06. 28. / 2.
„2. Vizsla-piknik 1. félidő” napja.
Úgy kezdődött a szombat, mint máskor. Hajnali kelés, utópihi G.-vel, reggeli, délelőtti pihi. Harangszó után egyszercsak betoppant Nojcsi, akit természetesen egy kis örömpisivel fogadtam. Nincs ebben semmi szégyellnivaló, a kétlábúak is elkönnyezik magukat, ha régen látott kedves baráttal találkoznak… Én máshol könnyezem. És nagyon-nagyon rég találkoztam Nojcsival úgy, hogy ne zavart volna bennünket egy-egy okvetetlenkedő Lucky, vagy Kajla, akikre ilyenkor semmi szükségem nincs! Próbáltam a régi módon összepuszilni, körbemosdatni, megfodrászkodni szeretett barátosnémat, de aztán észrevettem, hogy eléggé össze van törve és mindenféle fura illatú kenőcsökkel mázolta be könyökét és csuklóját, sőt, ezeket még el is takarta előlem. Természetesen rögtön nekiálltam, hogy megszabadítsam ettől a babonán alapuló primitív gyógymódtól, hiszen minden vizsla már születésekor tudja, hogy a vizslanyál és az azt felkenő vizslapuszi univerzális medicina, ami közvetlenül is rendkívüli gyógyító erővel bír, és én még a távgyógyításban – Fészen küldve – is sikeresen alkalmazom! De hiába minden rábeszélésem, maradt a kétlábúak pár évtizedes „tudományánál”. Nem sokára megjöttek Perecék is hárman, és elkezdtünk bepakolni a „mi autónkba”. Illetve B. elvégezte ezt a számomra alantas munkát, és én betelepedhettem az anyósülésre G. ölébe, amit írnokom csak nagy fészkelődések után viselt el. Nem tudom, hova raktam volna a lábaimat, csak nem azt gondolták, hogy majd leteszem a kétes tisztaságú szőnyegre? A pórnép is oda rakja a virgácsait, az én arisztokrata tappancsaim ott nincsenek jó helyen! Hátra betették magukat egy nagyobb cipőkanál segítségével Nojcsi, M,. és S., a tetejükre Perec mászott, Körbe voltak bástyázva kempingszékekkel, hogy akkor is legyen hova ülniük, ha véletlenül kipukkad a kocsi. Mentünk, mentünk, közben B. kérdezgette Nojcsit, mint házi GPS-t, hogy jó e az irány, végül ennek ellenére odataláltunk. Mikor kiszálltunk jöttem rá, hogy itt már voltam, és akkor nagy buli volt!b Ennek megfelelően behúztam Nojcsit a kerítésen belülre, és meg sem várva míg G. becammog, kipróbáltuk a virágos gyepszőnyeget Pereccel, és a már ránk váró Csitrivel, akivel ugyan még nem találkoztunk, de pillanatok alatt nagy egyetértésben kergettük egymást. Lassan szállingóztak a többiek is, ekkora társaságot még nem is láttam együtt. Most lediktálom G.-nek, kik voltak ott: Guba, Jo-jo, Hailey, Lyza, Perec, Csitri, Maya, Zara, én, és a kétlábújaink: Nojcsi, I, Ákos, E, Bogi, G, K, M, S, T, P, K, Cs, Cs, E, K, B, G. Na, most, hogy már mindenkit ismertek, még elmondom, hogy Guba és Jo-jo a Kennel Piperkőc drótosai, nyugodtak és csodaszépek, Maya jött a legmesszebbről, és kissé még félénk volt, remélem egy hét múlva – a 2. félidőre - már felbátorodik. Lyza a frizbijével volt párkapcsolatban, látszott, hogy sokat gyakorol, meg iskolába jár, frizbivadászatban ő a legjobb. Hailey, a labilány megérkeztekor felélénkült újra az addigra kicsit „eltunyult” társaság, volt kit megkergetni, kivel rohangálni, Csitri nagyon trükkös lány, még versenyre is jár, meg oviban is tart bemutatót. Vele, és Pereccel birkóztam a legtöbbet, míg meg nem érkezett Zara is, aki finom hagymás pogácsát vetetett elő K.-val. I. is hozott töpörtyűset, és B. is előrukkolt egy adag pogival. A gazdik jól voltak tartva, persze a köteles vámot mi is elszedtük, de Nojcsinál is sorba álltunk jutifalatért, (néhányunk többször is), és másnál is rábukkanhattunk finom nasira. Vizünk is volt, mert utasításomra a kétlábúak gondoskodtak rólunk. A maguk folyadékigényét csak vízzel pótolhatták volna, de ez némelyeknél nem bírt elég csábító erővel. Lassan rávezetem őket, ne várjanak el folyamatos utasítgatásokat, törődést, álljanak a két lábukra, van nekik, némelyiknek három is (hi). Még csoporton kívüli ebtársak is csatlakoztak hozzánk rövidebb-hosszabb időre, addig, míg értetlen gazdijaik el nem hívták őket. Pedig biztos maradtak volna ilyen exkluzív társaságban. Közben folyamatosan borulgatott néha egy-egy csepp is landolt, amit I. felettébb rossz néven vett, Ákos sátrát pakolta a fejére a frizuráját védve attól a három csöpptől, ami a közelébe leesett. Ha szépem megkért volna, a végén megigazítottam volna a séróját… A sátrat azért pakolta össze, mert irigy volt Csitrire, aki beköltözött, és kinevezte „nyári lak”-nak. Este hatkor lett volna vége a bulinak, de kicsit hamarabb feloszlottunk, mert erősebben csöpögött. Visszafelé Nojcsi elpártolt tőlünk, hátul is szinte úri módon utazhattak Hazaérve gyorsan megvacsiztam, és bevágtam a szunyát, mert nem csak fizikailag, de idegileg is elfáradtam, remélem, megérte, és a többiek is jól érezték magukat. Vizslát!

