12. 30.
Újra jelentkezhetnékem van, mert a tegnapi nap sem telt el esemény nélkül.
A délelőtt a szokásos rendben zajlott, de harangaszó után ki lettünk csukva – már tudtam, hogy Történés lesz! Hamarosan meg is érkezett Sonic és Hailey, persze magukkal hozták a stábot: Tündét fotósként és P.-t a férjét, mint sofőrt. Amíg lekászálódtak a lépcsőn, addig mi kintről izgatottan próbáltunk az üvegen keresztül benyomulni Hailey-hez, mert a kis Sonic bizalmatlanul szemlézte a sok lépcsőt, ölben kellett lehozni. Végre összeszabadultunk, és – bár már találkoztunk, - elkezdtünk újraismerkedni. Mivel Lui mindenkinek új volt, ő – a maga fesztelen stílusában – alaposan bemutatkozott. A kétlábúak nyakába ugrott, a négylábúakat mindjárt „osztályba sorolta”. Rájött, Sonic-kal csak játszani lehet, de Hailey-t körbevizslatva elvesztette a fejét. Töltetlen fegyverével hadonászva mászott a szőke hölgy hátára, és szinte le sem szállt róla. Én mindenki közeledését nehezményeztem, aki csak ránézett az éppen engem simiző kétlábúra, így hamarosan a folyosón találtam magam, és az ajtó üvegére tapadva bámulhattam kifelé, ahol folyt Sonic bevezetése a nagykorúságba. Lui minden pózt megmutatott a Vizsla-szútrából többször is, hogy az ifjonc jól megjegyezze. Sonic elmélyülten tanult, és apró vakkantásokkal jelezte, mindent megjegyez. Ha tudta volna, hogy Lui kétszeresen is meddő próbálkozásainak mennyire nem lehetnek valós termései, nem csodálta volna a nagy laklit. Mikor újra köztük lehettem volt végre egy kis rohangálás is, majd a vendégek a bedugult tó aljában összegyűlt pocsolyában hűtötték le felhevült testüket Tünde nagy örömére. Ő egyébként nem volt hajlandó fotókat készíteni Lui nagy öröméről azzal, hogy pillanatnyilag nem az „Eberotica” című lap fotósa…
Sonic-kal én próbáltam foglalkozni, de még nem értette a „karcos” játékra-hívásomat, így ha erőteljesebbet mordultam visszariadt, egyébként nagyon kíváncsi és érdeklődő kölyköcske, mindent kapásból leutánoz, lelkesen rohan a visszahívásra is. Remélem, még találkozunk vele is, és akkor Luival sok hasznos inaspukkasztó dologra megtaníthatjuk.
Ahogy kissé elfáradtunk, bevonultunk a budoáromba, ahol Hailey Tünde ölébe, én G. mellé telepedtem, Lui P.-vel birkózott, a picike meg körbejárt, felfedezte a szobámat is.
A vendégek végül elmentek, mi pedig ledőltünk, de nem volt sokáig nyugalmunk, mert Nojcsi állított be, olyan fincsi illatokkal körítve amilyeneket csak a hurkák, a töltöttkáposzta, és a svártli áraszthat. Hogy ilyesmiket kinek hoz, nem tudom, mert mi aztán nem kaptunk belőle egy „katonát” sem, B. villámgyorsan eltűntette az egész csomagot. Azért néminemű jutifalatot nekünk is osztott Nojcsi, majd körételepedtünk, és fájós fülét gyógyítgattuk. Szerencsére mindig jön, ha fáj valamije és természetesen mi mindig meggyógyítjuk! Sajnos nem maradt sokáig, mert G. valami vendégségbe volt hivatalos, addig B. „vigyázott” ránk, este nyolckor cseréltek, de akkor már eléggé ki voltunk purcanva a délután-esti rajcsúr jóvoltából.
A mai nap A. – B. régi gondozottja – érkezésével kezdődött. Természetesen, mint rég látott ismerőst üdvözöltük, majd mikor reggelizett, addig tartogatta a kezében a kiflit elérhető magasságban az orrom előtt, hogy a felét leharaptam, gondoltam nekem szánja. Hát nem, B. megpróbált megszidni, naná, hogy jogos felháborodásimban duzzogva a helyemre vonultam. Később élvezettel szemléztük, amint étkezésünk gyümölcseit összegyűjtik az udvaron. Délután pedig pórázra vettük A.-t és B.-t, négyesben mentünk a futira. Itt a ketrecharcot gyakoroltuk, közben Lui néhányszor megpróbálta átküzdeni magát Athoszhoz, az afrikai oroszlánkutyához, , hogy ő közelebbről is megnézné magának azt a nagyranőtt „vizslát”. Nem tudom, Athosz vele is ugyanolyan kedvesen elnéző lett volna e, mint kölyökkoromban velem… Vártuk Csokit is, de Kisgazdija valami nyavalyát kapott – innen is gyógyító hercegnői vizslapuszimat küldöm neki, - így sajnos most a randi elmaradt.
Alig értünk haza, kisvártatva Mnéni állított be, hogy simogatását idén még fogadni tudjam. Lui annyira erőszakosan rafinált volt, hogy kiugatott mellőle, és elfoglalta a helyemet. Felváltva adtuk a puszikat is, hiába mondta a ficsúrnak, hogy nem miatta, hanem csak miattam jött, és most nem kér „négercsókot”, Lui csak-csak odaférkőzött, és még horkolva el is aludt az ölében. A jövő évet azzal kell kezdenem, hogy helyrerakjam ŐLuiságát. Naná, hogy Mnéni is hozott rágnivalót, közben vacsiztunk is, majd mielőtt kedves vendégünk elment, kezet mosott, mert csokiszínű lett a tenyere. Lehet, hogy Lui nem lett jól befestve? Mert, hogy az a szín rólam került volna le, azt kizártnak tartom! Én öntisztuló vagyok, csak akkor fürdök, ha illatos dolgokba fetrengek előtte. Vizslát!

