Nagyberki Zsarolta vakkantásai

06. 18.
Pár nap ismét eltelt, diktálnom kéne újra valamit, mert mindegy, van e hír, vagy nincs, de „beszéljenek” rólam, ugye… Lehűlt az idő, - ezt lehet, hogy rajtam kívül más is észrevette, - ezért sokkal élénkebben álltunk neki a hétfőnek. Kajla még búrában „dolgozik”, már nem félek tőle így sem, megtanultam hogyan kell nyakon ragadni gallérostól, nyakörvestől úgy, hogy nem tud visszafogni sem. Néha ráül a farkára, ekkor mindig eszébe jut, megnézi, hogy milyen kicsi, és mégis fáj, de a tölcsértől nincs szabad akarata…. ez neki egyáltalán nem öröm, de G. meg van nyugodva. Próbált keserű-spray-t venni, persze nem kapott, rendelni is próbált, de azt visszamondták, hogy majd két hét múlva érkezik nekik. Így nehéz szívvel bár, de maradt a gallérnál. Néha ugyan le-leveszi egy félórácskára, de akkor figyel, rám is szól, ha éppen Kajlát a földre döntöm, és ki akarom végezni. Persze, ha ez fordítva történik, azt hagyja, engem nyugodtan taposhatnak, magamnak kell védekeznem a halálos harapások ellen. Ilyen időben egész nap csak bunyóznánk, persze tölcsér nélkül. Kajla egyébként egész ügyesen megtanult járni vele, csak ritkán veri bele a falba, bútorba, csak a kétlábúaktól való távolságtartást nem tartja be, mindig ott akar lenni a közvetlen közelükben.
Hétfőn elvittem B.-t Zarázni, és a bunyó közben, képzeljétek, megjelent egy igazi Csoki baba! Éppen olyan, mint Bruno, a „sváb” fiú, akivel a pikniken találkoztam, csak ő lány, és még nincs öt hónapos! Ennek megfelelően pici, cuki, és félős egy kicsit… Pont olyan, mint én voltam ennyi idősen. Rögtön megkezdtük Zarával a kiképzését is, remélve, hogy É. – a gazdija – nem orrol meg ránk a „G. I. Jane”-es módszereinkért. Még aznap este beléptettem őket a csoportunkba is, remélve hogy összehozhatom a két „csokivizsit”. Tegnap – szerdán – ismét találkoztunk, miután megettem a talált nyalánkságot, és miután B. kitörölte emiatt a számat büdös törlőkendővel! Pfuj! Na, ezek után folytattuk Csoki kiképzését, Zara őrmesternő nagyon szigorú volt, szabályosan lemorogta a kis újonc fejét.
Még ide akartam diktálni a mai napot is, de most nem ez jön, hanem Lucky, alias: Lucky S. Pécshegyaljai Sondriese gazdijának ma déli írása… ahogy ő átélte az egy hónappal ezelőtti 18.-át.
„Egy hónapja már néztem az órát, vártam a hívást G-től…. elindult, merre jár? És most? Hogy bírja? És a többi utas hogy bírja őt?
Telefon a sofőrnek: eddig nincs baj. Majd hív, ha Velence mellé érnek. Akkor kell indulnom. Persze nem bírtam ki, jóval hamarabb autóba ültem és mentem az első randinkra. Vakrandira.
A kisbuszból egy öntudatos, gyönyörű kutya szállt ki… hol volt már az utazásra vásárolt boksz? Szétbontva, darabjaiban. Mert ő nem utazik „dobozban”. Beült az utasok közé. Ott megnyugodott.
A kisbusz tovább ment, mi meg ottmaradtunk az észak-olasz autópálya egy pihenőjében. Panaszkodott. Mert elmentek a barátai, akikkel 10 órán át jött… és mert nem tudta hol van, mert Zsacit, a kis vizslabarátnőjét akarta.
Megette a wellcome virslit, ivott kicsit, pisilt, aztán beszállt az autóba és elindultunk – haza.
Szinte végig aludt.
Már elmúlt éjfél, amikor ez a gyönyörű, okos fejű vizsla megtette az első kört a leendő területén.
Hazaértünk.
Az első éjszakát az ágyam mellett a földre tett szivacson töltötte, én a talpát simogattam, és nem akartam elhinni, hogy nem kevés vita és nehézség után itt van.
Azóta birtokba vette a kanapét és a szívünk nagy részét.
Nem hagytunk ki egyetlen közös sétát sem, még eső miatt se.
Egyre kevesebbet panaszkodik, egyre többet hozza a játékát vagy kezd csak úgy bolondozni egy fadarabbal a szájában az erdei ösvényen.
A gyengéi a macskák, és az étel. A nyers fokhagymán, vöröshagymán kívül talán csak a rozsdás vasszöget utasítja vissza….
Nem tudom, hogy megszeretett-e, vagy csak eltűri ezt az állapotot és megpróbálja a számára legjobbat kihozni a helyzetből.
De itt van. Már egy hónapja megérkezett… Ő Lucky.”

Lucky

Ugye szép volt? Vizslát!