Csoportkép

Perec, én, és talán csitri 

Guba: a drótosok gyöngye

06. 28. / 1.
Egy kis dicsekvéssel kezdem! A vízvezeték-szerelés miatt B. még kedd reggel leszerelte a rácsot. Persze nem az irántam való bizalom megléte miatt, hanem hogy a szerelőbácsi szabadon tudjon le-föl szaladgálni. Én, mint írtam, ez idő alatt többnyire pórázon tartózkodtam. És most jön a lényeg! A rács azóta sem került vissza! Én is szabadon feljárhatnék, de már csak akkor teszem – nagy ritkán, - ha valami izgalom van. Okos vagyok, nem császkálok olyan helyekre, ahol B. nem lát szívesen. Persze, a vendégek jöttekor majd meglátjuk, mert az mindig izgalmas. És nost jöhet a „napló”:
A következő pár napban nem is történt említésre méltó esemény, ha csak annyi nem, hogy Pereccel egyre jobban összehaverkodtunk, már az üdvözlést is kihagyjuk, amint meglátjuk a másikat, egymásnak esünk. Az a legjobb, amikor itthon találkozunk, mert itt nem nagyon kell viselkedni. Mehetünk Pereccel árkon- bokron, „virágágyáson” át! Csak akkor kell egy kicsit visszafognunk magunkat, amikor B. is a „körmünkre akar nézni”. Ilyenkor szépen ki kellene kerülni a színes gazokat, nem lenne szabad cserepeket döntögetni, a tóból lefetyelni, ágakat cipelgetni erre-arra, aztán szétrágni, nem volna szabad kajszit csócsálni, Pirikét ugatni, szóval semmit, amivel vizslalelkünk boldog szárnyalásra libbenne. B.-nek néha az okozna örömet, amit egyik kétlábú rokonuk mondott: „Ül, fekszik, alszik, kulturáltan szórakozik!”. Nahát, ehhez plüsskutya kell, nem pedig a vizslák csúcsa, azaz én! Szerdán, és csütörtökön is mentünk Pereccel a Ledinára, de előtte mindkétszer bemelegítettünk itthon, hogy ne helytelenkedjünk az utcán. Ráadásul csütörtökön Perec nadrágos gazdija S. is velünk jött, mert kíváncsi volt a vizslák tombolására. Sajnos, csak hárman voltink Zarával, mert a kis Csokitól épp akkor vették el a lehetőségét, hogy majdan kölykei legyenek. Tehát nem találkozunk vele mi sem jó pár napig. Azért mi hárman is bemutatót tartottunk, jól meghajtottuk Lejlát, a steffit. Pénteken itthon játszottunk Pereccel, akit egyik kisgazdija -. Kriszti – is elkísért. Nem játszottunk olyan vadul, mint máskor, ennek az is az oka volt, hogy kicsit erélyesebben rászóltam a mindjobban elszemtelenedő barátnőmre, aki ezt kissé zokon vette. Persze azért a végére helyreállt a világ rendje. Folyt köv.

06. 28. / 1.
Egy kis dicsekvéssel kezdem! A vízvezeték-szerelés miatt B. még kedd reggel leszerelte a rácsot. Persze nem az irántam való bizalom megléte miatt, hanem hogy a szerelőbácsi szabadon tudjon le-föl szaladgálni. Én, mint írtam, ez idő alatt többnyire pórázon tartózkodtam. És most jön a lényeg! A rács azóta sem került vissza! Én is szabadon feljárhatnék, de már csak akkor teszem – nagy ritkán, - ha valami izgalom van. Okos vagyok, nem császkálok olyan helyekre, ahol B. nem lát szívesen. Persze, a vendégek jöttekor majd meglátjuk, mert az mindig izgalmas. És nost jöhet a „napló”:
A következő pár napban nem is történt említésre méltó esemény, ha csak annyi nem, hogy Pereccel egyre jobban összehaverkodtunk, már az üdvözlést is kihagyjuk, amint meglátjuk a másikat, egymásnak esünk. Az a legjobb, amikor itthon találkozunk, mert itt nem nagyon kell viselkedni. Mehetünk Pereccel árkon- bokron, „virágágyáson” át! Csak akkor kell egy kicsit visszafognunk magunkat, amikor B. is a „körmünkre akar nézni”. Ilyenkor szépen ki kellene kerülni a színes gazokat, nem lenne szabad cserepeket döntögetni, a tóból lefetyelni, ágakat cipelgetni erre-arra, aztán szétrágni, nem volna szabad kajszit csócsálni, Pirikét ugatni, szóval semmit, amivel vizslalelkünk boldog szárnyalásra libbenne. B.-nek néha az okozna örömet, amit egyik kétlábú rokonuk mondott: „Ül, fekszik, alszik, kulturáltan szórakozik!”. Nahát, ehhez plüsskutya kell, nem pedig a vizslák csúcsa, azaz én! Szerdán, és csütörtökön is mentünk Pereccel a Ledinára, de előtte mindkétszer bemelegítettünk itthon, hogy ne helytelenkedjünk az utcán. Ráadásul csütörtökön Perec nadrágos gazdija S. is velünk jött, mert kíváncsi volt a vizslák tombolására. Sajnos, csak hárman voltink Zarával, mert a kis Csokitól épp akkor vették el a lehetőségét, hogy majdan kölykei legyenek. Tehát nem találkozunk vele mi sem jó pár napig. Azért mi hárman is bemutatót tartottunk, jól meghajtottuk Lejlát, a steffit. Pénteken itthon játszottunk Pereccel, akit egyik kisgazdija -. Kriszti – is elkísért. Nem játszottunk olyan vadul, mint máskor, ennek az is az oka volt, hogy kicsit erélyesebben rászóltam a mindjobban elszemtelenedő barátnőmre, aki ezt kissé zokon vette. Persze azért a végére helyreállt a világ rendje. Folyt köv.