Én

Lui

A kis Sonic

Lui kitúrt Mnéni mellől...

Most már pihenünk!

12. 28.
A tegnapi nap Lui szórakoztatásával telt.
A délelőtti programjában nem vettem részt, csak „másodkézből”, pletykákra alapozva mesélhetek.
Az egész úgy kezdődött, hogy a csöngetésre Lui kimehetett a szobából én nem. Ezen természetesen mélyen megsértődtem.
Lui G.-vel felvágtázott, és beengedte Évát, Csoki gazdiját, aki Luiért jött, mert párkával – P.-vel – elhatározták, hogy megsétáltatják a két idétlen csokiságot. Ha velem beszélik meg, elmondtam volna, hogy mi nem úgy viselkedünk, mint a kétlábúak, akiknél már a bemutatkozás is elcsökevényesedett. Ők paroláznak egyet, vagy még azt sem, aztán beülnek egymás mellé egy ismeretlen járműbe. Micsoda udvariatlanság! Mi be szoktunk mutatkozni egymásnak, pláne, ha eddig csak egy-kétszer találkoztunk. Ehhez pedig hely kell, ez egy ősrégi ceremónia, aminek a sorrendje is kőbevésett. Ezt persze Éva is tudta, de most átugrották ezt a fázist. G. végignézte, amint Lui „beszáll” Csoki kocsijába (ez jó!), és többszöri elhelyezkedés után elindulnak. Amikor véglegesítették az ülésrendet, nekivágtak a kalandnak. Bent az autóban az ikrek is lenyugodtak, majd a Tettyére érve megérkeztek a kiindulóponthoz. Itt Csokiék flexipórázt adtak a kétlábúak kezébe és miután megbeszélték, hogy Lui fogja röptetni P.-t, Csoki pedig Évát, nekiindultak. Lui persze nekiindult, de mivel erdőben elég régen, vagy tán sosem járt, így elviselhető iramot diktált. okosan bevárta a lemaradókat, általában mindig meghallotta a nevét, kellemes benyomást tett a társaságra. Mivel laza ügetéssel parádézott fel a meredek lépcsős úton a pihenőig, gondolom P.-nek sem volt megerőltető a hegymászás. Lefelé kicsit gyorsabban száguldottak. Lui csak egyszer önállósította magát, de akkor is hagyta, hogy utolérjék. Miután mind a négyen kifutkározták magukat, Lui hazatért, és a maga hangos sváb dialektusában elmondta, milyen jól érezte magát. Ezzel még nem volt vége a napnak, mert Csoki és Éva délután látogatóba jöttek, elsősorban - gondolom – azért, hogy a nekem járó elmaradt simiket Éva bepótolhassa. Na, ekkor Lui bemutatta, hogy mennyire hálás a délelőttért! Mint abszolút természetes viselkedésű ifjú vizsla, akit még nem rontottak el a kétlábúak „nem szabad!”-jai, a lehető legmagasabbra ugrálva Éva arcát és szemüvegét vette puszijaival ostrom alá. Az ilyesmit szokták a nem vizslaimádó népek (csirkefejek) rémülettel vegyes borzadállyal nézni, netán visítozva tiltakozni. De Éva nem ilyen, mint tudjuk, és hamarosan Lui is gyérítette a szeretetrohamait, hogy nagyobb figyelmet- és főleg hangosabbat – szentelhessen Csokinak. Akkora üvöltözést csapott, - amibe én is bekapcsolódtam, hogy csendre intsem, - hogy ki lettünk csukva az udvarra. Persze csak a bentieknek tűnt úgy, hogy halkabbak vagyunk, nem a szomszédoknak. Néha kijöttek hozzánk, néha mi mentünk be az alkalmazottakhoz, de bent szerintük egymást túlordítva beszélgettünk, ől pedig nem hallották egymást. Most halkan kérdem meg: voltaképpen kiknek a kedvéért is tartom fenn a rezidenciámat, és alkalmazok kétlábúakat inasként? Nehogy már a Kétlábú ugasson nekem csendről, aki teleköpi zajjal a Világot! Azért idővel magunktól is elhalkultunk, kicsit el is fáradtunk, így, miután illő búcsúztatás után vendégeinket otthonukba bocsátottuk, és megvacsiztunk, kicsit lepihentünk. De nem volt még vége a napnak, mert hamarosan megmutathattam Luinak, hogy milyen is az a karácsonyfa! Nem sok érdeklődést mutatott iránta, pedig világított is, mint mi a futin, de inkább játékba kezdtünk az eddig tiltott szobában. Természetesen B. csak azért engedett a tiltott territóriumba, hogy g. kérésének engedve néhány fotót készítsen rólunk a „FA” társaságában. Nem nagyon sikerültek, így a „fotóprojekt” befejezése mára maradt. Közben egyre nagyobb figyelmet tanúsítottunk a fán himbálózó csingilingik, és egyéb színes papírba csomagolt finom illatú apróságok iránt, és már éppen azon gondolkodtunk, hogyan tudnánk leemelni az egész csillogó micsodát az asztalról a tudományosabb vizslatás céljából, amikor ki lettünk ebrudalva. Na, majd talán ma alkalmat kerítünk az alaposabb megtekintésre, legalább annyi időre, hogy Lui körbe tudja pisilni, mint minden rendes fát. Láttam rajta, hogy ez a karácsonyi kívánsága. Majd megbeszélem G.-vel, hogy teljesíthető e. Vizslát!

