Nagyberki Zsarolta vakkantásai

11. 24.
Az utóbbi napok – kivétel a tegnapi – nagyjából egyformán teltek. Reggel hat körül kiugattuk G.-t az ágyából, ha nem reagált elég gyorsan, Lui rámászott, és a fülébe énekelt. Ez mindig használt, meglepően gyorsan kiengedett bennünket az udvarra, ahonnan ugyanolyan gyorsan vissza is jöttünk, és a reggeliig hangosan szórakoztattuk egymást, ügyelve arra, hogy B. is értesüljön az emeleten az újabb nap elindulásáról. Reggelinél eddig mindig én voltam a leggyorsabb, de mióta Lui „ideszokott”, már a hátam mögött toporzékol, amikor az utolsó falatokat nyelem. Enni sem lehet tőle békében, ilyenkor félszemmel rásandítva, morgások közepette kell nagyokat nyelnem, ami roppant nehéz! Természetesen a befejezés után mindegyikünk rohan a másik táljához körbenyalni, felporszívózni a maradék semmit. Eztán ülünk csak a kétlábúak köré, és lessük minden falat eltűnését öntudatlan nyeléssel kísérjük, amit én még cipófűző eregetéssel is megtoldok. Ebben Lui nem vesz részt, pedig jó móka, amikor B. dödögve felmossa a követ minden egyes együttkajálás után. Ennyit a reggeliről. Természetesen ezután megint jön at udvar, majd egy kis nyugalom a nappaliágyon, ezt megunva kis birkózás, és jöhet újra a körforgás egész délelőtt. Természetesen G.-t is erősen foglalkoztatjuk, mert felváltva böködjük a kezét, sikeresen akadályozva a folyamatos pötyögését, vagy egyikünk elterül az ágyon, nehogy a másik visszaférjen, persze a kárvallott ilyenkor hangosan reklamál. Ekkor is G. tesz rendet, mint ahogy őt ugrasztjuk mindenegyes ajtónyitásra is, mert mióta kint esős és hideg az idő, becsukja a külső ajtót, nem tudom használni a saját használatra rendeltetett kibemászkálómat. Ezt jelenleg is csak én tudnám használni, mert Lui csak pöcögteti, és hangosan követeli a kinyílását. Ilyenkor is G. mozgósítja önmagát, századszor is elmagyarázza, hogy ezt az akadályt az orrával megbökve kell leküzdeni, jutifalattal segíti, mikoris őcsokisága nagy kegyesen megmutatja a tutit, erre G. is megnyugszik, de tíz perc múlva ismét a követelőzésre kell mozdulnia. Na, így telik a délelőtt manapság, de a délután sem különben. Nencs mostanában csendespihi, mert Lui úgy evickél állandóan a hosszú virgácsaival egy pillanatra sem nyugodva, hogy lehetetlenné teszi a szunyókálásomat G. társaságában.
Vasárnap, sötétedés felé, viszont el tudtam vinni Beát ledinázni, ahol egy kicsit Zarázhattam is majd jöttek a többiek, ami már sok volt nekem, inkább félreálltam, és a simiket gyűjtögettem be. Eközben Lui –amint értesültem – hatalmas patáliát csapott, hogy hova tűntem! Vagy fél órát járt ki-be nyafogva, keresve engem mindenhol, mire G.-nek sikerült lecsillapítania, és a hátára fordulva, négy mancsával kapálózva átadta magát a pocisimi gyönyörűséges kéjének. Amikor aztán hazaértem, nagy ovációval fogadott, alig tudtam lemorogni, hogy most már jó lesz leszakadni rólam, különben helyrerázom azt a híres csokibundát.
Tegnap már korán „bedobódott” Perec, így hármasban mozgalmasabb volt a reggelitorna is. aztán mialatt mi megkajáltunk, Perecet G. foglalkoztatta… (gondolom megint agyonszeretgette) ők ketten nagyon megértik egymást. Ezúttal is, amikor elege lett belőlünk, - mert persze hogy Lui és én is az ő tűrőképességére voltunk kíváncsiak, - G. ölében kötött ki. Miután Perec elment, mi is elcsitultunk, de délután felháborító, galádságos méltánytalanság történt velem!
