Nagyberki Zsarolta vakkantásai

06. 12.
Még annyit fűznék hozzá az előző diktálmányhoz, hogy csütörtöki Zarázásunkkor G. is, és én is megrovást kaptunk K.-tól, mert szerinte nem volt bennem elég empátia, nem éreztem át eléggé kísérőink izgalmát és aggódását, így nem tudtam hitelesen ecsetelni G.-nek gazdijaink lelkiállapotát. Mert ők bizony valami vasalt vizsláról fantáziáltak már, akit úgy kell a járművek között összekanalazni... Pedig tudok én vigyázni magamra, maholnap felnőtt leszek, éppen itt az ideje, hogy átvegyem az irányítást! G. ígérte, majd komolyabban is elbeszélget velem felelősségről, meg engedelmességről, de most nem ér rá mélyen szántó gondolatai teleportálására, mert Kajlával a vizslabúrával van elfoglalva…
Tegnap délután F. K.-val itt volt egy másik kétlábú is, egy grazi család megbízásából Kajlanézőben. Mivel a búrával nem látszik sokminden belőle, G. levette róla, mire a kis bohóc annyira felugrált örömében, hogy este már nem akart kisétálni, hanem minél előbb igyekezett leülni vagy lefeküdni. Én este még elvittem B.-t a szokásos Zara-talira is, ahol kisegítettem barátnőmet, mert egy német jucival szócsatázott. Ketten jól megmondtuk neki, hogy itt kint legyen bátor, ne a kerítésen belül járjon a pofája! Kajla ma reggel is úgy tett, mintha megkergült volna, mert ha lehúzták az ágyról – magától nem ment le – a négy lábát nyolc felé hányva spurizott vissza egy biztos fekvő-, vagy ülőhelyre. Mivel tanácstalanok voltak a kétlábúak, szóltak F. K.-nak, aki elvitte dokihoz. B. is elkísérte őket, és ott kapott a csutkafarkára „Kék Lukács kenőcs”-öt… Abban a pillanatban meggyógyult a haverom! Kapott egy extra méretű (30-as) gallért is, mert a régebbivel elérte a farka végét, meg antibiotikumot is, többet költ rá az ALAP(ítvány) a két hét óta, mint rám a családom fennállásom/fennforgásom alatt. De most már hogy ebben a szélesebb tölcsérben rohangászik, tényleg menekülök előle, mert úgy közlekedik, mint egy bulldózer (ami hasonlít a bull terrierhez, csak jóval nagyobb!) Úgy futkos mindenfelé, hogy a búráját éles szélű pajzsként tolja maga előtt, nem néz senkit és semmit. Én iszkolok, amikor meghallom, hogy jön, - mert csattanások, puffanások, és a kétlábújaim visításai jelzik közeledtét, - de G. nem olyan villám, mint én, ami a sérülésein is meglátszik. Eddig csak a karja volt felhasogatva, mert úgy kapaszkodik a kis csókos, amíg el nem helyezkedik az ölében, hogy kiserken a vér, de most már a virgácsain is látszik a búra nyoma. Meg nem tudom érteni, hogy ennek ellenére miért engedi, hogy állandóan az ölébe kucorodjon a kis pusziosztó. Na, mindegy, az ő dolga, vénségére mazochista lett…
Ma csak este nyolc felé mentünk Zarázni. Még mindig meleg volt, de azért újra nagyon élveztük egymást. Megismerkedtünk a négy hónapos Csokival, aki éppúgy „sváb” gyerek, mint Bruno, akivel együtt piknikeltünk, tehát „fajtatiszta” magyar-német vizsi keverék! Most pedig aludni térek! Vizslát!