11. 30.
Elérkezett a hónap utolsó napja, és még adós vagyok néhány nappal.
Miután pénteken kidorbézoltuk magunkat, szombaton, kicsit később, - délelőtt hét órakor, – ébresztettük G.-t. Nem haragudott érte. Annál inkább felhúzta a szemöldökét, amikor kiengedett bennünket, és fehér volt a kert. Hullott is a hó még – most már tudom mi ez, ilyenkor van tél. Igaz, hogy hiába volt a havazás, mert rögtön olvadt is, és ezt G. nem szereti…. különösen, ha ketten vagyunk. Már valami tuti lábtörlőt is megrendelt, mindjárt kettőt, - gondolom, hogy kedvünkre hurcolászhassuk Őket. De mivel még nem jött meg a tappancsink tisztántartása céljából igényelt csoda, - ami úgy sem fog beválni, - a teraszon lévő szőnyeget tette kibejáratunk elé, azt gondolván, jogy az is meggátolja B. hazaérkeztekor a fölös morgolódást. Néhány visszajövetel után megállapítottam, hogy tényleg kevesebb a fehér kövön a barna folt, mert a többi a szőnyegen maradt. Persze aznap még nem ez izgatta elsősorban, hanem, hogy Csokiék elviszik e Luit délután abban a pocskos időben… És eljöttek érte, és elvitték. Az igaz, hogy amikor a hámot adták rá az autózáshoz, kétlábonugráló-izgalom volt, de utána rendesen viselkedett. Én egy kicsit siránkoztam, talán hiányoltam kissé higanymozgású lakótársamat, de gyorsan rájöttem a dolog kellemesebb oldalára. Szépen lepihentem, és szundítottam egy nagyot. Amikor visszajöttek három óra múlva, persze én is ott voltam, a nekem járó simiket többszörösen is begyűjtöttem. Közben a kétlábúak mesélték, hogy Lui ilyen okos volt, meg olyan okos, mennyire jól kijöttek Csokival, először elvitték a Sváb Hercegnő rezidenciájába, ahol körbenézett és játszott hebrencs kis barátom, majd négyesben elmentek a futira is. Jó mókának tűnt, kezdtem irigykedni! Ám rájöttem, hogy nekem is megérte Lui mozgalmas délutánja, mert vacsi után úgy kidőlt, mint egy krumpliszsák. (Én is tudom milyen, amikor az kidől, nem kell elmagyaráznunk G.-vel egymásnak. Utána lehet szanaszét hurcolászni a krumplikat jókedvvel, bőséggel, mindenki vidám megelégedettségére.) Itt most nem volt vidám hurcolászás, hanem nyugodalmas jóéjszaka következett. Vasárnap aztán már Lui is friss volt, és mivel sütött a napocska, megkezdtük a ki-be mászkálást. Csokiszínű partnerem még nincs tisztában teljesen a beléptetőrendszer működésével, azt már tudja, hogy az orrával kell böködni, de olyan félve piszkálja, mintha attól tartana, hogy az ajtónk leharapja a nóziját! Magyaráztuk ám neki G.-vel, hogy orrnyomatot kell adni ahhoz, hogy a kétlábújaink által nyáron végre felszerelt nyílászáró működésbe lépjen, de még nem fogta fel teljesen. Hiába, no, még nem olyan intelligencs, mint én! Ezért volt, hogy G. ugrásra készen várta a pöcögtetés hangját, és tízpercenként robogott ajtót nyitni Luinak. Persze nem kellett volna nekünk olyan gyakran meggyőződni arról, nem tűnt e el, de éreztetni akartuk vele, hogy közénk tartozik. Különben sem árt neki, ha mocorog egy kicsit. Délután megjött B., és azonnal leköveteltük a színünk elé, ahol falhoz támasztottuk, és közösen örültünk egymás újralátásának! Igaz, hogy B. nem nyalt körbe bennünket, de ezt a nevelésbeli hiányosságát most elnéztem, annál is inkább, mert Lui – hála hercegnői udvaromban eddig elsajátított tanulmányainak, - még rajtam is túltett az üdvözlés terén. Mivel a vacsit már G. odaadta, én lassan napirendre tértem udvartartásom újraegyesülésén, ám Lui nem tágított B. közeléből. „árkon-bokron”, kerítésen-rácson keresztül követte még az emeletre is. Őgirnyósága a rács alatt préselte át magát, hogy árnyéka lehessen imádott mindenes-cselédjének. B. nem mutatja nagyon ki, de szerintem olvadozik ilyen kitartó szerelmi ostrom láttán.
Ma – hétfőn – minden visszatért a rendes kerékvágásba. Még az idő is tűrhető volt, így sokat jártunk megint ki-be… Persze G.-t is mozgattuk rendesen, aki ma rájött arra, hogy bármennyivel egyszerűbb is csak letakarni az ágyát, mégis inkább el kell pakolnia az ágyneműt. Erre Lui vezette rá, aki ismét előkaparta a következő kispárnáját, és kezelésbe, - akarom vakkantani fogai közé – vette. Mivel eddig sutaságára hivatkozott, Lui igazi rehabilitációs terapeuta! Amúgy ma nem történt semmi egyéb említésre méltó, holnap azonban reggel Perec jön, és valami délutáni golyótlanításról is csiripeltek a verebek a csokimacsóval kapcsolatban. Vizslát!

Csokis enyelgés I. Nálunk pénteken

                                                       Csokis enyelgés II. Nálunk pénteken

Sok vizsla kis helyen...