06. 24. / 2.
Tegnap reggel akkora felfordulást találtam a konyhában, hogy végig kellett szimatolnom mindent, mert szó szerint a konyhapultnak is új oldalát ismertem meg! Ilyenkor a kétlábúak örülni szoktak, hogy nem vagyok fiú, és nem kell utánam mászkálni törlőronggyal, de most éreztem, hogy minimális a boldogsághormon termelésük. Lázasan telefonálgattak, aztán B. elment dolgozóba, és nemsokára csöngettek. Persze rohantam fel a Valakit üdvözölni, de G. átvágott, mert a fenti udvari kijáratot mutatta, hogy ott lesz a Valaki, és utánam becsukta az ajtót! Kizárt! Engem! A rezidenciámról! Így csak az ajtóüvegen keresztül láttam, hogy a Valaki elkezdi még jobban szétbombázni a konyhát. Később G. pórázra vett, bekísért a nappali ágyamra, és a póráz másik végét az íróasztal lábához rögzítette! Ilyen elbánásban még nem volt részem, meglepődésemben nem is tiltakoztam eleinte, később meg már nem akartam odamenni a fülsüketítő zaj miatt, ami G. szerint a „flex”-ből jött. Aztán abbamaradt az iszonyatos visítás, amilyent csak a kétlábú szerkezetei tudnak okozni, lekerültem a pórázról és szemrevételezhettem a konyhát. Ha lehet, még nagyobb volt a kupleráj, mint reggel. Megnéztem a flexet is, büdös volt és csendes, ártalmatlannak tűnt. Az ismeretlen kétlábú nem volt sehol, elkísértem a nyomát a bejáratig, így mikor újra szólt a csengő, sejtettem, hogy ő jön vissza. Kibújtam a nyakörvemből, kislisszoltam G. és a másik mellett, és szabad voltam! Végigügettem az utcán, megnéztem a távolabbi, kerítés mögé zárt fajtársakat, szabadon szimatoltam, átmentem a túloldalra, mert ott még ritkán jártam, közben a berregő pléhdobozok – az autók – tiszteletteljesen megálltak, és utat engedtek nekem, ők is tudták, hogy egy igazi hercegnő vonul keresztbe-kasul előttük. G. persze jött utánam, de nem hagytam, hogy szorosan kövessen, semmi büszkélkednivalóm nem volt vele, ahogy ott bicegett mögöttem, és valamit beszélt is, - amit persze figyelmen kívül hagytam – elég szánalmas és égő volt, ezért úgy viselkedtem, mintha nem is hozzám tartozna. Mikor meguntam, hogy nem szakad le rólam, és a másik is kijött szemrevételezni az utcát és parádémat, szépen visszatértem közöttük megszokott palotámba, ahol ismét a szobafogság várt rám. Megérte ez a kis kirándulás, nem csak én nyújtózhattam egyet, de G.-t is sikeresen megmozgattam. Már jócskán benne voltunk a délutánban, amikor megszabadultunk a flexelő kétlábútól, én meg a pórázomtól is ráadásul. Nemsokára hazaért B., és ahelyett, hogy velem foglalkozott volna, nekiállt a konyhát pucoválni. Szerencsére eljött Perec, és ha máshol nem is, de az udvarunkon másfél órát gyilkolásztuk egymást. Mi különben sem mentünk volna B. más irányú elfoglaltsága miatt, - nem tudom, mi lehet fontosabb az én jókedélyem ápolásán kívül, - de Perecnek nem tetszik a szeles idő, mert ilyenkor akaratán kívül is lobognak a fülei, így itthon maradtunk. Annyira elfáradtam megint, hogy mikor hazament gazdijával és én megvacsiztam, mindjárt az alvófotelomba vonultam. Ma reggel esőre, és a konyhában végre rendre ébredtem Éppen ideje volt! Nem szeretem, amikor felborítják jól megtervezett napi beosztásomat, szanaszét hagynak mindent, és utána szóvá teszik, ha elpakolok utánuk. Az eső csak délután állt el, addig szunya, majd csendespihenő – kipihenni a szunyát… Ekkor eszembe jutott Kajla, hogy most nélküle mekkora helyem van G.-n! Megjött B., és Perec is befutott gazdijával, akikkel együtt mentünk tovább a Ledinára. Ott aztán olyan rohangálást csaptam, amit B. még életében nem látott tőlem. Zarával kiegészülve mi három vizsla jól meghajtottuk Lejlát, a steffit, de velünk futkározott labi, spániel, újfunlandi kölyök is, és ez csak a szűkebb társaság volt. A madzagoslabdában kifejezetten ügyes, fifikás és gyors voltam, még Zara és gazdija is csodálkozott nagyszerűségemen! Velük kapcsolatban itt jegyzem meg, hogy tőlük szereztem vajat. A tanyáról hozták, ahova kijárnak, és G. legnagyobb megrökönyödésére ez volt ráírva: „Vaj: Összetevők: Tehéntej”. Ennyi… Csak azt kérdezte: ilyen is van még? Régen persze természetes volt, de mára talán csak néhány eldugott tanyán maradt még mutatóban tehénke, akiknek a tejéből vajat lehet köpülni. De momentán engem ez nem érdekelt, bár a vacsinál az utolsó falatot természetesen én kaptam, és éreztem, hogy ízletesebb, mint amikkel eddig a kedvemet keresték. De eztán sürgősen irány a fotelom, mert a konyhakövön is majdnem elaludtam. Vizslát!

06. 24. / 1.
Már régen voltam, most úgyis esik az eső, így alszom, és közben ráérek diktálni.
Pénteken F.K. elvitte Kajlát varratszedésre, nemsokára vissza is hozta azzal, hogy úgy hisztizett, mintha ölnék… Nem értek teljesen egyet vele! A kétlábúaknak sokfajta kifejezési lehetőségük van nemtetszésük kinyilvánítására. Mi csak nyüszögni, ugatni, kapálózni, esetleg harapni tudunk, ha nem tetszik valami. Márpedig Kajlának nem tetszett, hogy madzagokat huzigáltak ki belőle. K.-nak sem tetszett volna! Kajla mindenesetre nagyon örült, hogy nem került rá vissza a gallér, így mindjárt neki is eshettünk egymásnak. Dokinéni azt mondta, hogy allergiás a bolhára, bár én nem láttam benne mászni egyet sem, és én nem is vakarózom, tehát nincs benne! De k. hozott sampont, és B. másnap megfürdette, nehogy dunántúli bolhát vigyen az alföldre, mert abból óriási természeti katasztrófa is lehet! G.-n fekszünk egész nap amikor nem egymást tépjük, de ő se vette észre magán, hogy véradóvá vált volna. Kajla szombat reggelre abba is hagyta a vakarózást, szerintem csak az eddig elérhetetlen helyeket mentesítette a viszketéstől. Mindenesetre G. még lefekvéskor visszaadta a lámpabúrát Kajlának, akin szinte látszott, már el se tudja képzelni nélküle az alvást. Szombat reggel aztán végleg megszabadította tőle, hogy az itteni utolsó napját(?) ne abban töltse. Az a nap gyorsan eltelt, mi még jól kibirkóztuk magunkat, G. is előbb lefeküdt, hogy időben fel tudjon kelni a búcsúztatáshoz, hiszen L.K. negyed kilencre ígérte jöttét. Nem értettem, mivan? Engem még senki sem tájékoztatott semmiről! Reggel még a gépet sem akarta bekapcsolni, de amikor megtette, meglepve látta, hogy a vasárnapi utazásból nem lett semmi, és a hétfői is kérdéses. Mindebből mi nem sokat értettünk és vettünk észre, legfeljebb annyit, hogy én reggeliztem, de Kajla később kapott enni. Elég jó volt az idő, hamar eltelt a délelőtt és a koradélután, a csendespihenő, szokásosan végigdőltünk G.-n, aki most ezt kivételesen nyugodtan, sok simivel honorálta. Eljött a Zarázás ideje, a két fiút itthon hagyva mentünk a Ledinára. Ott is megvoltak a szokásos bajvívások, Zara is helyrerakta azt, akit kellett. Ahogy hazaértünk, rögtön rájöttem, hogy Kajla „megcsalt” távollétemben! Lerohanva a lépcsőn, egy kis vizsla-csitrivel találtam őket nagy viháncban. (G. később elmondta, hogy alig mentünk el, Perec gazdija bejelentkezett, és eljöttek hozzánk. M. nemrég lett a csoport tagja, innen a Fészes ismeretség.) Nem laknak messze, hamar ideértek, M., és S. a két gazdi, és Perec, a nyolc hónapos kis „vakarék” (ahogy első látásra gondoltam.) Amint csatlakoztam hozzájuk, elkezdtem becsülni a „vakarcsot”, és azóta én is tudom, hogy Perec a neve. Amilyen pici, olyan bátor is, nincs megszeppenve, remélem többször is összefutok vele, es a gazdijainak sem lesz ellenem kifogása. Kajla elfáradt, én is kipurcantam a dupla játékban, G. meg csendben ragyogott, hogy az utolsó(?) napon ismét két vizsla búcsúztatta az útra-kelőt. Ezt még nem értettem, de annyira elfáradtam, hogy akkor nem érdekelt G. érzelmi vihara. Reggel korán keltünk, ment a szokásos utóéjszakázás G.-n. (ez kb. olyan, mint a csendespihenő, csak ez hajnalban szokott lenni…) Aztán csengettek, jött F.K., pórázra vette a haveromat, és elment vele Kajla azt se mondta, hogy bikkmakk! Valami olyasfélét szólt vissza, hogy „Majd jövök”, de az sem biztos. Eztán megreggeliztem, és vártam, hogy jöjjön, máig várom, de egyre halványulóbb reménnyel és emlékekkel. Persze ha betoppanna hirtelen, vizslamódra örülnék neki. G. aznap feltűnően csendes volt, délben mondta, hogy Kajla szerencsésen megérkezett… (Hova?) Este viszont jött Perec a gazdijával, aztán együtt mentünk a Ledinára, ahol újra négy vizsi volt! Én Zarával, az „idősebbek” és mindenképpen okosabbak, és a két ifjú titán: Perec és Csoki, aki úgy néz ki közöttünk, mintha ráégették volna. De B., és M. azt mondja, tündéri szép! Óriási volt a rohangálás, mikor hazaértünk, megszomjaztam, és mivel még mindig (vagy megint) állt a víz a konyha járólapján, jót ittam belőle. B.-t ez nem töltötte el nagy lelkesedéssel, így elvonultam a helyemre, és odáig hallottam, ahogy törik a fejüket, mihez kezdjenek. Aztán bútortologatás, húzkodás, edénycsörömpölés… végre elcsitultak, elkocogtam a helyemre, talán Kajlával és Pereccel álmodtam. Folyt. köv.