Halljuk ám, hogy B. a cioőjét húzza, erre kinézünk, látom ám, kogy az „én” nadrágomban van, amiben a Ledinán szoktam futtatni! Már odáig voltam a gyönyörtől, amikor egyszercsak be lettem csukva a budoáromba, és B. itthagyott! Helyettem Luit vitte el! Az „én nadrágomban”, az én pórázommal, és az én csodálatos világítós nyakörvemmel!!! Hiába zúgolódtam, acsarkodtam a bűntett ellen, itthagytak! Kénytelen voltam G.-vel beérni, noha ő nem egy nagy attrakció. Mikor végre megjöttek, Lui elmesélte, hogy találkozott a tesójával, - állítólagos tesójával, - Csokival, akivel már a rács két oldalán kinézték egymást, majd hatalmas hancúr vette kezdetét. B. még félt, hogy Lui ottfelejti, így nem hagyták el a ketrecet. Később jöttek – illetve: mentek – a többiek is, majd Zara is csatlakozott, akit már ismerősként üdvözölt. Lui teljesen felszabadultan viselkedett, mint egy világfi… Lezserül, még a kétlábúakkal is kedvesen. Dicsérték is B.-nek, hogy milyen szép új vizslája van, de a javára kell írnom, hogy élénken tiltakozott: nem az övé, ő nem akarja megtartani. (G. mondja erre: „lassú víz, partot mos…”) Hát én nem tudom mi az igaz ebből az állítólagos dicsérgetésből, de Luinak hatalmas dumája van, nyilván ehhez illó fantáziával, nem csodálkoznék, ha költői túlzások lennének elvakkantott cirádái.
Mindebből annyi hasznom volt legalább, hogy a vacsi után egész este összegömbölyödve pihent, és engem is nyugton hagyott. Csokiék csináltak néhány fotót is, azokat megosztom, mert ÉN(!) nem vagyok olyan irigy! Nem akarom elvenni ettől a ráégett nyakiglábtól a - szerintem kétes – dicsőséget. Nincs bennük semmi különös, csak odakozmált sváb gyerekek pózolnak… Persze ha én köztük lennék, az nagyot dobna a fotók értékén…. ezt – gondolom, - senkinek sem kell magyaráznom!
Az éjjelt is nyugodtan átaludtuk, csak hat után ébresztettük G.-t (és persze jeleztünk B. felé az emeletre is), hogy új nap kezdődött.
Most éppen diós- és kakaóscsigaként gömbölyödve szunyálunk, így a diktálás is jobban ment. Vizslát!
U. i. Miután azt hittem, mára lezárhatom a Diktálmányt, kivonultunk Luival egy késődélutáni udvarozásra, amikor kirtelen szimatot fogott, és átpréselte magát az alsó szomszédhoz a 15 centis kerítésrácson át. Én mutogattam G.-nek, hogy hol tűnt el, ő szólt B.-nek, tehát az egész cselédség riasztva lett. Mozgékonyabb kiszolgálóm meg is pillantotta egy németjuci társaságában, hívta is, de hiába, mert süketnek tetette magát, és visszajönni már nem tudott volna. Kénytelen volt B. érte menni a második szomszédhoz, hogy visszakönyörögje. A juci azóta is itt szobrozik a kertem alatt, várja a siheder lovagját, gondolom nagy tüzelésben van, és az én „Nyakiglábammal” akarja magát oltogatni. Persze így kerítésen keresztül elmondtam mindennek, ami csak eszembe jutott, úgy láttam, nem tette zsebre. B. eztán megpróbálta eltűntetni a réseket, remélem sikeresen, mert nem szeretnék rokonságot a szomszédba. Ezzel az eseménnyel azt hiszem „megpecsételődött” Lui sorsa is, hamarosan még golyót váltani sem fog tudni senkivel… Na, most van Vizslát!

Lui és Csoki

Lui parádézik Csokinak

Egy diós, és egy kakaós tekercs

Kinyúltunk!