Kicsi a rakás...

Lui Csokinál szombaton...

11. 27.
Gyorsan lediktálom a ma történteket.
Reggel természetesen korán keltünk, mert B. is korán zörgött a konyhában, és ha máskor nem, hát a konyhai neszekre a legmélyebb álmunkból is felébredünk. Ment minden, mint a verkli: reggelitorna, kaja, ölbekéretőzés, a kétlábúak reggelijének lemeózása, egy kis szájkarate, aztán miután B. elmentével elcsendesedett a ház, mi is szendergőre fogtuk. Nemsokára azonban G. rendezkedni kezdett. Ezt általában akkor műveli, ha valaki érkezik… legyen az két- vagy négylábú, mindegy. Szólt is a csöngő, de addigra minket már furfangos módon kiterelt az udvarra, és Nojcsi érkezését csak az ablakot kaparva szemlélhettük. Nem mondom, hogy egy kis őrjöngés nem lett rajtunk úrra, de nem volt könnyű kivárni, amíg a kabátjából kihámozódik. Na, amikor végre beroboghattunk, hajrá, neki Nojcsinak! G. csak finoman rötyögött amikor Nojcsi a medvetámadás elhárítását gyakorolva lehajtott fejjel, karjaival arcát is eltakarva, ülve fogadott bennünket. De mi ketten voltunk, és nem vagyunk tohonya mackók. Rövid úton hozzáférhetővé tettük, majd azon veszekedtünk, melyikünké az „Első Üdvözlés Joga”! Döntetlenben egyeztünk ki, és kissé hangosak is voltunk, (főleg Lui), de aztán teljes egyetértésben részesítettük a vizslaszeretet megannyi kifinomult módjában. Azt hiszem rendesen megmosdattuk, nem talált volna benne hibát a szigorú Köjál sem. (Tudom, hogy már ÁNTSZ a megváltozott neve, de annak semmi értelme, míg köjál – kajál. Tehát az valami nagyon fájintos dolog. Ilyen szavakat meg sváb lakótársamtól tanulok…) Miután leellenőriztem, hogy ezúttal nincs kiszerelhető fülbevalója, pár percig leszálltunk róla, és beszélgetni kezdtünk…. Először csak mi és ők (Nojcsi és G.), külön-külon, aztán mindenki mindenkivel. Állítom, hogy nem tudtak túlkiabálni bennünket! Abban, hogy győztünk, nagyban segített Lui, mert nem csak különvéleménye van mindig mindenről, de az utolsó vakkantást is magának vindikálja. Azért a kétlábúak is váltottak szót néha, nem voltunk annyira könyörtelenek hogy beléjük fojtsuk a szót. Már csak akkor élénkültünk fel, mikor Nojcsi elfelé készülődött. Segítettük ráadni a kabátot, ellenőriztük, hogy „sapka-sál” rendben van e, aztán elbocsátottuk a fogvacogtató hidegbe. (Ő mondta így, mert neki nincs rohangászós játszótársa.) „Természetesen” a múltkor kioperált, és általam megőrzött fülbevalóját elsőre nem vitte el, de nem szuszogott, mikor visszatért érte.
Hamarosan B. is hazaért, és láttuk, komolyan gondolja, hogy minket „édeshármasban” hagy erre a hétvégére.
G. eközben bőszen csetelt – mint később rájöttem – Csoki gazdijával, majd miután B. elköszönt, „bevágtatott” budoáromba, (közös hálóhelyünkre), megnézni mekkora a kupleráj. Különösebb baja nem volt, míg a saját ágyára nem nézett. Az ágytakaró egykupacban az ágy közepén, és szerte az ágyon szeretett kispárnájának bélése és foszlányai ízléses halmocskákba rendezve. Azt hiszem, hirtelen nem tudta, hogy a fényképezőgépet, vagy a nádpálcát vegye elő Lui nadrágját kiporolni… Mert azt rögtön tudta, hogy nem én voltam, és csokiszínű harcostársam már tegnap is próbálkozott a pizsijével. Végül sem a fotóból, sem a fenyítésből nem lett semmi, inkább gyorsan megtörtént a rehabilitáció. Ismét ki lettünk volna csukva, de én nem hagytam magam, és együtt engedtük be csokit, és két gazdiját. Irány az udvar, ott várt már Lui is, kezdetét vette a hangos ismerkedés. Lui egyszer már találkozott Csokival, de most be akarta mutatni, hogy ő a nagyfiú, és olyan mutatványokkal próbálkozott, amilyenekkel nálam kihúzta volna a gyufát. Elölről, oldalról, hátulról, és közben be nem állt a szája!
Aztán testületileg bevonultunk a budoáromba, ahol folytatódott Lui kiabálása, Csoki kipróbált G. ágyát, én meg megpróbáltam rendet tenni az elszabaduló vircsaftban. Igazi nagy buli volt! A kétlábúak a saját hangjukat sem hallották néha, nemhogy a másikét, így mi is bemutathattuk, hogy a vizslák sajátossága a szelektív hallás. (Hát még, ha Lui is a fülünk mellett ordítozik…)
Úgy láttam, az inasainknak tetszett a karnevál, mert csak néha intették meg a két csokigyereket, noha most Lui volt az, aki nem bír magával. Olyan volt, mint a kétlábúak óvodáiban a szerelmes kisfiúk. Ha tehette volna, homokot szórt volna Csoki „hajába”, fejbeverte volna egy kisautóval, de így csak a nyakát harapdálta, ugrált fölötte a saját nagyszerűségét szertekajabálva, szóval nagyon idétlen volt. Nagy szerencséje, hogy már az elején megkapta az ajándékát, egy szép, zöld színű pórázt, amivel elviheti sétálni az erre hajlandó kétlábút. Szerintem, és G. szerint nem is érdemelte meg, de állítólag, - mondom állítólag(!) – É. és P. (Csoki alkalmazottai) hajlandóak lennének elmenni vele. Ezek után meg lennék lepve, ha Csoki hajlandó lenne vele nyilvánosan mutatkozni.
De ez csak holnap lenne esedékes, amiről, - mármint a holnapról, - mi, ebzetek azt sem tudjuk, hogy micsoda.
Egyelőre csak ott tartunk, hogy vendégeink kezdtek hazafelé készülődni, kettőnket megint kicsuktak, így már békében, és főleg zajtalanul távoztak, hiába akartunk tőlük hangosan vizslásbúcsút venni. Eztán már csak a vacsi jött, majd ledobtuk magunkat az ágyra G. gépe mellé, és most nyugiban diktálhattam, mert szunyálok. Vizslát!

