Nagyberki Zsarolta vakkantásai

06. 10. / 2.
G. valamiket még idegesen pötyörészett a gépen, amikor már aludni hívtam, de csak nem akart jönni, elvonultam és elszundítottam. Nem sokkal később a szuszogásmentes csöndre ébredtem, meg hogy messzebb szól a rádió… Hát nem a gép melletti ágyon heverésztek? Rögtön tudtam, hogy az elmaradt csendespihenőt pótolják be, de olyankor nekem is köztük a helyem, legott felmásztam, és elfoglaltam a számomra jogosan kijáró zugocskámat, amit szép lassan minden alkalommal bővítgetni szoktam. Kajla a nyavalyás gallérjában valahol fent G. nyaka körül, és a mellkasán heverészett, míg én a fennmaradó részeket vettem birtokba. Éjjel háromkor ébredeztem mindenesünk földrengésszerű mocorgására. Azt hittem elcsitul, de nem, kiparancsolt bennünket az udvarra azzal az átlátszó ürüggyel, hogy tessék a dolgunkat elvégezni, Ha kell, hát kell4 Elvégeztük, Kajla ivott is, G. leszedte róla a gallért, úgy látszik zavarta. Hogy miért pont arra fogta, hogy az nyomja, karcolja, nem tudom, mert a tök sötétben nem is láthatta mi az, ami zavarja… szimata pedig nincs. Én már nem mentem vissza, elvonultam a saját nyugalmas alvófotelembe, hagytam őket kettesben pihenni. Hajnalban megnéztem őket, nem voltak „kisimultak”. Reggel körbenéztem, annyi a korábbiakhoz képest a változás, hogy amit Kajla eddig a farkából a falra fröcskölt, az most a golyói helyéről a lepedőre pöttyöződött. Most már ő is evett, de azt a kínzóeszközt állandóan visszateszik rá – mert különben egy pillanat alatt nekiáll sebet pucolni. Engem nem zavar, ha rajta van, de akkor menekülök előle, mert kész katasztrófa, ahogy viseli. Semmi elegancia, csapkod vele erre-arra, a kétlábúak is elugrálnának az útjából, ha tudnának. Pedig ő megy utánuk, ölbe akar mászni, puszit osztani, nem érti. hogy azzal a rémséggel a nyakában mindezt megtenni majdnem lehetetlenség, ő csak nyomul, és nyomul. Néha már sajnálom. De csak messziről! G. is utálja ezt az elfuserált stuart gallért, mégis mindig visszateszi, nem néztem volna ki belőle ekkora szadizmust! Lassan eltelik a nap, most kaptunk vacsit, mert B. is itthon volt ma, és Zarázni megyünk később. Most, hogy ettünk, Kajla is lenyugodott kissé. Az előbb nem volt rajta a tölcsér, mindjárt játszani akartunk, de a kétlábúak szigorúak voltak. Kajla nem mondta, hogy nagyon fájnának a sebei, de B. még reggel belényomott egy tablettát. Ha visszaértem, befejezem a diktálmányt, addig türelem!

Na, visszaértünk, B. szerint tele stresszel, de együtt visszaértünk. Az úgy volt, hogy előbb Lejlával játsztottam, majd Zaráékkal kipróbáltuk az új labdahajigálós játékot, amivel jó messzire lehet futni a kis pattogóért. én persze már el sem indultam, amikor láttam, hogy barátnőm előbb rajtol, de mikor a közelbe ért visszafelé, néhányszor elvettem tőle, hogy mindenki lása, én is szórakozok. Hanem amikor a száztagú rajkó csapat megérkezett, végleg elegem lett az egészből! Először csak félrehúzódva néztem, hogy Zara még élvezi is a plebsszel való elvegyülést, de amikor csak nem akarták abbahagyni a ricsajos népgyűlést, elhatároztam, hogy hazajövök, és úgy is tettem. Már átkeltem a Vadász utcán, és a Kiss Ernő utca első házainál tartottam (a nem pécsiek kedvéért ez kb. fél km-t megtettem, amikor észlelem, hogy K. és Zara talpal utánam, hát leültem, bevártam őket megkérdezve mi a hézag, és B.-t hol hagyták…? Válasz helyett pórázt kaptam, és visszafelé vettük az irányt, ahol kiderült, hogy B. a környéken, a bozótban keresett, mert nem akarta elhinni, hogy ennyire önálló vagyok. Csak állt ott, nem tudta eldönteni, hogy összeszidjon e, vagy inkább a zakatolással kezdjen valamit, mert attól nem hallotta, hogy ketyeg e a szíve. K. egy pohár vizet kért a cukrászdában, mert „kiköpi a tüdejét”, és megfenyegetett valamivel, de nem hallottam pontosan, mert köhög „szegényke”. Így ezek után mentünk még egy kört, hogy a kétlábújaink kibeszélhessék magukból az izgalmakat, aztán hazajöttünk együtt. Hogy mit vannak úgy oda? Nem értem! Vizslát!