Kettecskén Kajlával  (utolsó nap)

Pereccel búcsúzunk Kajlától

Kajla úton...

Kajla megérkezett új otthonába, ismerkedés Fügével

06. 18.
Pár nap ismét eltelt, diktálnom kéne újra valamit, mert mindegy, van e hír, vagy nincs, de „beszéljenek” rólam, ugye… Lehűlt az idő, - ezt lehet, hogy rajtam kívül más is észrevette, - ezért sokkal élénkebben álltunk neki a hétfőnek. Kajla még búrában „dolgozik”, már nem félek tőle így sem, megtanultam hogyan kell nyakon ragadni gallérostól, nyakörvestől úgy, hogy nem tud visszafogni sem. Néha ráül a farkára, ekkor mindig eszébe jut, megnézi, hogy milyen kicsi, és mégis fáj, de a tölcsértől nincs szabad akarata…. ez neki egyáltalán nem öröm, de G. meg van nyugodva. Próbált keserű-spray-t venni, persze nem kapott, rendelni is próbált, de azt visszamondták, hogy majd két hét múlva érkezik nekik. Így nehéz szívvel bár, de maradt a gallérnál. Néha ugyan le-leveszi egy félórácskára, de akkor figyel, rám is szól, ha éppen Kajlát a földre döntöm, és ki akarom végezni. Persze, ha ez fordítva történik, azt hagyja, engem nyugodtan taposhatnak, magamnak kell védekeznem a halálos harapások ellen. Ilyen időben egész nap csak bunyóznánk, persze tölcsér nélkül. Kajla egyébként egész ügyesen megtanult járni vele, csak ritkán veri bele a falba, bútorba, csak a kétlábúaktól való távolságtartást nem tartja be, mindig ott akar lenni a közvetlen közelükben.
Hétfőn elvittem B.-t Zarázni, és a bunyó közben, képzeljétek, megjelent egy igazi Csoki baba! Éppen olyan, mint Bruno, a „sváb” fiú, akivel a pikniken találkoztam, csak ő lány, és még nincs öt hónapos! Ennek megfelelően pici, cuki, és félős egy kicsit… Pont olyan, mint én voltam ennyi idősen. Rögtön megkezdtük Zarával a kiképzését is, remélve, hogy É. – a gazdija – nem orrol meg ránk a „G. I. Jane”-es módszereinkért. Még aznap este beléptettem őket a csoportunkba is, remélve hogy összehozhatom a két „csokivizsit”. Tegnap – szerdán – ismét találkoztunk, miután megettem a talált nyalánkságot, és miután B. kitörölte emiatt a számat büdös törlőkendővel! Pfuj! Na, ezek után folytattuk Csoki kiképzését, Zara őrmesternő nagyon szigorú volt, szabályosan lemorogta a kis újonc fejét.
Még ide akartam diktálni a mai napot is, de most nem ez jön, hanem Lucky, alias: Lucky S. Pécshegyaljai Sondriese gazdijának ma déli írása… ahogy ő átélte az egy hónappal ezelőtti 18.-át.
„Egy hónapja már néztem az órát, vártam a hívást G-től…. elindult, merre jár? És most? Hogy bírja? És a többi utas hogy bírja őt?
Telefon a sofőrnek: eddig nincs baj. Majd hív, ha Velence mellé érnek. Akkor kell indulnom. Persze nem bírtam ki, jóval hamarabb autóba ültem és mentem az első randinkra. Vakrandira.
A kisbuszból egy öntudatos, gyönyörű kutya szállt ki… hol volt már az utazásra vásárolt boksz? Szétbontva, darabjaiban. Mert ő nem utazik „dobozban”. Beült az utasok közé. Ott megnyugodott.
A kisbusz tovább ment, mi meg ottmaradtunk az észak-olasz autópálya egy pihenőjében. Panaszkodott. Mert elmentek a barátai, akikkel 10 órán át jött… és mert nem tudta hol van, mert Zsacit, a kis vizslabarátnőjét akarta.
Megette a wellcome virslit, ivott kicsit, pisilt, aztán beszállt az autóba és elindultunk – haza.
Szinte végig aludt.
Már elmúlt éjfél, amikor ez a gyönyörű, okos fejű vizsla megtette az első kört a leendő területén.
Hazaértünk.
Az első éjszakát az ágyam mellett a földre tett szivacson töltötte, én a talpát simogattam, és nem akartam elhinni, hogy nem kevés vita és nehézség után itt van.
Azóta birtokba vette a kanapét és a szívünk nagy részét.
Nem hagytunk ki egyetlen közös sétát sem, még eső miatt se.
Egyre kevesebbet panaszkodik, egyre többet hozza a játékát vagy kezd csak úgy bolondozni egy fadarabbal a szájában az erdei ösvényen.
A gyengéi a macskák, és az étel. A nyers fokhagymán, vöröshagymán kívül talán csak a rozsdás vasszöget utasítja vissza….
Nem tudom, hogy megszeretett-e, vagy csak eltűri ezt az állapotot és megpróbálja a számára legjobbat kihozni a helyzetből.
De itt van. Már egy hónapja megérkezett… Ő Lucky.”

Lucky

Ugye szép volt? Vizslát!