Nojcsi meghódítása

Ágycsata Luival

Harcolunk!

Elfáradtunk a csazában

Tükör, vagy nem tükör? Csoki Luival

11. 24.
Az utóbbi napok – kivétel a tegnapi – nagyjából egyformán teltek. Reggel hat körül kiugattuk G.-t az ágyából, ha nem reagált elég gyorsan, Lui rámászott, és a fülébe énekelt. Ez mindig használt, meglepően gyorsan kiengedett bennünket az udvarra, ahonnan ugyanolyan gyorsan vissza is jöttünk, és a reggeliig hangosan szórakoztattuk egymást, ügyelve arra, hogy B. is értesüljön az emeleten az újabb nap elindulásáról. Reggelinél eddig mindig én voltam a leggyorsabb, de mióta Lui „ideszokott”, már a hátam mögött toporzékol, amikor az utolsó falatokat nyelem. Enni sem lehet tőle békében, ilyenkor félszemmel rásandítva, morgások közepette kell nagyokat nyelnem, ami roppant nehéz! Természetesen a befejezés után mindegyikünk rohan a másik táljához körbenyalni, felporszívózni a maradék semmit. Eztán ülünk csak a kétlábúak köré, és lessük minden falat eltűnését öntudatlan nyeléssel kísérjük, amit én még cipófűző eregetéssel is megtoldok. Ebben Lui nem vesz részt, pedig jó móka, amikor B. dödögve felmossa a követ minden egyes együttkajálás után. Ennyit a reggeliről. Természetesen ezután megint jön at udvar, majd egy kis nyugalom a nappaliágyon, ezt megunva kis birkózás, és jöhet újra a körforgás egész délelőtt. Természetesen G.-t is erősen foglalkoztatjuk, mert felváltva böködjük a kezét, sikeresen akadályozva a folyamatos pötyögését, vagy egyikünk elterül az ágyon, nehogy a másik visszaférjen, persze a kárvallott ilyenkor hangosan reklamál. Ekkor is G. tesz rendet, mint ahogy őt ugrasztjuk mindenegyes ajtónyitásra is, mert mióta kint esős és hideg az idő, becsukja a külső ajtót, nem tudom használni a saját használatra rendeltetett kibemászkálómat. Ezt jelenleg is csak én tudnám használni, mert Lui csak pöcögteti, és hangosan követeli a kinyílását. Ilyenkor is G. mozgósítja önmagát, századszor is elmagyarázza, hogy ezt az akadályt az orrával megbökve kell leküzdeni, jutifalattal segíti, mikoris őcsokisága nagy kegyesen megmutatja a tutit, erre G. is megnyugszik, de tíz perc múlva ismét a követelőzésre kell mozdulnia. Na, így telik a délelőtt manapság, de a délután sem különben. Nencs mostanában csendespihi, mert Lui úgy evickél állandóan a hosszú virgácsaival egy pillanatra sem nyugodva, hogy lehetetlenné teszi a szunyókálásomat G. társaságában.
Vasárnap, sötétedés felé, viszont el tudtam vinni Beát ledinázni, ahol egy kicsit Zarázhattam is majd jöttek a többiek, ami már sok volt nekem, inkább félreálltam, és a simiket gyűjtögettem be. Eközben Lui –amint értesültem – hatalmas patáliát csapott, hogy hova tűntem! Vagy fél órát járt ki-be nyafogva, keresve engem mindenhol, mire G.-nek sikerült lecsillapítania, és a hátára fordulva, négy mancsával kapálózva átadta magát a pocisimi gyönyörűséges kéjének. Amikor aztán hazaértem, nagy ovációval fogadott, alig tudtam lemorogni, hogy most már jó lesz leszakadni rólam, különben helyrerázom azt a híres csokibundát.
Tegnap már korán „bedobódott” Perec, így hármasban mozgalmasabb volt a reggelitorna is. aztán mialatt mi megkajáltunk, Perecet G. foglalkoztatta… (gondolom megint agyonszeretgette) ők ketten nagyon megértik egymást. Ezúttal is, amikor elege lett belőlünk, - mert persze hogy Lui és én is az ő tűrőképességére voltunk kíváncsiak, - G. ölében kötött ki. Miután Perec elment, mi is elcsitultunk, de délután felháborító, galádságos méltánytalanság történt velem!
Halljuk ám, hogy B. a cioőjét húzza, erre kinézünk, látom ám, kogy az „én” nadrágomban van, amiben a Ledinán szoktam futtatni! Már odáig voltam a gyönyörtől, amikor egyszercsak be lettem csukva a budoáromba, és B. itthagyott! Helyettem Luit vitte el! Az „én nadrágomban”, az én pórázommal, és az én csodálatos világítós nyakörvemmel!!! Hiába zúgolódtam, acsarkodtam a bűntett ellen, itthagytak! Kénytelen voltam G.-vel beérni, noha ő nem egy nagy attrakció. Mikor végre megjöttek, Lui elmesélte, hogy találkozott a tesójával, - állítólagos tesójával, - Csokival, akivel már a rács két oldalán kinézték egymást, majd hatalmas hancúr vette kezdetét. B. még félt, hogy Lui ottfelejti, így nem hagyták el a ketrecet. Később jöttek – illetve: mentek – a többiek is, majd Zara is csatlakozott, akit már ismerősként üdvözölt. Lui teljesen felszabadultan viselkedett, mint egy világfi… Lezserül, még a kétlábúakkal is kedvesen. Dicsérték is B.-nek, hogy milyen szép új vizslája van, de a javára kell írnom, hogy élénken tiltakozott: nem az övé, ő nem akarja megtartani. (G. mondja erre: „lassú víz, partot mos…”) Hát én nem tudom mi az igaz ebből az állítólagos dicsérgetésből, de Luinak hatalmas dumája van, nyilván ehhez illó fantáziával, nem csodálkoznék, ha költői túlzások lennének elvakkantott cirádái.
Mindebből annyi hasznom volt legalább, hogy a vacsi után egész este összegömbölyödve pihent, és engem is nyugton hagyott. Csokiék csináltak néhány fotót is, azokat megosztom, mert ÉN(!) nem vagyok olyan irigy! Nem akarom elvenni ettől a ráégett nyakiglábtól a - szerintem kétes – dicsőséget. Nincs bennük semmi különös, csak odakozmált sváb gyerekek pózolnak… Persze ha én köztük lennék, az nagyot dobna a fotók értékén…. ezt – gondolom, - senkinek sem kell magyaráznom!
Az éjjelt is nyugodtan átaludtuk, csak hat után ébresztettük G.-t (és persze jeleztünk B. felé az emeletre is), hogy új nap kezdődött.
Most éppen diós- és kakaóscsigaként gömbölyödve szunyálunk, így a diktálás is jobban ment. Vizslát!
U. i. Miután azt hittem, mára lezárhatom a Diktálmányt, kivonultunk Luival egy késődélutáni udvarozásra, amikor kirtelen szimatot fogott, és átpréselte magát az alsó szomszédhoz a 15 centis kerítésrácson át. Én mutogattam G.-nek, hogy hol tűnt el, ő szólt B.-nek, tehát az egész cselédség riasztva lett. Mozgékonyabb kiszolgálóm meg is pillantotta egy németjuci társaságában, hívta is, de hiába, mert süketnek tetette magát, és visszajönni már nem tudott volna. Kénytelen volt B. érte menni a második szomszédhoz, hogy visszakönyörögje. A juci azóta is itt szobrozik a kertem alatt, várja a siheder lovagját, gondolom nagy tüzelésben van, és az én „Nyakiglábammal” akarja magát oltogatni. Persze így kerítésen keresztül elmondtam mindennek, ami csak eszembe jutott, úgy láttam, nem tette zsebre. B. eztán megpróbálta eltűntetni a réseket, remélem sikeresen, mert nem szeretnék rokonságot a szomszédba. Ezzel az eseménnyel azt hiszem „megpecsételődött” Lui sorsa is, hamarosan még golyót váltani sem fog tudni senkivel… Na, most van Vizslát!