Karácsonyi botostánc Luivalo

Lui

Lui és Csoki

A tesók szájalnak, éb fegyelmezek!

Luinak sosem elég...

a karácsonyfánál G.-vel

Éppen szeretjük egymást...

Éppen nem...

12. 27.
Ezt a kis filmecskét G. kreálta azoknak a négylábúaknak a fotóival, akivel a pécsi csoportban idén megismerkedtünk. A csoportban természetesen már Karácsony előtt feltette, hogy így mondjon köszönetet fajtársaimnak, az őket kísérő kétlábúaknak, valamint a négylábúak nélkül érkező, de minket "imádó" embertársainak. Annyira örült ezeknek a vizslás piknikeknek, ahol személyesen is találkozhatott a hasonszőrűekkel, hogy megengedtem neki, itt is szétkürtölje idei örömét....
Nézzétek el neki...

12. 26.
Na, itt van Karácsony másnapja, és mi még nem láttuk azt a híres fát sem Luival! De előbb az eltelt napokról…
23.-án korán keltünk, mert B. hajnalban indult, és nekünk ilyenkor vele kell reggeliznünk! Ezt nem ő találta ki, hanem mi! Mi tiszteljük meg a kétlábú személyzetet azzal hogy ilyenkor is felszolgálhatják fenségességünknek a nap első étkezését. Természetesen G. sem alhat tovább, mint mi, lusta inasnak nincs helye az alkalmazottaim körében. (Itt jegyzem meg, hogy G.-t Lui is oktatja a rendrakásra, mert ha nem ágyaz be rögtön a reggeli végeztével, Lui kihordja előbb a pizsamáját, majd a kispárnáját, végül a paplan következne – gondolom, - de arra még nem került sor… Zárójel bezárva! ) Aznap hamar elengedtük B.-t , és hajnali-torna után visszaheveredtünk kipihenni az éjszakai alvást. Alig szundítottunk el, B. máris visszajött, és ezzel befejezettnek nyilvánította az ezévi – piszkos anyagiakért végzett – melóját, és a hátralevő napok mindegyikét a nmi szórakoztatásunkra szentelheti. Ami – ugye – nem munka, hanem hobbi, szórakozás, élvezet! Ennek már délután tanujelét is adhatta!
Aznap volt a ledinai futtató karácsonyozása, amire én természetesen hivatalos voltam, de B. gondolt egy merészet, és úgy határozott, hogy hármasban látogatjuk meg a ledinai „Jézuskát”, mint a Háromkirályok anno az igazit, és Lui lesz a Szerecsenkirály! G. nagyot nézett, és mindenféle kuszálódó pórázokat, esetleges hasraesést emlegetett, de ő, mint tudjuk, problémázó típus, B. pedig, amit a fejébe vett, ahhoz ragaszkodik, így kisebb nehézségek után elindultunk. G. utána üzent is Csoki gazdijának, hogyha látnak egy gyorsan közelgő objektumot két táltos után a levegőben úszni, az nem egy elfuserált Mikulás, hanem B., és ha odaér, kapják le a levegőből, és segítsenek megfékezni a „táltosokat”. Ez meg is történt, mert hamarosan odaértünk. Mi egyből nekifogtunk a játéknak, kétlábú kísérőink nekiálltak az ünneplésnek. Megterítették a pingpongasztal egyik felét – most már tudom, mire kell használni azon kívül, hogy fel-le ugráltatják rá a blökiket, már amelyikünk hagyja magát, mert én biza nem cirkuszoskodok senki kétlábú kedvéért, - és szépen kipakolták a hozott finomságokat: pogikat, sütiket, vörösbort, forraltbort, pálinkát. Zsömi gazdija Zsófi, égy kisüveg kólát hozott magával, jól sejtve, hogy az italfelelősök nem gondolnak a kiskorúakra. mindenki nagyon jól érezte magát, főleg, amikor mi is megkaptuk az ajándékainkat, mindenki attól a kétlábú kísérőtől, aki előzőleg kihúzta egyikünk nevét. Nagyszerű ötlet volt ez az egész, míg kell, hogy dícsérjem érte Petrát, Csoki kisgazdiját, aki már nem is olyan kicsi, nem véletlen, hogy ilyen hercegnői idea pattant