06. 14.
Most olyan rövid leszek, mint az az idő, amit ma a szabadban töltöttem. Tegnap az történt, hogy meleg volt. Zara nem ért rá, ezért nem is mentem sehova… nagy szunyálásokkal azért túljutottunk a szombaton is. Ma hajnalban Kajla kirobbantotta G.-t az ágyából! Messziről repült rá gallérostul, így a kétlábúm gyorsabban pattant ki a nyugodt vackából, mint rendesen. Motyorászott is valamit, amit a kis csibész széles mosollyal vett tudomásul. nagyjából rendbe szedte magát, és mivel még hat óra sem volt, úgy döntöttem, hogy egy kis utópihenést fogunk végrehajtani rajta, ezért a nappali fekhelyünkhöz támogattuk. A gépet sem kapcsolhatta be, mert akkor nem élvezhettük volna a közös pihit a hepehupás felületén. Elhelyezkedtünk, már majdnem visszaaludtunk mindhárman, amikor egyszerre vettük észre a mozgást a folyosó kövén. Szolgálatba helyeztük magunkat, és szoros őrizet mellett betereltük a delikvenst G. elé a frissiben kinevezett kihallgató-szobába. Kicsit noszogatni is kellett, jogy kapkodja már a csülkeit, mert jön a reggeli, és nem érünk rá vele órákig foglalkozni. Mire a szoba közepére értünk, G. is felkecmergett azzal a szöveggel, hogy: „Ez most vagy valami, vagy megy valahová!” Miután szemrevételezte, óvatosan tenyerébe vette az eltévedt varangyot, és kiutasította a lakásból. Mi Kajlával követtük, de most is csak az orrunkkal meg a mancsunkkal serkentettük gyorsabb haladásra, amíg G. nem szólt, hogy hagyjuk, már otthon van a Békakirály, különben is reggeli! Ezután Kajláról lekerült a gallér, és mindketten örültünk a másiknak. Már túl voltunk a kaján, a búra is visszakerült a szegény haver nyakára, amikor a személyzet észrevette, hogy Kajla vérzik. Elég volt egy kis nemodafigyelés, és máris megszaggatta gyári készítésű, tökéletesen ráillő ruháját! Talán a Békakirály elvesztése feletti bánatát jelezte ilyen látványosan, ne, tudom, de az biztos fájt, mikor ideiglenesen lekötözték/ragasztották a sebét, mert hallottam, hogy nyivákolt és küzdött, amíg nem végeztek vele. Egy óra múlva mindez megismétlődött, mert leszedték a tapaszt és megállapították B.-ék, hogy elállt a vérzés. Persze a gallér-búra-tölcsér nevű kínzóeszköz az eddigi tapasztalatokon okulva nem mostanában fog lekerülni róla! Ennyi történt csak, mert a délutánt már teljes nyugalomban, majdhogynem kómában töltöttük, még Zarázni sem megyünk az esti 30 fokban. Vizslát! 

Együtt

Ébredés a kómából. Ilyenkor is G. combján pihen...

Kajla mosolyog

06. 12.
Még annyit fűznék hozzá az előző diktálmányhoz, hogy csütörtöki Zarázásunkkor G. is, és én is megrovást kaptunk K.-tól, mert szerinte nem volt bennem elég empátia, nem éreztem át eléggé kísérőink izgalmát és aggódását, így nem tudtam hitelesen ecsetelni G.-nek gazdijaink lelkiállapotát. Mert ők bizony valami vasalt vizsláról fantáziáltak már, akit úgy kell a járművek között összekanalazni... Pedig tudok én vigyázni magamra, maholnap felnőtt leszek, éppen itt az ideje, hogy átvegyem az irányítást! G. ígérte, majd komolyabban is elbeszélget velem felelősségről, meg engedelmességről, de most nem ér rá mélyen szántó gondolatai teleportálására, mert Kajlával a vizslabúrával van elfoglalva…
Tegnap délután F. K.-val itt volt egy másik kétlábú is, egy grazi család megbízásából Kajlanézőben. Mivel a búrával nem látszik sokminden belőle, G. levette róla, mire a kis bohóc annyira felugrált örömében, hogy este már nem akart kisétálni, hanem minél előbb igyekezett leülni vagy lefeküdni. Én este még elvittem B.-t a szokásos Zara-talira is, ahol kisegítettem barátnőmet, mert egy német jucival szócsatázott. Ketten jól megmondtuk neki, hogy itt kint legyen bátor, ne a kerítésen belül járjon a pofája! Kajla ma reggel is úgy tett, mintha megkergült volna, mert ha lehúzták az ágyról – magától nem ment le – a négy lábát nyolc felé hányva spurizott vissza egy biztos fekvő-, vagy ülőhelyre. Mivel tanácstalanok voltak a kétlábúak, szóltak F. K.-nak, aki elvitte dokihoz. B. is elkísérte őket, és ott kapott a csutkafarkára „Kék Lukács kenőcs”-öt… Abban a pillanatban meggyógyult a haverom! Kapott egy extra méretű (30-as) gallért is, mert a régebbivel elérte a farka végét, meg antibiotikumot is, többet költ rá az ALAP(ítvány) a két hét óta, mint rám a családom fennállásom/fennforgásom alatt. De most már hogy ebben a szélesebb tölcsérben rohangászik, tényleg menekülök előle, mert úgy közlekedik, mint egy bulldózer (ami hasonlít a bull terrierhez, csak jóval nagyobb!) Úgy futkos mindenfelé, hogy a búráját éles szélű pajzsként tolja maga előtt, nem néz senkit és semmit. Én iszkolok, amikor meghallom, hogy jön, - mert csattanások, puffanások, és a kétlábújaim visításai jelzik közeledtét, - de G. nem olyan villám, mint én, ami a sérülésein is meglátszik. Eddig csak a karja volt felhasogatva, mert úgy kapaszkodik a kis csókos, amíg el nem helyezkedik az ölében, hogy kiserken a vér, de most már a virgácsain is látszik a búra nyoma. Meg nem tudom érteni, hogy ennek ellenére miért engedi, hogy állandóan az ölébe kucorodjon a kis pusziosztó. Na, mindegy, az ő dolga, vénségére mazochista lett…
Ma csak este nyolc felé mentünk Zarázni. Még mindig meleg volt, de azért újra nagyon élveztük egymást. Megismerkedtünk a négy hónapos Csokival, aki éppúgy „sváb” gyerek, mint Bruno, akivel együtt piknikeltünk, tehát „fajtatiszta” magyar-német vizsi keverék! Most pedig aludni térek! Vizslát!