Lui és Csoki

Lui parádézik Csokinak

Egy diós, és egy kakaós tekercs

Kinyúltunk!

11. 19.
Tegnap nem sikerült tovább diktálnom, mert sűrű napom volt.
De most folytassuk a vasárnapnál.
Délig elvoltunk, mint a befőtt, de aztán bevonultam, mert a kétlábújaim készültek valahova, megkaptam a juticsontomat is, nekiálltam elnyámmogni, és vártam, hogy visszajöjjenek. két órával később meghallottam a kocsi zaját, de sokat kellett várnom, míg bejönnek. Már kissé extázisban voltam az időhúzás miatt, ám amikor végre bejöttek, rögtön „megállt bennem az ütő”. Egy vizsla, egy ráégett vizsla volt a pórázomon! Bejöttek vele, lecsatolták a pórázt…. Aztán kirohantunk! Nem tudom milyen volt ama horvát bán, bizonyos Zrínyi, de G. szerint mi azok voltunk! Egyelőre én nem bántam! Rohantunk és rohantunk. Megálltunk, megszimatoltuk egymást, ittunk, G.-t vízért küldtem, mi pedig tovább rohantunk! Vacsit kaptunk, birkóztunk, nekem már elég volt, elmentem emészteni, ez a külföldinek álcázott ráégett-csokiszínű, meg leugatott az ágyról, újra rohanni kellett! Ismerkedtünk, ugrált rám a kis tökkencs, akinek Lui a neve, és hallgat is rá! Ez is meglepő volt számomra, mert eddig itt csak Lucky hallgatott a nevére, meg én, ha éppen nem vagyok süket. Mire este lett, azt hittem, ez a kis girnyó is elfárad, de nem… fel akart jönni mellém az ágyra, na azt már nem! Erre nemhogy odébb kullogott volna, még neki állt feljebb. Ugatott, lehasalt, idétlenül csapkodott, megint játszani akart! Rájöttem, hogy azért hozták fenséges énem rezidenciájába, hogy egy kis jómodort, etikettőt kapjon. Ez utóbbit már első este megkapta, nem is etikettőt, hanem etihármat, mert nem lehetett elviselni az egóját! Az engem még nem izgatott nagyon, hogy G. ágyán helyezkedett el, onnan gyorsan le lett parancsolva egymás után többször is, de hogy az én alvófotelomat is megszállja, az már valóban skandalum! Mintha eddig nem egy ól lett volna a lakása, hanem feltornyozott párnák között kéjelgett volna világéletében!
G. azon az első éjjelen nem sokat aludt, inkább nosztalgiázott, hogy harmincegynéhány évvel ezelőtt ugyanígy három óránként ébresztették őrségváltás idején.
Hétfőn már kicsit szoktam Lui izgágaságát, sokat bunyóztunk rohangásztunk, Pirikét ugattunk, a kétlábúak étkezéseit végigasszisztáltuk, (én persze viselkedtem, Luit meg próbálták viselkedésre oktatni több, de inkább kevesebb sikerrel).
Itt szúrom közbe, amit G. elmondott Luiról: G.-t nyáron kereste meg egy kedves ismerőse, Mózinéni anyukája azzal, hogy lenne egy ifjú csokivizsla, akinek olyan hely kellene, ahol tudnak vele foglalkozni, és neveltetése nem szenved csorbát, mert az idős néni, akinél hagyták, nem bír vele. Nem tudom G. milyen hányaveti vakmerőséggel vállalkozott erre, hiszen fiúcsokit csak messziről látott eddig, de ez a prodzsekt akkor abba is maradt azzal, hogy a család megpróbálja inkább megoldani Lui problémáját. Ez azonban végül is nem sikerült, így újra G.-t vették elő, aki ismét - halált megvető bátorsággal – azonnal igent mondott. Mert neki – mióta Brunot és Lüszit meglátta – csokiimádó lett. B. végül engedett a rábeszélésnek, és érte mentek. A néni kedvesen fogadta őket, jól elbeszélgettek, aztán hátramentek Luihoz, a ki egy kis, elkerített részben lakott a nap huszonnégy órájában, mert régebben kiugrált a kerítésen át a forgalmas útra. Sétálni nem tudta vinni a néni, és állandóan vele lenni sem a kis kennelben, így óriási szeretet és mozgáshiánya volt. A néni persze nagyon szerette, de tudta, hogy egy vizslának egész nap a gazdája mellett van a helye, így könnyes szemmel, de lemondott róla. B. is tudta, hogy ennél, - velem – sokkal jobb helye lesz, nem gördített akadályt, hát elhozták. Lui az autóban mindjárt nyugodtan elhelyezkedett G. mellett, és élvezve a kétlábúak közelségét, nyugodtan élvezte az utat. Így már nagyon is érthető volt a megérkezése utáni száguldozás.