ki a buksijából! Ezek után két – roppant fontos – feladatuk volt! Egyszerre kellett üldöznünk a másikat, hogy elcsórjuk tőle a játékát, és fél szemmel a gazdik falatozását figyelni, nehogy lemaradjunk valami finomról. Volt, amelyikünk a könnyebb módszert választotta: Lejla például az asztalra pattant – „hála” az ez irányú okításnak, - és „első nóziból” vizsgálhatta az ottlevő finomságokat. Érdekes, hogy ezzel a produkciójával most nem zsebelhette be a máskor járó elismeréseket. A tökélyre fejlesztett vizslamódszert Csoki és Lui mutatta be: mikor Éva – Csoki nagygazdija – kifigyelte, hogy messze, „kilóméterekre” viháncolnak az ikrek, kinézte az asztalról a becuppatandó nasit, és a kezével már-már a szájába pakolta, meglepve kellett tudomásul vennie, hogy ott ülnek előtte, és az éhező árvák pillantásával könyörgik el tőle a széles kőrnyéken fellelhető utolsó falatot. Persze Éva annyira meghatódott, hogy nekik adta, és ellágyulva mondta: „szinkronúszók”. Nem tudom, hogy úszni hogy tudnak, de az biztos, hogy egy srófra jár az agyuk, és kuncsorogni szinkronban tudnak.
Én természetesen B. mellett, vagy a közelében ácsorogtam,, és előkelő pillantásokkal adtam tudtára, ha valamit megkívántam. Közben azért végigtarháltam a többi kétlábút is, nehogy kegyvesztettnek érezzék magukat.
Mivel már régen besötétedett, igazi karácsonyi villogással fejeztük be a bulit. A hazakövetel már kicsit lassabb tempóban történt, annál is inkább, mert Lui önkényesen akarta meghosszabbítani a Hepening idejét, és B. pórázra vétele előtt kicsit fogócskázott vele.
Miután hazaértünk, a vacsi után már nem kellett álomba ringatni egyikünket sem.
Másnap volt a Karácsony előtti Szemteste napja, délelőtt B. barátnőjét rajongtuk körbe, egész délután kint rajcsúroztunk a napsütésben, majd észre sem vettük, hogy az inasok felvonulnak a „Fához”, mert rágókával voltunk leszedálva. Persze, amikor az ünnepi halászlét ették, ott ültünk a körükben, de már teljesen lecsillapulva, mert előzőleg a vacsinkat is megkaptuk . Jó is, mert azt mondták, a hallé nem nekünk való, helyette a sütikből jutott némi falatka. Mielőtt véget vetettünk a napnak, Lui jóvoltából búcsúitalban – sundowner-ben – is részesülhettem. Labdázás közben felfedezte ugyanis G. legalább 10 éve eltett fügeborait és az egyik palackot sikerült felborítania, amiből a kicsit lejtős folyosón gurulva lassan bugyogott kifelé az édes nedű. Nekiálltunk felnyalni, de észrevették a kétlábúak, és fél palacknyit veszendőbe kellett hagynunk. bG. nem aggódott, mert szerinte már nem sok alkohol lehetett a folyadékban, mindenesetre finom, édes volt, és amint kétlábú inasom megjegyezte, finom pinceillat terjengett a levegőben.
Jót aludtunk azért, és mi, miként már napok óta, ki-be rohangásztunk a szép napsütésben, G. ajtónyitogató funkcióját kihasználva. Mivel B. köhögött, figyelmeztette a tesói családot, és így csak P., a tesó érkezett egy röpke látogatásra. A mai nap is úgy telik el, mint a tegnapi, mert éppolyan szép az idő, és B.-t köhögése miatt nincs szívem a futira kényszeríteni. Egy valami frusztrál csak: még mindig nem tudtam megmutatni Luinak azt a híres Fát,. bár G. megígérte, hogy egy fénykép erejéig megcsodálhatjuk B. díszítését. Azt is mondta, oda csak este érdemes menni, mert akkor olyan színes lesz, mint mi voltunk a futin. Na, ennyit mostanra, a többit majd a következőkben. Vizslát!

