Nagyberki Zsarolta vakkantásai

12. 16.
Tegnap végre ismét jól szórakoztam! Ahogy sejtette, délelőtt jött Nojcsi, a barátját is hozta magával, hogy majd Lui elszórakoztatja. Én ismét kis fenntartással fogadtam, csak a jutifalatok kiosztása enyhített valamicskét a morcosságomon. Bezzeg Lui hozta a szokásos formáját, a plafonig ugrált örömében, hogy akadt egy újabb „áldozat”, akire rázúdíthatja túláradó szeretetét. Nojcsi és G. élvezettel nézte Krisz birkózását a svábcsokinak álcázott energiabombával, de később mindketten elfáradtak egy kicsit. Én közben Nojcsit vettem kezelésbe, de nagyon óvatos voltam, mert előttem már kezelték az utóbbi napokban és attól a kezelési tortúrától csak a fogorvosa tudna mosolyogva regélni. Nojcsi megint egy csomó ajándékkal érkezett, nem elég, hogy Luival egy zacskó jutifalatot habzsoltunk be, de G. még eltett későbbre is, azt mondta, majd a fa alatt megkapjuk. Rögtön ki is mentünk a kertbe megnézni melyik fa alatt van, de valami Karácsonyt emlegettek, hogy majd ott és akkor. Halványan emlékszem tavalyról arra a napra, akkor felmehettem az emeletre, színes izék voltak egy - az inasok által „Karácsonyfának” mondott - műanyag virgácson, büdös gyertyák égtek, amiket nem volt szabad közelről megvizslatni, mint ahogyan a szikrákat köpködő pálcát engedték kettéharapni. Na, akkor, ott tényleg kaptam néhány finomságot és játékot. Persze azokat már régen szétmorzsoltam és többnyire a kertben végezték szépen díszítve barna terméseimet. Épp itt az ideje az újabb Karácsonynak! Lui még nem látott ilyesmit, kíváncsi leszek az inasok reakcióira, ha a Karácsonyt is megrohamozza! Visszatérve a tegnaphoz, a kétlábúak is kaptak Nojcsitól ajándékot, G. például egy átlátszó labdát, amiben rázásra hópihék keringenek , és az asztalán kell tartani, nem szabad vele játszani, még a közelébe sem mehettünk, ebből gondolom, hogy az is „Karácsony”.
Miután Krisz elment, ki lettünk csukva a budoáromból, mert Nojcsi kezelésbe vette G. fejét, és megnyírta, mint a birkát. Nem láttam még birkát, de a nyírás után az is így nézhetett ki. Mindenesetre a kétlábúak meg voltak elégedve, így én is. Annál is inkább, mert visszamehettünk Nojcsihoz, és tovább örülhettünk egymásnak. Később B. palacsintát hozott be, meglepő módon nem nekünk, ekkor természetesen erőteljesen figyelmeztettük a kétlábúakat, mi is ott vagyunk. Ahelyett, hogy osztoztak volna, gyorsan magukba tömték az összeset, csak a végén jutottunk egy-két fecnihez. Nagyot csalódtam, de aztán B. megkönyörült rajtunk. A kókuszos sütivel is így jártunk, ha ilyen lesz az a híres „Karácsony” is, Luival világgá megyünk. Csak ne lenne olyan hideg! Nem szeretem ezt a fagyos szürkeséget, és ebben csokiszínű sortársam is teljesen egyetért velem. Végül eljött a búcsú pillanata is, Nojcsi kikűzdötte magát az ajtón, amíg B. megpróbálta visszatartatni az utolsó utáni búcsúpuszijainkat.
Eztán el is nyugodtunk volna, ha B. nem jelenik meg felöltözve, de jött, Luit pórázra tette, és engem itt hagyott. Mikor visszajöttek, csokibarátom már cérnátlan volt. Ahogy elmesélte, elröptette B.-t a rendelőbe, ahol üdvözölte szokás szerint a stábot, és várta, mi jő buli fog megint történni. Az asszisztencia segítségével hamar hanyatt fordították az asztalon, és két gyors csippentés után, a Dokinéni „lassan” felszólítására kiszáguldott az utcára. B. röptében búcsút intett a fehérköpenyeseknek, majd egy merészet gondolva „elsétáltak” a futira. Mivel nem volt senki más, így Lui egyedül rohangászott a rácsok között, majd hazahúzta B.-t , aki azt mondta, „kicsit”erősödött a „csoki”. Persze, van már chilis-csoki is, az is erős, de mi ilyeneket nem kóstolhatunk.
Én közben – nélkülözve a barátomat, - kicsit nyüszögtem utána, mert hiába sok belőle néha, ha itt van, de ha nincs itt, nagyon hiányzik. Akkor is, ha sokat kiabálunk egymással játék közben.
Szóval ez volt a tegnapi nap, ha lesz valami érdekes, majd jelentkezem! Vizslát!