A második, hétfői éjszaka, már sokkal nyugisabb volt. Csak reggel hatkor ébresztettük G.-t, majd jött a kiadós reggelitorna. Aztán kifeküdtünk a teraszra, mert a napocska hétágra sütött. Csöngettek, érkezett Perec! Szegényke rám számított, így amikor Luival találta szembe magát, nyomban porszárazra ürítette az elhasznált folyadékot tartalmazó „tartályát”. Szerencsére hamar oldódott, nem bújt az asztal alá, ő is részt vett a nagy játékban. Ezt M. – Perec főinasa - is örömmel vette, mert másnap tervben volt Perec hozzánk „ebrudalása”. Tulajdonképpen nagyobb féltékenységi jelenetek nélkül átvészeltük az első Pereclátogatást. Délután és este tovább folyt kettőnk ismerkedése, összeszokása, már felengedtem magam mellé az ágyra is.
Szerda reggel is nyugodtan ébredtünk, éjszaka aludtunk, nem volt ránk panasz. Hamarosan „bedobták” Perecet, jó idő volt, kint ökörködtünk – jobban mondva vizslálkodtunk – az udvaron, majd jó két óra múlva G. egy ötlettől vezérelve, - délelőtt – csendespihit vezényelt. Mi szépen felmásztunk rá, ő mintegy hetvenkilónyi vizslával beborítva „csendespihizett”. Jó volt így, ennyien együtt, de hamarosan jöttek Perecért, és felbomlott az” édes-négyes”. Azt hittem, aznapra vége a látogatóknak, de óriásit „csalódtam”, vizslásan kellemesen!!! Délután beállított Nojcsi, az én Nojcsim! Az elején kulturáltan szétszedtük, G.-vel együtt ki is vonultak a szép napsütéses gardenembe, hogy ott kaparják össze Barátosném „romjait”. G. itt elfogyasztotta az ajándékba kapott gesztenyepürét, - G. is szereti, ha Nojcsi jön, - mi pedig a nekünk természetesen járó jutifalatokat. Röpke harcászati bemutatót is tartottunk, persze csak imitálva az ellenségeskedést. Aztán a napocska lejjebbszállásával testületileg bevonultunk, és ott folytattuk a beszélgetéssel egybekötöttszájkaratézós, frizuraigazítós, fülmosásos hepeninget (happening: esemény, történés, (rögtönzött rendhagyó látványosság nézők részvételével). Ezeket a szavakat netvizsla állapotomban a világhálóról tanulom, fejlesztve szókincsemet, nem magukra hagyva alattvalóimat még az ilyen, számomra egyáltalán nem „valóvilágban” sem!
Besötétedett, megjött B. is a dógozóból, majd nagy meglepi! Zaráék is betoppantak. Ismét három vizsla rohangászott a kertemben, Luit is egyre inkább bevezetem a társaságba! A végén már csak K., B. és Zara maradtak kint, mi Luival bemenekültünk lepihenni, ahol Nojcsi és G. beszélgettek. Zara néha benézett, hogy mi lesz, mert ő még labdázna velünk, de már csak percekre vánszorogtunk ki, és elhűlve néztük, ahogy rohangászott. Nekünk aznapra elegünk volt. Lassan feloszlott a társaság, és végre átadhattuk magunkat az öntudatlan pihenésnek. Én már ahhoz is fáradt voltam, hogy leellenőrizzem a kétlábúak vacsoráját, Luit küldtem ki, pedig normálisabb napokon egy étkezés sem történhet nélkülem.
Kidőltünk, és reggelig aludtunk. Ma G. korán elment, azt mondta Pestre megy…. Tökmindegy, mert B. velünk maradt, később jött Anikó, - B. volt neveltje, . és ketten nagy pakolásba kezdtek, úgy hívták, hogy „takarítás”. Ez az, ami után G. órákon keresztül állítja helyre a rezidenciánk általunk megszokott rendjét.
Közben kiderült, hogy tegnap elfelejtettem Nojcsi fülbevalóját visszaadni, miután kiszereltem tisztogatás céljából. Szerencsére a felét megtalálták az inasok, nem maradtam nagy szégyenben. Mi eközben kint múlattuk az időt, miután Lui simán lenyúlta Anikó hozott almáiból a legszebbet, és rögvest elfogyasztotta. Kora délután már íródeákom is megérkezett a nagy útról ahol valami E-nagyítót próbálgatott kedves barátja – T. - jóvoltából, aki elfuvarozta.
Lui persze már napok óta G. kerti foteljében ücsörög, ha süt a nap, és a párna is bele van téve, az elején még leszállítgatták, de később már ráhagyták. Ő győzött, ő bírta tovább. Néha én is tanulhatok tőle következetességet!
Végre utolértem magam! Megyek is az alvófotelomba, mielőtt Lui elfoglalná! Vizslát!

