Nagyberki Zsarolta vakkantásai

11. 19.
Tegnap nem sikerült tovább diktálnom, mert sűrű napom volt.
De most folytassuk a vasárnapnál.
Délig elvoltunk, mint a befőtt, de aztán bevonultam, mert a kétlábújaim készültek valahova, megkaptam a juticsontomat is, nekiálltam elnyámmogni, és vártam, hogy visszajöjjenek. két órával később meghallottam a kocsi zaját, de sokat kellett várnom, míg bejönnek. Már kissé extázisban voltam az időhúzás miatt, ám amikor végre bejöttek, rögtön „megállt bennem az ütő”. Egy vizsla, egy ráégett vizsla volt a pórázomon! Bejöttek vele, lecsatolták a pórázt…. Aztán kirohantunk! Nem tudom milyen volt ama horvát bán, bizonyos Zrínyi, de G. szerint mi azok voltunk! Egyelőre én nem bántam! Rohantunk és rohantunk. Megálltunk, megszimatoltuk egymást, ittunk, G.-t vízért küldtem, mi pedig tovább rohantunk! Vacsit kaptunk, birkóztunk, nekem már elég volt, elmentem emészteni, ez a külföldinek álcázott ráégett-csokiszínű, meg leugatott az ágyról, újra rohanni kellett! Ismerkedtünk, ugrált rám a kis tökkencs, akinek Lui a neve, és hallgat is rá! Ez is meglepő volt számomra, mert eddig itt csak Lucky hallgatott a nevére, meg én, ha éppen nem vagyok süket. Mire este lett, azt hittem, ez a kis girnyó is elfárad, de nem… fel akart jönni mellém az ágyra, na azt már nem! Erre nemhogy odébb kullogott volna, még neki állt feljebb. Ugatott, lehasalt, idétlenül csapkodott, megint játszani akart! Rájöttem, hogy azért hozták fenséges énem rezidenciájába, hogy egy kis jómodort, etikettőt kapjon. Ez utóbbit már első este megkapta, nem is etikettőt, hanem etihármat, mert nem lehetett elviselni az egóját! Az engem még nem izgatott nagyon, hogy G. ágyán helyezkedett el, onnan gyorsan le lett parancsolva egymás után többször is, de hogy az én alvófotelomat is megszállja, az már valóban skandalum! Mintha eddig nem egy ól lett volna a lakása, hanem feltornyozott párnák között kéjelgett volna világéletében!
G. azon az első éjjelen nem sokat aludt, inkább nosztalgiázott, hogy harmincegynéhány évvel ezelőtt ugyanígy három óránként ébresztették őrségváltás idején.
Hétfőn már kicsit szoktam Lui izgágaságát, sokat bunyóztunk rohangásztunk, Pirikét ugattunk, a kétlábúak étkezéseit végigasszisztáltuk, (én persze viselkedtem, Luit meg próbálták viselkedésre oktatni több, de inkább kevesebb sikerrel).
Itt szúrom közbe, amit G. elmondott Luiról: G.-t nyáron kereste meg egy kedves ismerőse, Mózinéni anyukája azzal, hogy lenne egy ifjú csokivizsla, akinek olyan hely kellene, ahol tudnak vele foglalkozni, és neveltetése nem szenved csorbát, mert az idős néni, akinél hagyták, nem bír vele. Nem tudom G. milyen hányaveti vakmerőséggel vállalkozott erre, hiszen fiúcsokit csak messziről látott eddig, de ez a prodzsekt akkor abba is maradt azzal, hogy a család megpróbálja inkább megoldani Lui problémáját. Ez azonban végül is nem sikerült, így újra G.-t vették elő, aki ismét - halált megvető bátorsággal – azonnal igent mondott. Mert neki – mióta Brunot és Lüszit meglátta – csokiimádó lett. B. végül engedett a rábeszélésnek, és érte mentek. A néni kedvesen fogadta őket, jól elbeszélgettek, aztán hátramentek Luihoz, a ki egy kis, elkerített részben lakott a nap huszonnégy órájában, mert régebben kiugrált a kerítésen át a forgalmas útra. Sétálni nem tudta vinni a néni, és állandóan vele lenni sem a kis kennelben, így óriási szeretet és mozgáshiánya volt. A néni persze nagyon szerette, de tudta, hogy egy vizslának egész nap a gazdája mellett van a helye, így könnyes szemmel, de lemondott róla. B. is tudta, hogy ennél, - velem – sokkal jobb helye lesz, nem gördített akadályt, hát elhozták. Lui az autóban mindjárt nyugodtan elhelyezkedett G. mellett, és élvezve a kétlábúak közelségét, nyugodtan élvezte az utat. Így már nagyon is érthető volt a megérkezése utáni száguldozás.
