Nagyberki Zsarolta vakkantásai

07. 09.
Már napok óta szinte semmit sem csináltam. Csak feküdtem, és átkókadoztam az összes napokat, és bár Perec hűségesen járt hozzám edzést tartani, de sehogyan sem sikerült arra az órára sem felspannolnom magam. Fekve birkóztam, és miután felálltam inni néha, alig vártam már, hogy Perec újra földre vigyen. A kis lüke azt hiszi már, hogy ezután is mindig ő fog győzni, de azt hiszem itt az ideje, hogy kiábrándítsam a tévhitéből. Két nappal ezelőtt nagy baj történt Nem értettem akkor sem, még most sem, de tudom, hogy valami történt, mert G. mellém ült akkor délután, átölelt, ami rendben is lett volna, de szivárogni kezdett a szeméből az a sós izé, amit eddig csak ritkán láttam, és ezért nagyon megjegyeztem. Igyekeztem lenyalogatni, mert ilyenkor úgy érzem ez a helyes, így csinálta minden ősöm. Ráadásul aznap Perec sem jött, akivel talán megbeszélhettem volna a dolgokat. Még a gépét is otthagyta néha, fel-alá sétált, még diktálni sem tudtam volna, de nem is akartam, mert látszott rajta, hogy munkaképtelen állapotba került. Másnap, azaz tegnap még mindig nagy volt a hőség, de Perec jött, és megpróbáltunk a gazdik kedvében járni… földharcot imitáltunk kb. kétszer két percig, aztán ők is belátták, hogy ebből aznap sem lesz lefárasztás. Perecék hamar elmentek, kicsit feltámadt a szél, és jött K., Zara gazdija, De a barátnőm nélkül! Akkor meg, ugye minek jött? Nasit sem hozott! Zarát két hétre a tanyán hagyja, és idejött, hogy eszembe is juttassa! Igaz, hogy a beosztottjaimnak hozott fagyit, meg sk. köpült vajat a tanyáról, de azokat nem én kaptam. Igaz, múltkor már kiszolgáltam magam a régebben hozott tanyasi füstölt sajt utolsó darabjával! Hogy mire volt B. olyan pipa akkor, máig sem értem… egészen kis darab volt. Miközben mindhárman nyalogatták a hideget, visszajött Perec gazdija, és hozott egy dobozt G.-nek. Ez azonnal felkeltette az én érdeklődésemet is! Zörgött, mozgott benne valami, amikor követelésemre kinyitották a dobozkát, egy pici tüskés labda akart kimászni belőle. Gondoltam, végre, ez az enyém, M. rám is gondolt! Csak meg akartam szagolni mielőtt játszanék vele, de az az izé megbökött. Én ráförmedtem, újra megillatoltam volna, mire megint megszúrt. Erre megharagudtam, és bő szókincsemmel úgy kiosztottam az apró szürke tüskés izét, hogy a kétlábúak befogták a fülüket, és engem próbálgattak csitítgatni, holott én voltam a sértett, és jogos önvédelemből akár párbajra is kihívhattam volna az udvari etikett szerint. (Éppen az udvaron is voltunk) Ehelyett G. eltüntette előlem, ma reggel azt mondta, túl kicsi volt szegényke.
Alighogy reggeli után utópihire visszafeküdtem, csengettek, és jött Bruno, A. és Dávid kisgazdija társaságában! Nagyon megörültem nekik, rögtön játszani hívtam a csokiszínű herceget. Ő jött is, bár nem volt lelkes, de udvariasságból foglalkozott velem. Mintha besötétedett volna… pedig talán sütött a nap, de egészen sűrű bánatok keringtek köröttünk. Kétlábújai szeméből folyt a sós izé, gyakran visszatértem hozzájuk, hogy letörölgessem az arcukról. Mivel éreztem a nagy szomorúságot, ami betöltötte egész udvartartásomat. Egyre csak kérdeztem Brunot, hogy mi van, mi a baj, és ő azt mondta, úgy érzi, Szofi elment valahova, ahonnan már nem tud hazajönni… Akartam mondani, hogy gyerünk, keressük meg, de ránéztem gazdijaira, és megsejtettem, ha lehetne, ők már megtették volna…
Elmentek hamarosan, vitték magukkal azt a nyomasztó, félelmetesen sötét valamit, de itt is hagytak belőle, nehezebb maradt a levegő. Nemsokára B. és G. is elment valahová, de most nekem sem volt kedvem utánuk síni, el voltam foglalva a gondolataimmal, és az ilyenkor nekem járó nasicsonttal. Mikor hazaértek, megkapták a szokásos vizslaörömöt, és én is azt a boldogságot, hogy újra együtt lehettünk. Este végre megjöttek Perecék is, vele, az ő tombolásával végleg magam mögött hagytam a délelőtti nyomott hangulatot. Ebben az is nagy szerepet játszott, hogy M. hozott nekem valamit, amit azonnal kiszimatoltam, és elővetettem a táskájából! Töpi volt! Igazi töpi! Eddig csak Deménytől értesültem róla, hogy a töpi a mérce, a minőség, a cél, a csúcs, az eldorádók netovábbja! Rögtön el is pusztítottuk Pereccel azt a kevéskét, amivel M. megajándékozott bennünket. Hálás vagyok neki azért is, hogy végre megismertette ellátóimat is ezzel a csodás étekkel, lés beszerzési forrásával, mert szegények biztosan tűvé tették érte a várost, de nem találták a lelőhelyét. Különben el sem tudom képzelni, hogy miért nem ezt kaptam reggelire-vacsira kölyöklétem óta! Eztán, miután hatszor is megvizslattam, hogy nem maradt e a zacsi sarkában egy elbújt töpimorzsa, jöhetett csak az edzés Pereccel, amit mindketten jóval nagyobb kedvvel végeztünk, mint a tegnapi fullasztó hőségben. Sikerült is kifáradnom, tálalták a vacsit, aztán átadtam magamat az emésztésnek és az álomnak, amiben tele töpiszacskók után szaladgáltam, és mindegyiket sikerült kiürítenem! Vizslát!