Nagyberki Zsarolta vakkantásai

11. 27.
Gyorsan lediktálom a ma történteket.
Reggel természetesen korán keltünk, mert B. is korán zörgött a konyhában, és ha máskor nem, hát a konyhai neszekre a legmélyebb álmunkból is felébredünk. Ment minden, mint a verkli: reggelitorna, kaja, ölbekéretőzés, a kétlábúak reggelijének lemeózása, egy kis szájkarate, aztán miután B. elmentével elcsendesedett a ház, mi is szendergőre fogtuk. Nemsokára azonban G. rendezkedni kezdett. Ezt általában akkor műveli, ha valaki érkezik… legyen az két- vagy négylábú, mindegy. Szólt is a csöngő, de addigra minket már furfangos módon kiterelt az udvarra, és Nojcsi érkezését csak az ablakot kaparva szemlélhettük. Nem mondom, hogy egy kis őrjöngés nem lett rajtunk úrra, de nem volt könnyű kivárni, amíg a kabátjából kihámozódik. Na, amikor végre beroboghattunk, hajrá, neki Nojcsinak! G. csak finoman rötyögött amikor Nojcsi a medvetámadás elhárítását gyakorolva lehajtott fejjel, karjaival arcát is eltakarva, ülve fogadott bennünket. De mi ketten voltunk, és nem vagyunk tohonya mackók. Rövid úton hozzáférhetővé tettük, majd azon veszekedtünk, melyikünké az „Első Üdvözlés Joga”! Döntetlenben egyeztünk ki, és kissé hangosak is voltunk, (főleg Lui), de aztán teljes egyetértésben részesítettük a vizslaszeretet megannyi kifinomult módjában. Azt hiszem rendesen megmosdattuk, nem talált volna benne hibát a szigorú Köjál sem. (Tudom, hogy már ÁNTSZ a megváltozott neve, de annak semmi értelme, míg köjál – kajál. Tehát az valami nagyon fájintos dolog. Ilyen szavakat meg sváb lakótársamtól tanulok…) Miután leellenőriztem, hogy ezúttal nincs kiszerelhető fülbevalója, pár percig leszálltunk róla, és beszélgetni kezdtünk…. Először csak mi és ők (Nojcsi és G.), külön-külon, aztán mindenki mindenkivel. Állítom, hogy nem tudtak túlkiabálni bennünket! Abban, hogy győztünk, nagyban segített Lui, mert nem csak különvéleménye van mindig mindenről, de az utolsó vakkantást is magának vindikálja. Azért a kétlábúak is váltottak szót néha, nem voltunk annyira könyörtelenek hogy beléjük fojtsuk a szót. Már csak akkor élénkültünk fel, mikor Nojcsi elfelé készülődött. Segítettük ráadni a kabátot, ellenőriztük, hogy „sapka-sál” rendben van e, aztán elbocsátottuk a fogvacogtató hidegbe. (Ő mondta így, mert neki nincs rohangászós játszótársa.) „Természetesen” a múltkor kioperált, és általam megőrzött fülbevalóját elsőre nem vitte el, de nem szuszogott, mikor visszatért érte.
Hamarosan B. is hazaért, és láttuk, komolyan gondolja, hogy minket „édeshármasban” hagy erre a hétvégére.
G. eközben bőszen csetelt – mint később rájöttem – Csoki gazdijával, majd miután B. elköszönt, „bevágtatott” budoáromba, (közös hálóhelyünkre), megnézni mekkora a kupleráj. Különösebb baja nem volt, míg a saját ágyára nem nézett. Az ágytakaró egykupacban az ágy közepén, és szerte az ágyon szeretett kispárnájának bélése és foszlányai ízléses halmocskákba rendezve. Azt hiszem, hirtelen nem tudta, hogy a fényképezőgépet, vagy a nádpálcát vegye elő Lui nadrágját kiporolni… Mert azt rögtön tudta, hogy nem én voltam, és csokiszínű harcostársam már tegnap is próbálkozott a pizsijével. Végül sem a fotóból, sem a fenyítésből nem lett semmi, inkább gyorsan megtörtént a rehabilitáció. Ismét ki lettünk volna csukva, de én nem hagytam magam, és együtt engedtük be csokit, és két gazdiját. Irány az udvar, ott várt már Lui is, kezdetét vette a hangos ismerkedés. Lui egyszer már találkozott Csokival, de most be akarta mutatni, hogy ő a nagyfiú, és olyan mutatványokkal próbálkozott, amilyenekkel nálam kihúzta volna a gyufát. Elölről, oldalról, hátulról, és közben be nem állt a szája!
Aztán testületileg bevonultunk a budoáromba, ahol folytatódott Lui kiabálása, Csoki kipróbált G. ágyát, én meg megpróbáltam rendet tenni az elszabaduló vircsaftban. Igazi nagy buli volt! A kétlábúak a saját hangjukat sem hallották néha, nemhogy a másikét, így mi is bemutathattuk, hogy a vizslák sajátossága a szelektív hallás. (Hát még, ha Lui is a fülünk mellett ordítozik…)
Úgy láttam, az inasainknak tetszett a karnevál, mert csak néha intették meg a két csokigyereket, noha most Lui volt az, aki nem bír magával. Olyan volt, mint a kétlábúak óvodáiban a szerelmes kisfiúk. Ha tehette volna, homokot szórt volna Csoki „hajába”, fejbeverte volna egy kisautóval, de így csak a nyakát harapdálta, ugrált fölötte a saját nagyszerűségét szertekajabálva, szóval nagyon idétlen volt. Nagy szerencséje, hogy már az elején megkapta az ajándékát, egy szép, zöld színű pórázt, amivel elviheti sétálni az erre hajlandó kétlábút. Szerintem, és G. szerint nem is érdemelte meg, de állítólag, - mondom állítólag(!) – É. és P. (Csoki alkalmazottai) hajlandóak lennének elmenni vele. Ezek után meg lennék lepve, ha Csoki hajlandó lenne vele nyilvánosan mutatkozni.
De ez csak holnap lenne esedékes, amiről, - mármint a holnapról, - mi, ebzetek azt sem tudjuk, hogy micsoda.
Egyelőre csak ott tartunk, hogy vendégeink kezdtek hazafelé készülődni, kettőnket megint kicsuktak, így már békében, és főleg zajtalanul távoztak, hiába akartunk tőlük hangosan vizslásbúcsút venni. Eztán már csak a vacsi jött, majd ledobtuk magunkat az ágyra G. gépe mellé, és most nyugiban diktálhattam, mert szunyálok. Vizslát!

Nojcsi meghódítása

Ágycsata Luival

Harcolunk!

Elfáradtunk a csazában

Tükör, vagy nem tükör? Csoki Luival