A második, hétfői éjszaka, már sokkal nyugisabb volt. Csak reggel hatkor ébresztettük G.-t, majd jött a kiadós reggelitorna. Aztán kifeküdtünk a teraszra, mert a napocska hétágra sütött. Csöngettek, érkezett Perec! Szegényke rám számított, így amikor Luival találta szembe magát, nyomban porszárazra ürítette az elhasznált folyadékot tartalmazó „tartályát”. Szerencsére hamar oldódott, nem bújt az asztal alá, ő is részt vett a nagy játékban. Ezt M. – Perec főinasa - is örömmel vette, mert másnap tervben volt Perec hozzánk „ebrudalása”. Tulajdonképpen nagyobb féltékenységi jelenetek nélkül átvészeltük az első Pereclátogatást. Délután és este tovább folyt kettőnk ismerkedése, összeszokása, már felengedtem magam mellé az ágyra is.
Szerda reggel is nyugodtan ébredtünk, éjszaka aludtunk, nem volt ránk panasz. Hamarosan „bedobták” Perecet, jó idő volt, kint ökörködtünk – jobban mondva vizslálkodtunk – az udvaron, majd jó két óra múlva G. egy ötlettől vezérelve, - délelőtt – csendespihit vezényelt. Mi szépen felmásztunk rá, ő mintegy hetvenkilónyi vizslával beborítva „csendespihizett”. Jó volt így, ennyien együtt, de hamarosan jöttek Perecért, és felbomlott az” édes-négyes”. Azt hittem, aznapra vége a látogatóknak, de óriásit „csalódtam”, vizslásan kellemesen!!! Délután beállított Nojcsi, az én Nojcsim! Az elején kulturáltan szétszedtük, G.-vel együtt ki is vonultak a szép napsütéses gardenembe, hogy ott kaparják össze Barátosném „romjait”. G. itt elfogyasztotta az ajándékba kapott gesztenyepürét, - G. is szereti, ha Nojcsi jön, - mi pedig a nekünk természetesen járó jutifalatokat. Röpke harcászati bemutatót is tartottunk, persze csak imitálva az ellenségeskedést. Aztán a napocska lejjebbszállásával testületileg bevonultunk, és ott folytattuk a beszélgetéssel egybekötöttszájkaratézós, frizuraigazítós, fülmosásos hepeninget (happening: esemény, történés, (rögtönzött rendhagyó látványosság nézők részvételével). Ezeket a szavakat netvizsla állapotomban a világhálóról tanulom, fejlesztve szókincsemet, nem magukra hagyva alattvalóimat még az ilyen, számomra egyáltalán nem „valóvilágban” sem!
Besötétedett, megjött B. is a dógozóból, majd nagy meglepi! Zaráék is betoppantak. Ismét három vizsla rohangászott a kertemben, Luit is egyre inkább bevezetem a társaságba! A végén már csak K., B. és Zara maradtak kint, mi Luival bemenekültünk lepihenni, ahol Nojcsi és G. beszélgettek. Zara néha benézett, hogy mi lesz, mert ő még labdázna velünk, de már csak percekre vánszorogtunk ki, és elhűlve néztük, ahogy rohangászott. Nekünk aznapra elegünk volt. Lassan feloszlott a társaság, és végre átadhattuk magunkat az öntudatlan pihenésnek. Én már ahhoz is fáradt voltam, hogy leellenőrizzem a kétlábúak vacsoráját, Luit küldtem ki, pedig normálisabb napokon egy étkezés sem történhet nélkülem.
Kidőltünk, és reggelig aludtunk. Ma G. korán elment, azt mondta Pestre megy…. Tökmindegy, mert B. velünk maradt, később jött Anikó, - B. volt neveltje, . és ketten nagy pakolásba kezdtek, úgy hívták, hogy „takarítás”. Ez az, ami után G. órákon keresztül állítja helyre a rezidenciánk általunk megszokott rendjét.
Közben kiderült, hogy tegnap elfelejtettem Nojcsi fülbevalóját visszaadni, miután kiszereltem tisztogatás céljából. Szerencsére a felét megtalálták az inasok, nem maradtam nagy szégyenben. Mi eközben kint múlattuk az időt, miután Lui simán lenyúlta Anikó hozott almáiból a legszebbet, és rögvest elfogyasztotta. Kora délután már íródeákom is megérkezett a nagy útról ahol valami E-nagyítót próbálgatott kedves barátja – T. - jóvoltából, aki elfuvarozta.
Lui persze már napok óta G. kerti foteljében ücsörög, ha süt a nap, és a párna is bele van téve, az elején még leszállítgatták, de később már ráhagyták. Ő győzött, ő bírta tovább. Néha én is tanulhatok tőle következetességet!
Végre utolértem magam! Megyek is az alvófotelomba, mielőtt Lui elfoglalná! Vizslát!

G. székében

Nyakiglábgirnyója

Lui megtalálta a helyét

"Az almát nem adom, én szereztem!"

Koncentrálva

"Na, mi nem tetszik,,, "