A ledinai csapat

B. és én

a ledinai Kétlábújaink

12. 19.
Tegnap nagy buli volt! Délelőtt a szokásos napirendet tartottuk, hajnali keléssel (G. szerint), reggeli tornával, szundival, de dél körül a csengőre felpattantunk, és mindketten rohantunk üdvözölni az akárkit. Nem jött be… G. kinyitotta az udvari ajtót, és a szeleburdi Lui kirohant, gondolom azt hitte, onnan érkezik majd a csengető. Több se kellett az álnok G.-nek, rögtön becsukta mögötte, így kint rekedt. Én persze nem dőltem be, felvonultam az inassal ajtót nyitni, mert már megtanultam, hogy ilyenkor hol lehet leggyorsabban vizslanyállal beteríteni az érkezőt. Legyen az postás, óraleolvasó, vagy a legkedvesebb barátosném. Na, ez most nem sikerült, mármint a hozzáférés, mert G. allergiás barátja beslisszolt előlem a szobába, én pedig ki lettem csukva a folyosóra. Tehát úgy nézett ki a „felállás”, hogy Lui kicsukva az udvarra, – ő onnan kiabált befelé, - a kétlábúak „bezárva” magukat egy szobába, és végre az enyém volt az egész rezidencia. Természetesen először – mint jó haver, - be akartam engedni Luit, de hát azzal a fránya teraszajtóval még Demény sem boldogulna, így feladtam, és elindultam körülnézni. Meg is találtam B. hálószobáját, amit eddig ritkán látogathattam meg. Itt töltöttem az időt elmélyült vizslatással, de mivel az ajtó rám csukódott, nem tudtam feltűnés nélkül visszamenni a helyemre. Amikor G. elbúcsúzott a barátjától, (aki karácsonyi ajándékot hozott a kétlábúaknak), és beengedte Luit, háromszor bejárta a házat, mire rám talált, mert hiába szólongatott, én csöndben voltam, hátha zsörtölődne az ideiglenes tartózkodási helyem miatt, ám nem lett semmi baj, B. sem volt itthon, és azóta sem tudja, hogy a féltve őrzött szobájában töltöttem egy órát.
Hamarosan megjött B. is, ettek, aztán miután lemeóztuk az ebédjüket, szundizni mentünk, amit kisebb szájkarate csatákkal tarkítottunk. Ám újra csengettek, és a szobánkban toporzékolva vártuk, hogy most ki érkezett. Nem tudtunk kimenni, mert G. is velünk várt a csukott ajtó mögött. Végre! Szezám tárulj, és É., – Csoki gazdija – állt előttünk! Aztán jobban megvetette a lábait, mert – bár én is nagyon örültem neki, - de amit Lui művelt, az a vizslaköszöntés magas-foka volt! Olyan magas, hogy É. a sapkáját is keresgélte. /Persze itthagyta a kesztyűivel együtt, de mit várjunk egy kétlábútól? „Csak” a szeretetünk viszonzására képesek önállóan…) Azért jött Csoki nélkül, hogy Lui pórázra vegye, és elcibáltassa magát a ledinai futira, B.-vel párban, aki természetesen velem szárnyalt – lábai alig érintve a talajt - a mi Kánaánunk felé. Gyorsan ott is voltunk, találkoztunk Zarával, Zsömivel, Lénával, és még néhány haverrel, megérkezett Csoki is P.-vel. Végre Lui elemében érezte magát, nem rajtam lógott állandóan, tombolhatott az állítólagos tesójával és a többiekkel, akik vitézül állták a „sváb őserő” rohamait. Közben én is játszhattam Zarával, aki nekem sokkal többet enged meg, mint másnak, nemhiába vagyunk kölyökkori barátnők. Persze többször begyűjtöttem a nekem járó hódoló-simiket is az összes kétlábútól. Mivel délután kettő után indultunk, és jóval sötétedés után húztuk haza a kísérőinket, a végén már villogó nyakörvekkel siettettük a Karácsonyt is, amikor a Vizslakódex szerint játékok, és finom falatok teremnek lelkünk és gyomrunk táplálására. Amikor hazaértünk, fájó szívvel búcsúztunk el É.-től, remélve, hogy nem unta meg a Lui mögötti repkedést. Vacsiztunk, és eltettük magunkat mára. Itt tolmácsolom G. háláját is, aki imáiba foglalta É. nevét, amiért ma reggel háromnegyed hétig alhatott. Vizslát!