G. székében

Nyakiglábgirnyója

Lui megtalálta a helyét

"Az almát nem adom, én szereztem!"

Koncentrálva

"Na, mi nem tetszik,,, "

11. 17.
Megpróbálom, talán békén hagy egy darabig Lui, és nem kezd el megint rám mászni…
Tehát! A szombattal kezdem, mert az előzőekre már nem is nagyon emlékszem.
B. korán elment dolgozni, mi el voltunk G.-vel, aki nekiállt pakolászni. Én szundikáltam egészen addig, míg B. haza nem ugrott, de aztán megint ment a dolgára, és aztán észleltem, hogy G.-ben némi izgalom kezd elburjánzani. Néhány dolgot kipakolt, rám kötötte a kalózos kendőmet, amit Hubáéktól kaptam, és vártunk. Vártunk, közben lerágtam a kendő csücskét, mert engem is elkapott drukk a pórázomat meglátva. Csöngettek, én ilyenkor természetesen már az ajtóüvegen kapaszkodok, azért az inast kieresztettem a folyosóra, hogy ajtót nyisson, és látom ám, hogy Zara gazdijával kezd el pakolgatni. Én persze erre veszettül kapartam magam kifelé, majd miután - szigorúan csak pórázon – kirohantam Zarát keresni, megláttam, hogy egy kétajtós kis skatulyába kell beszállni. Egye fene, ilyenben még úgy sem utaztam, hát beülök előre… gondoltam, de K. a csomagtartót nyitotta…. A CSOMAGTARTÓT! És ott lapult szegény Zara, nekem is oda kellett beemelődnöm, mert magamtól természetesen ilyen megalázó helyre nem voltam hajlandó beszuszakolódni. Eztán ránk csapódott a tető, G. bekúszott a hátsó ülésre, hogy rám vigyázzon, és elindultunk. A két gazdi a telefonból hallgatta a tuti útvonalat, ennek megfelelően a legszűkebb utcákon préselődtünk át, majd K. végre megtalálta a helyszínre vezető legfrankóbb utat, és máris a kövek között zötyögtünk, az ágak szép hieroglifákat hímeztek a dukkóra, de odaértünk. Kipattantunk Zarával eddigi kalodánkból – neki rosszabb lehetett, mert végig rajta tapostam, - és rohantunk volna a rétre! De G. valahogy beszorult. Próbálkozott, K. húzta vonta, már a bicskáját akarta előszedni, hogy lehámozza gazdimról az autót, míg hála a közös erőfeszítésnek, kiszabadult, és indulhattunk a randi helyszínére. Ha még nem mondtam volna, a pécsi vizslás csoportunk rendezte „SÜLTSZALONNÁS EBES RANDI”-ra voltunk hivatalosak! Ezt tulajdonképpen egy új tagunk, Csenge gazdija – BK. - hozta össze, ő intézett mindent, utat nézett, erdésszel beszélt, megrendelte a szépidőt, itt is köszönet neki! Mikor hozzájuk értünk, már Zsömi és Herba szedette a rőzsét a P. családdal, majd sorba jöttek a meghívottak. Lüszi és Bende inasai akkora dobozokkal érkeztek, hogy azt hittem, valami koronázás lesz, de kiderült, hogy „csak” pogi, kávé, forraltbor került elő, de nem nekünk! Mint ahogyan nem mi kaptuk a később mindenhonnan előbukkanó szalonnákat, hagymákat, stb. Megszagolhattuk K. elővarázsolt kecskesajtját is… Közben már javában égett a tűz, jöttek Mayáék, Csokiék, Csitriék, még igazi Balhé is volt! Ha G. jól számolta – valószinű nem, - velem együtt tizenegyen voltunk vizslák, a kétlábúak is legalább tizenhatan/tizenheten, elég nagy társaságot mutattunk. Közben töpizés, jutifalat osztás, hogy a kétlábúak fényképezni is tudjanak. Közben persze nagy rohanások, szájkarate, birkózás, volt kilátómászás is, de ebben nem vettem részt. Csuda sportosak voltunk! Amikor már leégett a tűz, előkerültek a szalonnák, hagymák, kenyerek, nyársak, és elkezdődött A(!) szalonnasütés. Ez részünkről úgy nézett ki, hogy G. tartotta és csöpögtette a szalonnát, és hol Bende, hol én falatoztunk a kenyeréből. mivel ezt hamar megunta, és idő előtt befalta a piszkavasról azt a finomságot, amire tulajdonképpen vártam, odébbálltam én is, körülnézve hol csurran-csöppen még valami. Aztán összeálltunk egy csoportképre, amikor észrevettem, hogy inasom a lábaim előtt hever, de már tápászkodott is felfelé, igénybe véve a körötte levő csinos gazdik segítségét. Nagyon átlátszó ismerkedési próbálkozás szerintem! Mi szimatoltunk elől-hátul, és máris megtörtént a megismerkedés… Sajnos, ezután már sötétedett, és oszladozott a banda, amíg Zaráék levittek a normális útra, velük tartottunk, de ott átszálltunk B. autójába. B. csak később hött, és nem talált oda, így lejjebb várt minket. Úgy elfáradtam, hogy már hazafelé is nyugton voltam, és azt is tudomásul vettem, hogy inasaim valami rokoni szülinapra mentek hazatértünk után. aztán valamikor megjöttek, aztán G. nagyon beszélt a géppel, ahonnan csodák csodájára válaszok is érkeztek. Azt mondta, hogy ezt hívják Szkájpnak, és a holnapról beszéltek. Arról a holnapról, ami tegnapelőtt volt, és én holnap fogok beszámolni róla! Vizslát!

