Nagyberki Zsarolta vakkantásai

12. 26.
Na, itt van Karácsony másnapja, és mi még nem láttuk azt a híres fát sem Luival! De előbb az eltelt napokról…
23.-án korán keltünk, mert B. hajnalban indult, és nekünk ilyenkor vele kell reggeliznünk! Ezt nem ő találta ki, hanem mi! Mi tiszteljük meg a kétlábú személyzetet azzal hogy ilyenkor is felszolgálhatják fenségességünknek a nap első étkezését. Természetesen G. sem alhat tovább, mint mi, lusta inasnak nincs helye az alkalmazottaim körében. (Itt jegyzem meg, hogy G.-t Lui is oktatja a rendrakásra, mert ha nem ágyaz be rögtön a reggeli végeztével, Lui kihordja előbb a pizsamáját, majd a kispárnáját, végül a paplan következne – gondolom, - de arra még nem került sor… Zárójel bezárva! ) Aznap hamar elengedtük B.-t , és hajnali-torna után visszaheveredtünk kipihenni az éjszakai alvást. Alig szundítottunk el, B. máris visszajött, és ezzel befejezettnek nyilvánította az ezévi – piszkos anyagiakért végzett – melóját, és a hátralevő napok mindegyikét a nmi szórakoztatásunkra szentelheti. Ami – ugye – nem munka, hanem hobbi, szórakozás, élvezet! Ennek már délután tanujelét is adhatta!
Aznap volt a ledinai futtató karácsonyozása, amire én természetesen hivatalos voltam, de B. gondolt egy merészet, és úgy határozott, hogy hármasban látogatjuk meg a ledinai „Jézuskát”, mint a Háromkirályok anno az igazit, és Lui lesz a Szerecsenkirály! G. nagyot nézett, és mindenféle kuszálódó pórázokat, esetleges hasraesést emlegetett, de ő, mint tudjuk, problémázó típus, B. pedig, amit a fejébe vett, ahhoz ragaszkodik, így kisebb nehézségek után elindultunk. G. utána üzent is Csoki gazdijának, hogyha látnak egy gyorsan közelgő objektumot két táltos után a levegőben úszni, az nem egy elfuserált Mikulás, hanem B., és ha odaér, kapják le a levegőből, és segítsenek megfékezni a „táltosokat”. Ez meg is történt, mert hamarosan odaértünk. Mi egyből nekifogtunk a játéknak, kétlábú kísérőink nekiálltak az ünneplésnek. Megterítették a pingpongasztal egyik felét – most már tudom, mire kell használni azon kívül, hogy fel-le ugráltatják rá a blökiket, már amelyikünk hagyja magát, mert én biza nem cirkuszoskodok senki kétlábú kedvéért, - és szépen kipakolták a hozott finomságokat: pogikat, sütiket, vörösbort, forraltbort, pálinkát. Zsömi gazdija Zsófi, égy kisüveg kólát hozott magával, jól sejtve, hogy az italfelelősök nem gondolnak a kiskorúakra. mindenki nagyon jól érezte magát, főleg, amikor mi is megkaptuk az ajándékainkat, mindenki attól a kétlábú kísérőtől, aki előzőleg kihúzta egyikünk nevét. Nagyszerű ötlet volt ez az egész, míg kell, hogy dícsérjem érte Petrát, Csoki kisgazdiját, aki már nem is olyan kicsi, nem véletlen, hogy ilyen hercegnői idea pattant ki a buksijából! Ezek után két – roppant fontos – feladatuk volt! Egyszerre kellett üldöznünk a másikat, hogy elcsórjuk tőle a játékát, és fél szemmel a gazdik falatozását figyelni, nehogy lemaradjunk valami finomról. Volt, amelyikünk a könnyebb módszert választotta: Lejla például az asztalra pattant – „hála” az ez irányú okításnak, - és „első nóziból” vizsgálhatta az ottlevő finomságokat. Érdekes, hogy ezzel a produkciójával most nem zsebelhette be a máskor járó elismeréseket. A tökélyre fejlesztett vizslamódszert Csoki és Lui mutatta be: mikor Éva – Csoki nagygazdija – kifigyelte, hogy messze, „kilóméterekre” viháncolnak az ikrek, kinézte az asztalról a becuppatandó nasit, és a kezével már-már a szájába pakolta, meglepve kellett tudomásul vennie, hogy ott ülnek előtte, és az éhező árvák pillantásával könyörgik el tőle a széles kőrnyéken fellelhető utolsó falatot. Persze Éva annyira meghatódott, hogy nekik adta, és ellágyulva mondta: „szinkronúszók”. Nem tudom, hogy úszni hogy tudnak, de az biztos, hogy egy srófra jár az agyuk, és kuncsorogni szinkronban tudnak.
Én természetesen B. mellett, vagy a közelében ácsorogtam,, és előkelő pillantásokkal adtam tudtára, ha valamit megkívántam. Közben azért végigtarháltam a többi kétlábút is, nehogy kegyvesztettnek érezzék magukat.
Mivel már régen besötétedett, igazi karácsonyi villogással fejeztük be a bulit. A hazakövetel már kicsit lassabb tempóban történt, annál is inkább, mert Lui önkényesen akarta meghosszabbítani a Hepening idejét, és B. pórázra vétele előtt kicsit fogócskázott vele.
Miután hazaértünk, a vacsi után már nem kellett álomba ringatni egyikünket sem.
Másnap volt a Karácsony előtti Szemteste napja, délelőtt B. barátnőjét rajongtuk körbe, egész délután kint rajcsúroztunk a napsütésben, majd észre sem vettük, hogy az inasok felvonulnak a „Fához”, mert rágókával voltunk leszedálva. Persze, amikor az ünnepi halászlét ették, ott ültünk a körükben, de már teljesen lecsillapulva, mert előzőleg a vacsinkat is megkaptuk . Jó is, mert azt mondták, a hallé nem nekünk való, helyette a sütikből jutott némi falatka. Mielőtt véget vetettünk a napnak, Lui jóvoltából búcsúitalban – sundowner-ben – is részesülhettem. Labdázás közben felfedezte ugyanis G. legalább 10 éve eltett fügeborait és az egyik palackot sikerült felborítania, amiből a kicsit lejtős folyosón gurulva lassan bugyogott kifelé az édes nedű. Nekiálltunk felnyalni, de észrevették a kétlábúak, és fél palacknyit veszendőbe kellett hagynunk. bG. nem aggódott, mert szerinte már nem sok alkohol lehetett a folyadékban, mindenesetre finom, édes volt, és amint kétlábú inasom megjegyezte, finom pinceillat terjengett a levegőben.
Jót aludtunk azért, és mi, miként már napok óta, ki-be rohangásztunk a szép napsütésben, G. ajtónyitogató funkcióját kihasználva. Mivel B. köhögött, figyelmeztette a tesói családot, és így csak P., a tesó érkezett egy röpke látogatásra. A mai nap is úgy telik el, mint a tegnapi, mert éppolyan szép az idő, és B.-t köhögése miatt nincs szívem a futira kényszeríteni. Egy valami frusztrál csak: még mindig nem tudtam megmutatni Luinak azt a híres Fát,. bár G. megígérte, hogy egy fénykép erejéig megcsodálhatjuk B. díszítését. Azt is mondta, oda csak este érdemes menni, mert akkor olyan színes lesz, mint mi voltunk a futin. Na, ennyit mostanra, a többit majd a következőkben. Vizslát!

A ledinai csapat

B. és én

a ledinai Kétlábújaink