12. 16.
Tegnap végre ismét jól szórakoztam! Ahogy sejtette, délelőtt jött Nojcsi, a barátját is hozta magával, hogy majd Lui elszórakoztatja. Én ismét kis fenntartással fogadtam, csak a jutifalatok kiosztása enyhített valamicskét a morcosságomon. Bezzeg Lui hozta a szokásos formáját, a plafonig ugrált örömében, hogy akadt egy újabb „áldozat”, akire rázúdíthatja túláradó szeretetét. Nojcsi és G. élvezettel nézte Krisz birkózását a svábcsokinak álcázott energiabombával, de később mindketten elfáradtak egy kicsit. Én közben Nojcsit vettem kezelésbe, de nagyon óvatos voltam, mert előttem már kezelték az utóbbi napokban és attól a kezelési tortúrától csak a fogorvosa tudna mosolyogva regélni. Nojcsi megint egy csomó ajándékkal érkezett, nem elég, hogy Luival egy zacskó jutifalatot habzsoltunk be, de G. még eltett későbbre is, azt mondta, majd a fa alatt megkapjuk. Rögtön ki is mentünk a kertbe megnézni melyik fa alatt van, de valami Karácsonyt emlegettek, hogy majd ott és akkor. Halványan emlékszem tavalyról arra a napra, akkor felmehettem az emeletre, színes izék voltak egy - az inasok által „Karácsonyfának” mondott - műanyag virgácson, büdös gyertyák égtek, amiket nem volt szabad közelről megvizslatni, mint ahogyan a szikrákat köpködő pálcát engedték kettéharapni. Na, akkor, ott tényleg kaptam néhány finomságot és játékot. Persze azokat már régen szétmorzsoltam és többnyire a kertben végezték szépen díszítve barna terméseimet. Épp itt az ideje az újabb Karácsonynak! Lui még nem látott ilyesmit, kíváncsi leszek az inasok reakcióira, ha a Karácsonyt is megrohamozza! Visszatérve a tegnaphoz, a kétlábúak is kaptak Nojcsitól ajándékot, G. például egy átlátszó labdát, amiben rázásra hópihék keringenek , és az asztalán kell tartani, nem szabad vele játszani, még a közelébe sem mehettünk, ebből gondolom, hogy az is „Karácsony”.
Miután Krisz elment, ki lettünk csukva a budoáromból, mert Nojcsi kezelésbe vette G. fejét, és megnyírta, mint a birkát. Nem láttam még birkát, de a nyírás után az is így nézhetett ki. Mindenesetre a kétlábúak meg voltak elégedve, így én is. Annál is inkább, mert visszamehettünk Nojcsihoz, és tovább örülhettünk egymásnak. Később B. palacsintát hozott be, meglepő módon nem nekünk, ekkor természetesen erőteljesen figyelmeztettük a kétlábúakat, mi is ott vagyunk. Ahelyett, hogy osztoztak volna, gyorsan magukba tömték az összeset, csak a végén jutottunk egy-két fecnihez. Nagyot csalódtam, de aztán B. megkönyörült rajtunk. A kókuszos sütivel is így jártunk, ha ilyen lesz az a híres „Karácsony” is, Luival világgá megyünk. Csak ne lenne olyan hideg! Nem szeretem ezt a fagyos szürkeséget, és ebben csokiszínű sortársam is teljesen egyetért velem. Végül eljött a búcsú pillanata is, Nojcsi kikűzdötte magát az ajtón, amíg B. megpróbálta visszatartatni az utolsó utáni búcsúpuszijainkat.
Eztán el is nyugodtunk volna, ha B. nem jelenik meg felöltözve, de jött, Luit pórázra tette, és engem itt hagyott. Mikor visszajöttek, csokibarátom már cérnátlan volt. Ahogy elmesélte, elröptette B.-t a rendelőbe, ahol üdvözölte szokás szerint a stábot, és várta, mi jő buli fog megint történni. Az asszisztencia segítségével hamar hanyatt fordították az asztalon, és két gyors csippentés után, a Dokinéni „lassan” felszólítására kiszáguldott az utcára. B. röptében búcsút intett a fehérköpenyeseknek, majd egy merészet gondolva „elsétáltak” a futira. Mivel nem volt senki más, így Lui egyedül rohangászott a rácsok között, majd hazahúzta B.-t , aki azt mondta, „kicsit”erősödött a „csoki”. Persze, van már chilis-csoki is, az is erős, de mi ilyeneket nem kóstolhatunk.
Én közben – nélkülözve a barátomat, - kicsit nyüszögtem utána, mert hiába sok belőle néha, ha itt van, de ha nincs itt, nagyon hiányzik. Akkor is, ha sokat kiabálunk egymással játék közben.
Szóval ez volt a tegnapi nap, ha lesz valami érdekes, majd jelentkezem! Vizslát!

