk” egymást! De hamarosan egyedül hagytuk G.-t, és mentünk a Ledinára, ahol most Zara nélkül róttuk a köröket. Velünk volt Perec másik kisgazdija is, lassan az egész családot megismerem. Velük is kiderült, hogy nincs nekem semmi bajom a gyerekekkel, ha nem ricsajoznak, és nem rohannak le. A múltkor is a ketrecbe menekültem a rajkók elől, akiket A., Lejla gazdija oda már nem engedett be. Mozgalmas volt ez a nap is, így most, holnap diktáltam le. Vizslát!

Mózinéni és én

Mózinéni

Mózinéni élvezi a tavamat