Valamit osztanak...

G. Csengével és velem

Nagyjából összeálltunk...

A résztvevők...

Lassan elő lehet szedni a szalonnát...

Töpiosztás... Én a kalózos kendőmben...

Vizslakavalkád

Sül már...

Füstöl is...

Mi meg csak várunk...

Érdemes volt odamenni!

2015. 11. 16. 15 óra 10 perc 14 másodperc
BREAKING NEWS!!!

Hirtelen hírem a hírtelenségben!
Sajnos legalább még egy napot csúszok a Diktálmánnyal,pedig lenne ugatnivalóm az elmúlt napokról!!!
Tegnap délután a kétlábújaim ideraktak nekem egy csokivizslát - Lui-t - a kétlábújaim, és azóta se éjjelem, se nappalom!

11. 09.
Mivel érdekes módon Suzyt nem érdekelte a sebe, mióta ráadták a pólót, így hagyták abban, többet nem próbálták meg tölcséres vaníliafagylalttá varázsolni. Pénteken még nem volt vevő a játékra, hiába próbáltam ráncigálni, nem vette a lapot. Szombaton azonban szinte már a régi volt, a fura öltözetében rohangált utánam, még a bungitetőre is felmászott, onnan leste Pirikét. Este aztán jött a kis Sonic, akit G. még mindig Pacskernek hív a fehér praclijai miatt. Persze hozta a kétlábújait is, akiktől G. állítőlad finom sütit is kapott. Azért állítólag, mert nekem egy apró morzsa sem jutott, szintén „állítólag”, de kevés volt… Kicsit játszottunk a szobában az aprósággal, - néha Suzy belelovallta magát, ilyenkor hamar leállították. Aztán visszavonultam, magukra hagytam a társaságot. Elmentem szundizni. Különben sem érzem magam alkalmasnak az ilyen csöppséggel való játékhoz, pláne azok után, amit Suzyval és Pereccel szoktam művelni játék címén. Nekem idő kell mindenki megismeréséhez, például P.-t, Sonic nadrágos kétlábúját, csak most – másodszori találkozásra – fogadtam el, és „lájkoltam” a magam módján. Ez Sonic-kal még vissza van, ám szoknyás dajkáját már az első pillanatban körbenyaltam. Vasárnap aztán újra ragyogó idő fogadott, délelőtt ki is feküdtünk napozni, de Suzy nem bítr magával, neki mindig a bungitető kellett, talán mert szemmel tarthatta Pirikét, talán mert a pala kellemes meleget sugárzott alulról is, mindenesetre B.-nek kellett többször is leemelnie, mire rájött, hogyan is tud segítség nélkül lekászálódnia. Eddig még egyikünk sem ment oda fel, eszünkbe sem jutott, jellemző Suzyra, hogy az eddig ittlevők legkisebbjének kellett onnan is megcsodálni a kilátást. Délután aztán pórázra vettem B.-t, és elvittem a Ledinára. Megpróbáltam megmagyarázni kis lakótársamnak, hogy amíg ilyen öltözékben van, nem mutatkozhat velem nyilvánosan. Persze nem értette meg, és az ajtót kaparva sírt utánam. Nem sejtettem, hogy akkor láttam Suzyt utoljára. A Ledinán nem volt Zarázás, Csokival, Lejlával játszottam kicsit, majd hazaérve a nagy csend fogadott. Egyekóre nem foglalkoztam Suzy hiányával, kajáltam, és lefeküdtem. Később, már az igazi takarodókor kimentem azért körülnézni, de nem volt sehol. G. sem izgult miatta, hanem elmesélte, Suzynak Gazdija lett, (így, nagybetűvel), és most hozzájuk költözött egy három gyerekes családba. Ha nekem nem is, de neki biztosan jó lesz, kiélheti a szeretetvágyát a gyerkőcökön. Én még nem tudom, mihez fogok kezdeni nélküle, kinek a bársonyos nyakát fogom ráncigálni ezek után…? Ám ma délelőtt beállítottak Perecék, és bár az elején Perec óvatosan nézett körül, hogy merről kell félnie Suzy fegyelmező morgásától, de aztán, mivel sehol sem érezte az ittlétét, végre mindketten önfeledten téptük egymást. Ha még nem is úgy, mint a „régi szép időkben”, de már alakult. Délután nagy alvás volt, meg most is vacsi után. Dög unalom, nincs kit tépdesni. Remélem, Perec holnap is jön… Vizslát!