12. 14.
Már megint eltelt jó pár nap, de mist szinte nem történik velünk semmi. Csütörtökön Lui elvitte délután B.-t, hogy végre kiszedjék belőle e madzagot, de nem járt sikerrel. A Dokinéni azt mondta, hogy kicsit gennyes a seb, és hétfőn menjen vissza. A Dokinéni úgy látszik, nem tud betelni a kis sváb csokival, mégegyszer át akarja élni azt a pankrációs fiestát, ami sokkolta őt a múlt héten. Lui elbeszélése szerint gyalog húzta B.-t a rendelőig, ahol várniuk kellett, mert éppen operáltak. Lui ezért körülnézett, mi hasznosat is csinálhatna, miután a Dokinéni férjének a nyakába ugrott. Ő kicsit meglepődött, mivel ő is ebdoki, nem szoktak vele ennyire haverkodni, pláne nem a rendelőben. Meg is jegyezte, hogy Lui úgy látszik nem beteg, nem azért mentek. Mivel többet kellett várni, mint azt beterveztem Lui kivonszolta B..-t a váróból, és néhány kört ellejtett vele, amíg végre az övé volt a „szentélyben” is a pálya… Ott üdvözölte Dokinénit, aki megkérte B.-t, hogy rakja fel a vizsgálóasztalra a pácienst, és fejtesse hanyatt. Na, ez volt a nehezebb, mert bár itthon Lui kérés nélkül megteszi, de ott túlságosan sok, izgalmas vizslatnivalóval szembesült, amiket természetesen nem lehet hanyattfekve végiggusztálni. Így B. izmosodott, Lui szabadulgatott, a Dokinéni pedig (B. szerint) szuttyogott.
Na, ezután jött a szöveg, hogy hétfőn kísérje vissza B.-t, de mivel ő csak kedden ér rá, hát majd akkor madzagtalanítva lesz Lui. Természetesen kutya baja, de Bepanthennel kell kenegetni, természetesen ez nagyon ízlik neki, és a tölcsére már annyira megnyomorgatódott, hogy G. mára előszedette a nagyobb, még Borcsi által, de csak egyszer használt gallért, és éjszakára azzal próbálkozik. Legutóbb én is csütörtökön, Lui kirándulása után voltam távol a rezidenciámtól, B-t vittem el a Ledinára, hogy találkozhassam Zarával, Csokival, és a többiekkel. Azóta nem voltam, B. szerint itthon is éppen eleget rohangászunk, és extraprogramot (takarítást) csinálunk neki. Pedig szerintem rohangálni kell, hiába puffog, hogy mennyi port hozunk be… Örüljön, hogy nem esik az eső! Valamelyik régi táskájából újra előszedte az ”Egy ház = Egy négylábú” kezdetű ódivatú, maradi projektjét, de mi – többiek – nem támogatjuk!
Ha holnap nem is, de kedd este újra jelentkezem, mert Lui cérnátalanítása mellett nagy Nojcsizás van kilátásban! Vizslát!

12. 06.
Gyorsjelentés Mikulás napján.
Az utóbbi két napon a délutáni vendégjárásokon kívül szinte nem történt semmi.
Tegnap Lui nagyon nem akart a szobánkba vonulni, amikor csöngettek, és ha ő nem, akkor én sem! Mert mi az, hogy itthon vannak, ráadásul többen is, mint szoktak, és mi nem lehetünk közöttük!?!?!? Amikor egyedül voltam, már megtanultam – nagyjából, - hogyan kell ilyenkor viselkedni, de most, hogy négylábú szekciónk ismét duplájára nőtt Luival, eljött az ideje a rebelliónak! … És a ribilliónak!
Tegnap még megúszták a cserben- és szobában hagyók egy kis hangoskodással, de ma, amikor újra berekesztettek a lakosztályomba, és kirekesztettek a társaságukból, Lui palotaforradalmat robbantott ki, és én lelkesen helyeseltem!!! Egészen addig, amíg vissza nem tértek, és szemrevételezték a károkat, amit egy erőszakos matrac önfelrobbantása okozott! Én ott sem voltam, és Lui is csak mellette állt! Persze ezt nem akarták elhinni, nagy volt a kétel"kedés, de már majdnem sikeresen bemagyaráztuk nekik, amikor Lui egy óvatlan pillanatban újra nekiállt egy kis cincálásnak… Kár volt… G. kiporolta…. És nem a matracot. Sajnos… Most "béke" van, és nyugalom…. Síri csend…. Holnapra elfelejtik! Vizslát!

