Nagyberki Zsarolta vakkantásai

07. 26.
Eltelt pár nap, amit B. nélkül, kettesben kellett töltenem G.-vel. Csütörtök reggel – szokás szerint - vártam alárendeltemet – a fürgébbiket – hogy megjelenjen a lépcső tetején, de mivel csak nem akart megjelenni, elindultam felfelé, hogy utánanézzek a késlekedés okának. Ekkor szólt utánam G., hogy hiába keresem B.-t, mert négynapos szabadságra utazott. Ezt velem, mint munkáltatójával nem is közölte, és ezzel súlyos traumát okozott, de ennek vasárnap nem számonkérés, hanem nagy örömködés lett a vége közismerten jó szívemnek köszönhetően. De még nem tartunk ott! Egyelőre ott tartunk, hogy a bevallottan lassúbb G.-vel kellett beérnem, akinek mozgékonysága a dél-amerikai lajhárokéval vetekszik, és szellemi kapacitása is hasonló néha. Szóval vele kellett beérnem! Ráadásul még a hőség is maradt, és bent, a lakosztályban napról napra nőtt a meleg. Mindig csak egy egy fokkal, de szombatra már 28 volt. Most azonban még csak csütörtök van, amikor este beállított Zara K.-val, és Perec M.-el. Amíg a többiek a hat lábukkal beszélgettek, mi a tizenkettővel rohangáltunk, meg birkóztunk. A másnap is szinte teljejen így zajlott le, azzal a különbséggel, hogy csak Perecék jöttek, hamarabb elfáradtunk, majd miután elmentek, G. megnézte a kinti hőmérsékletet, még mindig 30 fok felett volt. Jellemző, hogy neki hő,érő kell, pedig csak ránk kellett volna néznie. Aznap este rámírt a Fészen Mózi Németországból, hogy mit szólnék, ha ideiglenesen egy csokivizslafiú haverja lennék, és jó gazdit keresnék neki…? Persze rögtön visszaírtam, hogy rendben, és G. sűrű bólogarások közepette megjegyezte, hogy B. meggyőzését magára vállalja. Ilyenkor szeretem G.-t, mert nem önző, csak nekem akar tesót szerezni… igaz, hogy megjegyezte, hogy ha idekerül a kis „csoki”, pár napig eltitkolja a gazdijelöltek elől. Mózi mondta ugyan, hogy ez még nem biztos, de mi már reménykedünk!
Szombaton estefelé kicsit kezdett lehűlni, persze Pereceztem, aztán később jött J. és Z., a baráti házaspár, és mivel lent maradt mindenki velem a teraszon, én sem berzenkedtem ellenük.
Vasárnap reggel – G.-nek „hajnali” – kilenckor csengettek. Hiába sürgettem, G. ilyenkor nem mozdul sosem. Magában motyogott most is, hogy ki zavarja meg az ő nyugalmát, nem ad senkinek semmit, egyébként sincs itthon. Aztán a második csengetésre már feltápászkodott, hogy megnézi magának az illetőt… Mikor végre felért és kinyitotta az ajtó ablakát, M.-et látta meg – Perec gazdiját, aki kissé lihegett az emelkedőtől, majd odaért S. is – a másik gazdi, - de Perec sehol, helyette egy dobozt tett le, amit én rögtön meg akartam nézni. „Természetesen” nem engedtek a közelébe, pedig roppant kíváncsi voltam mi/ki mozog benne! Bősz telefonálásba kezdtek, két aranyos állatmentőt is felhívtak, Zs.-vel – Lucky hajdani mentorával - tudtak beszélni, aki annyira megnyugtatta Perec gazdijait, hogy a titokzatos dobozzal együtt hazamentek. Aztán K. –Kajla mentora – is visszahívta G.-t, hogy miben segíthet, de G. mondta, hogy már megoldódott az ügy. A többit csak este, Perectől tudtam meg, amikor játszani jött. Kiderült, hogy M. éppen a bolt előtt volt, amikor egy kiskutyát elütöttek, többen odaszaladtak, sajnálkoztak, de csak M. mondta, hogy elviszi magával, megpróbál segíteni rajta… (A gázoló csak lassított, majd megállt, és flegmán besétált a boltba… ennyit némely kétlábú puffancs lelkivilágáról…) Szóval M. felkapta a kiskutyát, előbb hozzánk hozta, hogy telefonáljon, mert telószámot csak G. tudott, majd hazavitte és estig vigyázott Öcsikére, akit Perec kisgazdijai neveztek el, és pátyolgattak egészen addig, míg Zs. érte nem ment, és dokihoz nem vitte. A legutolsó híradás szerint Öcsikének chipje nem, de zúzódásai, és ideiglenes befogadója van, hála néhány rendes kétlábúnak, akinek G., és én is nagyon hálás vagyok. Perec „tiszta ideg” volt egész nap, mert nem engedték Öcsikéhez, és nem őt ajnározták a gyerekek, hanem a kis vakarcsot, aki már a macskával is játszhatott, ugatott is, amikor Perec megszólalt, egészen otthon érezte magát. Perec jogos felháborodása addig tartott, míg az utolsó pillanatban ő is a kis sebesülthöz mehetett, aki felugrált rá, miközben ő – a ház ura – fegyelmezetten viselte a kis pisis rohamait. Miközben ezeket mesélte, és nálam kitombolta magát, B. is megérkezett, akit mindketten Vizslaszeretettel üdvözöltünk. Szó sem volt a lelépése miatti megrovásról, durciról, de hát ilyen vagyok! Vizslát!

Louis - az esetleges "idi-haver"

Öcsike - a mentett vakarcs