06. 10. / 2.
G. valamiket még idegesen pötyörészett a gépen, amikor már aludni hívtam, de csak nem akart jönni, elvonultam és elszundítottam. Nem sokkal később a szuszogásmentes csöndre ébredtem, meg hogy messzebb szól a rádió… Hát nem a gép melletti ágyon heverésztek? Rögtön tudtam, hogy az elmaradt csendespihenőt pótolják be, de olyankor nekem is köztük a helyem, legott felmásztam, és elfoglaltam a számomra jogosan kijáró zugocskámat, amit szép lassan minden alkalommal bővítgetni szoktam. Kajla a nyavalyás gallérjában valahol fent G. nyaka körül, és a mellkasán heverészett, míg én a fennmaradó részeket vettem birtokba. Éjjel háromkor ébredeztem mindenesünk földrengésszerű mocorgására. Azt hittem elcsitul, de nem, kiparancsolt bennünket az udvarra azzal az átlátszó ürüggyel, hogy tessék a dolgunkat elvégezni, Ha kell, hát kell4 Elvégeztük, Kajla ivott is, G. leszedte róla a gallért, úgy látszik zavarta. Hogy miért pont arra fogta, hogy az nyomja, karcolja, nem tudom, mert a tök sötétben nem is láthatta mi az, ami zavarja… szimata pedig nincs. Én már nem mentem vissza, elvonultam a saját nyugalmas alvófotelembe, hagytam őket kettesben pihenni. Hajnalban megnéztem őket, nem voltak „kisimultak”. Reggel körbenéztem, annyi a korábbiakhoz képest a változás, hogy amit Kajla eddig a farkából a falra fröcskölt, az most a golyói helyéről a lepedőre pöttyöződött. Most már ő is evett, de azt a kínzóeszközt állandóan visszateszik rá – mert különben egy pillanat alatt nekiáll sebet pucolni. Engem nem zavar, ha rajta van, de akkor menekülök előle, mert kész katasztrófa, ahogy viseli. Semmi elegancia, csapkod vele erre-arra, a kétlábúak is elugrálnának az útjából, ha tudnának. Pedig ő megy utánuk, ölbe akar mászni, puszit osztani, nem érti. hogy azzal a rémséggel a nyakában mindezt megtenni majdnem lehetetlenség, ő csak nyomul, és nyomul. Néha már sajnálom. De csak messziről! G. is utálja ezt az elfuserált stuart gallért, mégis mindig visszateszi, nem néztem volna ki belőle ekkora szadizmust! Lassan eltelik a nap, most kaptunk vacsit, mert B. is itthon volt ma, és Zarázni megyünk később. Most, hogy ettünk, Kajla is lenyugodott kissé. Az előbb nem volt rajta a tölcsér, mindjárt játszani akartunk, de a kétlábúak szigorúak voltak. Kajla nem mondta, hogy nagyon fájnának a sebei, de B. még reggel belényomott egy tablettát. Ha visszaértem, befejezem a diktálmányt, addig türelem!

Na, visszaértünk, B. szerint tele stresszel, de együtt visszaértünk. Az úgy volt, hogy előbb Lejlával játsztottam, majd Zaráékkal kipróbáltuk az új labdahajigálós játékot, amivel jó messzire lehet futni a kis pattogóért. én persze már el sem indultam, amikor láttam, hogy barátnőm előbb rajtol, de mikor a közelbe ért visszafelé, néhányszor elvettem tőle, hogy mindenki lása, én is szórakozok. Hanem amikor a száztagú rajkó csapat megérkezett, végleg elegem lett az egészből! Először csak félrehúzódva néztem, hogy Zara még élvezi is a plebsszel való elvegyülést, de amikor csak nem akarták abbahagyni a ricsajos népgyűlést, elhatároztam, hogy hazajövök, és úgy is tettem. Már átkeltem a Vadász utcán, és a Kiss Ernő utca első házainál tartottam (a nem pécsiek kedvéért ez kb. fél km-t megtettem, amikor észlelem, hogy K. és Zara talpal utánam, hát leültem, bevártam őket megkérdezve mi a hézag, és B.-t hol hagyták…? Válasz helyett pórázt kaptam, és visszafelé vettük az irányt, ahol kiderült, hogy B. a környéken, a bozótban keresett, mert nem akarta elhinni, hogy ennyire önálló vagyok. Csak állt ott, nem tudta eldönteni, hogy összeszidjon e, vagy inkább a zakatolással kezdjen valamit, mert attól nem hallotta, hogy ketyeg e a szíve. K. egy pohár vizet kért a cukrászdában, mert „kiköpi a tüdejét”, és megfenyegetett valamivel, de nem hallottam pontosan, mert köhög „szegényke”. Így ezek után mentünk még egy kört, hogy a kétlábújaink kibeszélhessék magukból az izgalmakat, aztán hazajöttünk együtt. Hogy mit vannak úgy oda? Nem értem! Vizslát!

06. 10. / 1.
Na, tegnap aztán volt valami! Pedig egész jól indult a nap… Reggel a kajánál csak az tűnt fel, hogy Kajla nem kapott enni! Engem ez nagyon nem izgatott, de őt annál inkább. Ugrált a maga sajátos bakkecske módján, mint amikor a tálkája mozgásban van, de hiába, mert az egyhelyben állt üresen. Majd a szokásos délelőtti pihi következett, mert kint a már szokásos hőség terjengett. Ebédnél nem meózhattuk le G. ételét, ezt sem tudtuk mire vélni… Nem sokkal ezután csöngettek, mi felrohantunk, és már régen követeltük az ajtónyitást, , de inasunk mindkettőnket nyakon ragadott (vesztére), és beengedte F.K.-t az „ALAP”-tól. aki aztán segített G.-nek felkecmeregni, mert közben belénk gabalyodott, és ez instabillá tette. Kajla pórázra lett kötve és elvonult K.-val, én pedig megjegyeztem az időt, hogy be tudjam diktálni. Délután egy óra volt. Mivel már nem volt semmi érdekes, levonultam, a kétlábútól követve megszakított sziesztám folytatására. Kajla hiányzott egy kicsit… majd ahogy az idő telt, egyre jobban. Nem értettem a szitut, mert ilyen még nem történt. Eddig csak én mentem el B.-vel Kajla nélkül, ő eddig soha nem hagyta el a házunkat nélkülem. Már nagyon, de nagyon hiányzott, eszembe jutott, hogy Lucky is így tűnt el az életemből, ezért fél négy körül, a megszólaló csengő hangjára felpattantam, de csak G. ment beengedni Kajlát, - mert biztos ő jött vissza – engem becsukott a szobába. Hallottam, hogy jönnek lefelé, de a haverom hangját nem! Ésd Kajla nem jött, hanem hozták! Tisztára megzavarodtam! Fel akartam ugrani hozzá K. ölébe, de leparancsoltak, lefektették az ágyra, K. elment, G. azt mondta, ne piszkáljam, mert alszik… Hát pedig jó lenne, ha felébredne, mert egész nap nem tudtam vele játszani! Halkan, hangosan is szóltam neki, hogy gyere már ki az udvarra, de semmire nem reagált… Mellé telepedtem, megnyaltam a buksiját, a fejemet is ráhajtottam, szabályosan lélegzett, csak aludt. (G. mondta.) Én is elszundítottam mellette… Azt még hallottam, hogy szól a fotózógép, de nem bántam el voltam kicsit kettyenve. Közben az eső is esett, de nem érdekelt. B. fél hat körül ért haza, akkor, - a hangokra – kezdte emelgetni a fejét, de látszott, hogy nem tudja hol van. Én kaptam az alkalmon, és elmentem Zarázni. Ott volt Roni is az angol szetter, aki nem is értette, miért van úgy odáig érte két ilyen helyre magyar kislány. Őszintén szólva magam sem, de mivel Zara végig a szájában matatott, megpróbáltam a másik oldalról én is megnézni, mi van ott olyan érdekes, de Zara éppúgy odébb taszajtgatott, mint otthon Kajla, amikor a szokásos simimért ácsingózok. Roni egyébként a franciás étkek híve, nagy gyíkász, és békavadász. ennek – gazdái elmondása szerunt – meg is volt a böjtje, mert a bekapott béka után a száját is ki kellett mosni, hogy a habzás elálljon. Nem tudom, talán Zara ezt ellenőrizte… Mire hazaértünk fél nyolcra, pajtásom is lábadozott – szó szerint, - mert csak akkor kecmergett a négy lábára, de valószínű egyelőre még sok volt neki a darabszám, vagy a sorrendet keverte össze, de nem volt tisztában vele, melyiket hova kell rakni. Azért kiment pisilni, ezalatt B. eltakaríthatta az előző termés által átáztatott takarókat, ivott is, minden készenállt a nyugalmas éjszakai pihenésre.