Az erőszakos matrac felrobbantotta önmagát!

12. 02.
Tegnap reggel már cibálgattuk G. ideghúrjait.
Megérkezett Perec, és Luival mi is frissek és elevenek voltunk. Persze az udvaron kezdtük, de félóra múlva az ajtóhoz rendeltük G.-t egy kis dörömböléssel, és hangoskodva bevonultunk az ágyra. Perecnek elege volt, az inasom ölébe kapaszkodott, míg mi Luival tovább folytattuk a délelőtti Dáridót, azaz G. szerint a ”Fásy Mulatót”, ahol én adtam elő Zsülikét. G. ebbe az ominózus tévés produkcióba csak egyszer nézett bele, de a tudatalattijába jól elraktározódott, most minket élvezvén eszébe jutott. B. próbált körülöttünk sertepertélni a partvissal, de azt hiszem, feladta. Miután elment a dolgozóba, megjött M. Perecért. Jellemzően mindenes inasom kettőnket Luival nem tudott visszatartani az üdvözléstől, amit olyan alaposan végeztünk, hogy Pereccel gazdija futólépésben távozott. Hát igen kicsit rámenősek voltunk a rég nem látott kedves vendéggel…. (Főleg Lui. aki a kétlábúak fején kezdi az üdvözlést, és ezzel néha engem is túlzásokba visz.)Miután lecsillapodtunk, már majdnem bóbiskolás vette kezdetét, de megérkezett Kármen Luiért, és néhány perces közelharc árán sikerült a pórázt is rátennie. Igaz, közben lefejelték, megtaposták, végignyalták, de aztán hősiesen kivonszolódott a kis energiabombával a kocsijáig. Alig több, mint másfélóra múlva már vissza is tértek, mint megtudtam, a rendelőhöz érkezéskor Lui, az utána repülő Kármennel, beszáguldott a helyszínre, majd végigcsókolt mindenkit, és várakozással teli üdvözült mosollyal leste, hogy mit készítettek számára a jelenlévő nagyszerű kétlábúak. Lui pedig „megmérettetett, és könnyűnek találtatott…. Ha nem is országvesztésre, de golyótalanításra ítéltetett. („Mene, mene, tekel, ufarszin”, ahogy a kétlábúak Nagykönyve mondja.) Így hát megbökték, és várták, hogy elaludjon. Aztán vártak. És vártak. Szerencsére nem kellett másnapig várni, nemsokára hatástalanított fegyverével ébredt. Az autóba saját lábán szállt be, és hazaérve sem kellett lecipelni. G. rátette azt az utálatos gallét, kissé támolyogva ugyan, de kiment egészségügyileg, én pedig elkezdtem a menekülést előle a szaga és a tölcsére miatt. Ezt már ismertem, ilyenkor as delikvensek mindennek nekimennek, nem találják a távolságot, akkor is belelépnek vele az intimszférámba, ha rájuk morgok, ugatok. Pont így történt Luival is, és még neki állt feljebb! De a vacsinál már ő volt az első, aki végzett megint, igaz, nyugovóra tértünk utána hamar. Persze Lui előtte kétszer kiitta a vizes tálat, így G. is foglalkoztatva volt az éjszaka.
Kicsit korán keltünk, öt óra után, inasom minden találékonyságára szüksége volt, hogy a reggeli eljöveteléig korgó pocakunkról elterelje a figyelmünket. nagyjából sikerült is, eztán mér normálisan folydogált a délelőtt. Luival most nem lehet olyan igazit játszani, mert a tölcsérével csapkod jobbra-balra, nehezen tudom elkapni a nyakát. Délután is sokszor kint voltunk, mert a napsütésben jó volt kicsit kergetőzni, csak sokkal éberebbnek kell lennem, nehogy elérjen a cséphadarónak használt tölcsérével. Mikor B. megjött, elvittem a futira is, ahol Zaráztam, Csokival meg a többiekkel taliztam, de annyira nem volt kedvem a rohangáláshoz, G. – nem tudva a programomról – előtte etetett meg bennünket. Igaz, talán éppen ezért Lui sem sokat kiabált utánam. Most már mindketten nyugiban szundikálunk, - csak a „deák” pötyögteti a Diktálmányt, - és készülünk az éjszakai életre. Vizslát!

Első este

Első este