Suzy az új családjával

11. 05.
Ma volt Suzy „nagy napja”, reggel még mit sem sejtve rohandgált, evett, kinyalta az üres tánylromat – ezt mindig megtesszük, rendesen elmosogatunk a másik után. Aztán egész délelőtt napozás, meg fazonigazítás (megint tele lett a szám bundájával). Közben Kármen hozott egy olyan itálatos tölcsért, amivel régebben Kajla majdnem kikergetett a házból, aztán délután megjött Kata, és pórázra fogta a kis örömködőt. Elmondása szerint egészen a rendelőig tartott a felhőtlen vihánc, de ott kicsit megilletődött a hely szellemétől. (Ott is jelen volt az a bizonyos ”genius loci”, ahogy klasszikus neveltetésemből adódóan emlegetni szoktam… ) Sajnos az is bejött, ami ilyenkor lenni szokott…. Mivel tüzelés közben fogták be, hát vemhes is volt…. Fél öt után már itthon is volt, megvizslattam, és messzire elkerültem. Úgy döntöttem, hogy hiába hasonlít Suzyra, az illata borzalmas.
Beletelt egy jó órába, mire erőt vettem magamon, és melléheveredtem. De azt meg kell állapítanom, hogy van a vakarcsban büszkeség! Ha egyszer ő azt mondta, hogy nem lesz tölcséres fagylalt, akkor nem lesz! Előbb G. harcolta meg a vesztes csatáját, majd B., végül ketten sem bírtak a kis bolyhossal. Eddig mindenkire rátukmálták, de Suzy olyan vehemensen tiltakozott, hogy inkább egy pólót adtak rá, aztán majd holnap kiderül, hogy éjjel mekkora lyukat rág a hasába. Vizslát!

Suzy a rendelőben

 

 

Útban hazafelé

Testőrködöm

+2

11. 04.
Tegnap reggel „bedobódott” Perec, volt örömpisi G.-nek és B.-nek, aztán reggelitorna, egy kis rohangálás, majd utána Suzy rájött, hogy újra itt van az az egyetlen ebtárs, akit terrorizálni tud, így amint Perec ránézett az üres kajástáljára, rögtön verekedést kezdeményezett. Persze gyorsan le lett állítva, de ezzel nem nőtt Perec önbizalma. Kicsit vígasztalni kellett, aztán inkább rátelepedtünk G.-re, ahol már Suzy is lenyugodva osztozott Pereccel G. nyakán, fején, fülén. Közben megérkezett A. is, aki segíteni jött B.-nek a kétemberes dolgokban, és akit B. ily módon támogat. Mikor hármunkat meglátott, nagy volt az ováció az ő részéről is. Valahogy szabadabbnak éreztük magunkat, hogy mi is hárman vagyunk, mindenhova követtük is a régen látott kétlábút. De Perecet hamarosan hazakísérték, és ketten már csak az udvaron ellenőriztük a tevékenységet. Délután eljött a pillanat, amikor elkezdődött Suzy fürdetése. Gyorsan, simán sikerült, most megint kezdhetem el az összekenését. Akkor volt ilyen tiszta, amikor érkezett, azóta folyamatosan igyekeztem elegáns, pihe-puha, világos bundáját természetesebbé varázsolni. A rettenetesen zajos, meleget fúvó géptől frászt kapott, így be lettünk csukva száradásig. Nekem is szolidarítanom kellett vele, mert nélkülem kirágta volna magát az ajtón, mert annyira megszoktuk egymást. Ennek az „összenőttségnek” azonban sejtéseim szerint hamarosan vége szakad, mert a fürdetés, és pláne a holnapi dokilátogatás valami változást jelent. Ezt a holnapit még én sem tudom, de G. beleírta, hogy időben kezdjétek az izgulást, és a pozitívak küldését Suzy felé, mert holnap délután három körül „ivartalanodik”. Köszönöm a rágondolást! Vizslát!

Suzy patyolat-tisztán

Mint egy gyapjas minikuvasz