Megszeppenve a dokinál

Ekkora maradt a z már csak farkinca...

Így vigyázok a betakart Kajlára...

06. 08.
Nem történt semmi említésre méltó az utóbbi néhány napban. Reggelente befaltuk a kaját, utána egy kis száj-karate Kajlával, majd szunya, alvás késő délelőttig. Aztán megnéztük a személyzet étkezését, le is ellenőriztem az étkük minőségét, mert erre nagyon vigyázni kell az egészségük érdekében. Aztán megint egy kis birkózás, majd jött a csendespihenő, amikor G.-n tartózkodtunk. Néha egy kicsit össze is kaptunk, hogy éppen melyik részét akarjuk birtokolni, ilyenkor két mellső mancsával kapálózik, vagy elfúló hörgéseket hallat, mert valamelyikünk éppen a légzőnyílásain heverészik. Mivel ezeket az együtt töltött pihiket – gondolom a meleg miatt – egyre kevésbé bírja hosszabb ideig, ezért kikászálódik alólunk, és a géphez ül, mi meg mellette az ágyon lessük, hogy mikor megyünk már ki az udvarra hármasban. Persze ketten is kint lehetnénk, de abban nincs semmi pláne! Kertészkedni a melegben nem lehet, a birkózás is nagyon fárasztó, főleg, ha nem tudjuk a harcokat G. körül lebonyolítani. Mert az az igazi, amikor mandinerezünk a virgácsairól, ő meg próbál minket tisztes távolságba „üldözni”. Estefelé elmegyünk B.-vel Zarázni, más fajtárssal nem is szoktunk találkozni, egyszer-egyszer Lejlával és Dorkával futottunk össze, de hosszú játék abból sem kerekedett. Kajla mindig nagyon várja, hogy hazaérjünk, mert akkor már nincs az a döglesztő hőség, így élvezettel harapdáljuk bunyó közben a másik nyakát. Nem tudom holnap mi lesz, mert Kajla pisztolyából kiszedik a golyókat, pedig még nem is lövöldözött vele… G. egy kicsit aggódik, nem fogom e szekírozni és csúfolni, de én nem vagyok olyan, Luckyval is nagyon jól elvoltam, és ez nem is a vadnyugat, hogy csak golyóval lehet érvényesülni! És én azt még nem is tudhatom, hogy esetleg már e héten Kajla itt hagy bennünket! Na, szép! Vizslát!

"Első félidő!

Megpróbálok két félidőt "tartani".
Mivel úgy néz ki, hogy néhányunknak csak az egyik időpont jó, és én a lehető legtöbb két- és négylábúval szeretnék találkozni, gondoltam egy "merészet", és két időpontot hirdetek meg. Aki tud, és kedve van, persze mindkét "félidőn" részt vehet, én ott leszek!
A második "félidő" és egyben "esőnap" július 4.-e, szombat.
A helyszín később, mert a Szaturnusz utcai futtató mellett a Syrius kutyaiskola is szerepel a tervben."

Aki esetleg szeretne csatlakozni a "PIKNIK"-hez,  üzenjen, vagy írjon emailt!

 Vizslás "PIKNIK" 1. "félidő" június 27.-én ! 

https://www.facebook.com/events/850914864989920/

06. 04.
Nagy a meleg! Csak hajnalban, kora délelőtt és este vagyunk kint hosszabban a teraszon, ennek megfelelően fél hatkor tartunk ébresztőt. G. ezt nem nagyon viseli el, morcog, de neki kell kinyitnia az ajtót, így kötelességtudóan kikászálódik a vackából, és végre „szabadok” vagyunk! Kedden nem, csak tegnap este voltam Zarázni, mikor készülődtünk, Kajla is izgatott lett, de B. itthon hagyta a két fiút. Nem történt amúgy semmi különös a Ledinán, nő a fű, mi halljuk is, a kétlábúak csak látják és bosszankodnak. Nem volt senki rajtunk kívül, Zarával birkózgattunk, futkározgattunk egy kicsit, aztán nagy lihegve hazajöttünk. Közben gazdijaink pletyiztek egy kicsit, de csak kétlábúakról, így mi nem voltunk érdekeltek. Kajla ez idő alatt gondolom G. ölében ücsörgött. Ez a bosszantó szokás egyre jobban elhatalmasodik nála, és ha nem vagyok a közelben, könnyebben megteheti, mert G. csak ímmel-ámmal lökdösi vissza, végül mindig eléri a célját a kis nyalizó! Bezzeg, ha én is itthon vagyok, azonnal rászólok, és ha ez nem segít, a nyakánál fogva rángatom le a földre, elterelve a figyelmét, és egy kis csatára kényszerítve. Szerencsére B. már ügyesen kötözte a farkát is, nem tudja könnyen leszedni, így ezért sem kap nálam kiemeltebb figyelmet. De szerintem még mindig többet a kelleténél, néha már szeretném, ha eltűnne, pedig máskülönben nagyon jól megvagyunk egymással. Igaz, hogy a nevelése a vártnál nehezebben halad. Azt például, hogy éjjel, amikor utoljára megyünk ki, és én a Pirike-ugatás mellett arra is okítani akarom, hogy nem kell mindjárt visszarohanni, ha G. behív minket, - nos, ezt sehogyan sem tudom a fejébe verni: első szóra megy, mintha láthatatlan sonkás-madzagon húznák. Én persze még elugatózom egy kicsit, hogy mindenki hallja, hogy ki az úr a házban, és amikor a korán elalvókat mind sikerült eszméletre térítenem a városban, én is nagy kegyesen bevonulok, elteszem magam másnapra.
Ma már a szokottnál is melegebb volt, bent a hűvösben szunyókáltunk, míg délután meg nem jött Nojcsi. Akkor persze egyből magunkhoz tértünk, és mivel Kajlának délelőtt sikerült eltüntetnie a kötést, nem csak festői nyüszögésekkel, hanem festői (akarom diktálni: festett) falakkal fogadtuk kedvenc látogatónkat. Először bementünk a hűvösre, de Nojcsinak hamar rá kellett jönnie, hogy nem Kajlához öltözött. Először is összecsapdosta a farkával (így gyakorolta a véradást… cseppenként…), aztán körbenyalta, ráfeküdt, megpróbálta összekarmolni, kioperálta a fülbevalóját, szóval egy „kicsit” sok volt belőle! Már csak azért is, mert Nojcsi most nem védőruhában érkezett… „Persze” G. nem töltötte fel a fényképezőgép akkujait, ezért a mai fotózás elmaradt. Így most Ti is lemaradtok néhány nagyszerű pillanatról amikből megértenétek, miért is határozták el a kétlábúak, hogy inkább a hőguta a teraszon, mint Kajla a hűvösben. És lássatok csodát, többé-kevésbé bejött a számításuk, mert takarékra kapcsolt. Már csak a ropiért ácsingózott, amit Nojcsi szorgalmasan tömedékelt bele, hogy békén hagyja. Igaz, G.-nek meg lett hagyva, hogy álljon le a vizsla-töméssel, mert az ivartalanítás kilóra megy, és az Alap(ítvány)nak nincs feles kidobandó pénze. Fél kiló ropitól úgysem lehet elhízni, no meg én is csipegettem… Nagyjából nyugalom volt egészen Nojcsi távozásáig, de akkor egy kicsit felélénkültünk. Én csak megszokásból, mert úgy sem fértem hozzá egész idő alatt. Remélem, most már Nojcsi is belátja, hogy szép, szép a sok vizsla, de éppen elég vagyok én is! Mikor elment, G. kénytelen volt újra kiülni velünk a teraszra, hogy ott várjuk meg B.-t, különben Kajlánk tovább festegetné a falakat hosszú pemzlijével. Mikor megjött, kötözte, G. pedig közben birkózott a haverral, kereste a duracell elemeket is benne, de hiába. Mire végeztek a fáslizással, ki is merültek. Na, mi most elmegyünk Zaázni, ha megjöttünk befejezem.
Már itt is vagyok, „csak” Zarával és gazdijával találkoztunk, este hét óra van már, de olyan meleg, hogy – gondolom – a fajtársak áttértek az éjszakai életmódra. Mostanra már Kajla is lenyugodott, én meg kipurcantam. Valószínű, ma nem lesz Pirikére sem energiám. Vizslát!

