Nagyberki Zsarolta vakkantásai

12. 19.
Tegnap nagy buli volt! Délelőtt a szokásos napirendet tartottuk, hajnali keléssel (G. szerint), reggeli tornával, szundival, de dél körül a csengőre felpattantunk, és mindketten rohantunk üdvözölni az akárkit. Nem jött be… G. kinyitotta az udvari ajtót, és a szeleburdi Lui kirohant, gondolom azt hitte, onnan érkezik majd a csengető. Több se kellett az álnok G.-nek, rögtön becsukta mögötte, így kint rekedt. Én persze nem dőltem be, felvonultam az inassal ajtót nyitni, mert már megtanultam, hogy ilyenkor hol lehet leggyorsabban vizslanyállal beteríteni az érkezőt. Legyen az postás, óraleolvasó, vagy a legkedvesebb barátosném. Na, ez most nem sikerült, mármint a hozzáférés, mert G. allergiás barátja beslisszolt előlem a szobába, én pedig ki lettem csukva a folyosóra. Tehát úgy nézett ki a „felállás”, hogy Lui kicsukva az udvarra, – ő onnan kiabált befelé, - a kétlábúak „bezárva” magukat egy szobába, és végre az enyém volt az egész rezidencia. Természetesen először – mint jó haver, - be akartam engedni Luit, de hát azzal a fránya teraszajtóval még Demény sem boldogulna, így feladtam, és elindultam körülnézni. Meg is találtam B. hálószobáját, amit eddig ritkán látogathattam meg. Itt töltöttem az időt elmélyült vizslatással, de mivel az ajtó rám csukódott, nem tudtam feltűnés nélkül visszamenni a helyemre. Amikor G. elbúcsúzott a barátjától, (aki karácsonyi ajándékot hozott a kétlábúaknak), és beengedte Luit, háromszor bejárta a házat, mire rám talált, mert hiába szólongatott, én csöndben voltam, hátha zsörtölődne az ideiglenes tartózkodási helyem miatt, ám nem lett semmi baj, B. sem volt itthon, és azóta sem tudja, hogy a féltve őrzött szobájában töltöttem egy órát.
Hamarosan megjött B. is, ettek, aztán miután lemeóztuk az ebédjüket, szundizni mentünk, amit kisebb szájkarate csatákkal tarkítottunk. Ám újra csengettek, és a szobánkban toporzékolva vártuk, hogy most ki érkezett. Nem tudtunk kimenni, mert G. is velünk várt a csukott ajtó mögött. Végre! Szezám tárulj, és É., – Csoki gazdija – állt előttünk! Aztán jobban megvetette a lábait, mert – bár én is nagyon örültem neki, - de amit Lui művelt, az a vizslaköszöntés magas-foka volt! Olyan magas, hogy É. a sapkáját is keresgélte. /Persze itthagyta a kesztyűivel együtt, de mit várjunk egy kétlábútól? „Csak” a szeretetünk viszonzására képesek önállóan…) Azért jött Csoki nélkül, hogy Lui pórázra vegye, és elcibáltassa magát a ledinai futira, B.-vel párban, aki természetesen velem szárnyalt – lábai alig érintve a talajt - a mi Kánaánunk felé. Gyorsan ott is voltunk, találkoztunk Zarával, Zsömivel, Lénával, és még néhány haverrel, megérkezett Csoki is P.-vel. Végre Lui elemében érezte magát, nem rajtam lógott állandóan, tombolhatott az állítólagos tesójával és a többiekkel, akik vitézül állták a „sváb őserő” rohamait. Közben én is játszhattam Zarával, aki nekem sokkal többet enged meg, mint másnak, nemhiába vagyunk kölyökkori barátnők. Persze többször begyűjtöttem a nekem járó hódoló-simiket is az összes kétlábútól. Mivel délután kettő után indultunk, és jóval sötétedés után húztuk haza a kísérőinket, a végén már villogó nyakörvekkel siettettük a Karácsonyt is, amikor a Vizslakódex szerint játékok, és finom falatok teremnek lelkünk és gyomrunk táplálására. Amikor hazaértünk, fájó szívvel búcsúztunk el É.-től, remélve, hogy nem unta meg a Lui mögötti repkedést. Vacsiztunk, és eltettük magunkat mára. Itt tolmácsolom G. háláját is, aki imáiba foglalta É. nevét, amiért ma reggel háromnegyed hétig alhatott. Vizslát!