06. 01.
Véget ért a május, talán jön már az igazi jóidő! Az utóbbi napokban nem vittem B.-t a Ledinára, mert Zara sem volt itthon. Mióta Kajla-Szikra visszajött a regisztrálásból, azóta a dokinéni által bekötött farkát sem tudta lecsupaszítani, , pedig a játék közben én is kipróbáltam, hogy lejön-e az a mugli a farokvégről. Nem jött le, ügyes volt a kötöző! Holnap majd G. javaslatára megvizsgálják, mi van alatta. Pénteken még egy ragyogó ötlete támadt: Menjünk ki négyesben a Ledinára, ott lesznek Zaráék is, milyen buli lenne megint együtt a három vizsla! B. meglepetésünkre bele is egyezett, de aztán le lett fújva a randi, mert B.-nek dolga volt már, amikor K. ráért volna, így itthon maradtunk. Mivel mi nem is tudtunk róla, nem is voltunk kiakadva… Folytattuk szinte állandó elfoglaltságunkat, a küzdősportok bemutatóját. És ez egész hétvégén zajlott, csak az éjszakai szunyálások idejére hagytuk abba eddig. Este sötétben még ki szoktunk menni békaszósat játszani, meg Pirikét ugatni, de G. már résen van, nem hagyja, hogy értesítsük a szomszédságot , hogy ismét itt az éjjel, és nekünk Piri-husira fáj a fogunk! Én ugatok ilyenkor, Kajla pedig áhítattal lesi, hogy kell csinálni. (Ideje, hogy ezt a Kajla-Szikra névpárbajt is rendbe tegyem! G.-nek nem szimpi a Kajla név, mert se a nyelve, se az ujja nem áll rá, mindig Lajkát ír és mond! (Ezért adta a Szikra nevet!) Pedig Kajla nem az űrkutya! Legfeljebb zűrkutya lehetne, ha nem vizslának teremtetett volna. Mert a vizsla ugye nem kutya! Kajla pedig legalább 98%-ban vizsla! Azért nem merem kijelenteni hogy 100 %-ig az,mert ismerőseim közül senki nem volt ott, mikor egy gondolatból valóság lett. G.-t leszavaztam, tehát eztán Kajla a haverom neve! Annál is inkább, mert az Alap(ítvány) is ezen a néven jegyzi!) Mikor G. megunja Pirike hangos zaklatását, suttyomban elindulunk békászósat játszani. Ezt halkan kell csinálni, mert ezek a nagyranőtt bolhák hamar megneszelik a jöttünket, és bármilyen szerelmesem csiripeltek is az előbb, következő pillanatban csak a csobbanásokat halljuk. Ez Kajla sportja, nekem már volt a számban ilyen ugróművész, hát nem kívánom újra az ízét. De Kajla lelkes, néha könyékig utánuk vetődik a vízbe, és ekkor G. végleg beparancsol bennünket. Ezzel nagyjából be is fejeződik a nap, mert G. ilyenkor már nem tűr nagy hancúrt, és mi is kipurcanunk estére. Vasárnap este még Kajlanézegetés is volt, de én inkább elbújtam a három kislány elől B. széke mögé, mint tudjátok, kényelmetlenül érzem magam minden hirtelen támadt csődületben. Ma, hétfőn viszont, az egész napi bunyó után, amikor B. hazajött, mentünk a Ledinára! Négyen! Zarázni! Amint kiszálltunk a kocsiból, kezdtük B.-t húzni a focipálya felé, G. mögöttünk ballagott. Végre odaértünk, lekerültek a pórázok, és kezdődött a vihánc. A naiv gazdik azt hitték, Kajla majd velünk marad, de rögtön az elején saját programot szervezett. Előbb egy csomó rajkóval futkározott, akik a padra ülve G.-vel is elbeszélgettek. Voltak elegen, hangosak is voltak, így én nem kerestem a közelebbi kontaktot velük. Amikor a zsivajgó társaság elvonult, Kajla új szórakozást keresett. B. rémületére bekapcsolta szelektív hallását, és csatlakozott egy, - a focipálya körül köröket futó – hölgyhöz, és együtt falták a távot. B. szerint legalább tíz kört tandemben futottak, eközben B. állt középen, néha elüvöltötte magát, hogy: „Kajla gyere vissza! Kajlaa! Idejössz!” és még ilyenekkel szórakoztatta magát és a többi kétlábút. Néha vissza is jött, közelről megmutatta magát, majd vágtatott vissza a kocogóhoz, nehogy az eltévedjen. Egyszer előtte, máskor mögötte, de állhatatosan együtt futott vele, mintha kölyökkorától ezt csinálta volna. Egyszer aztán Kajla megunta a monoton kocogást, meglátott egy biciklist, és uzsgyi, utána… B. ekkor már az utcán érte utol, pórázt adott rá, és ezután G. fogta, mi meg körülötte birkózgattunk. Később jött Kalóz (már négy vizsi volt!) meg Dorka (Kalóz szerelme), és Liza is. Nemsokára haza indultunk, B. nem akarta kísérteni a sorsot. G. köszönetére az volt a válasz: „először és utoljára”. Azt mondta B., hogy csak zárt helyre viheti egyelőre Kajlát valaki, aki nem fél az idegei ráncigálásától, de az a valaki nem ő lesz! A kis ördögfajzat annyira elfáradt a kalandban, hogy hosszan szellőztette a nyelvét még itthon is! Ma nem lesz se Pirikézés, se békászósdi! Alvás lesz! …. Van!.... Vizslát!