12. 30.
Újra jelentkezhetnékem van, mert a tegnapi nap sem telt el esemény nélkül.
A délelőtt a szokásos rendben zajlott, de harangaszó után ki lettünk csukva – már tudtam, hogy Történés lesz! Hamarosan meg is érkezett Sonic és Hailey, persze magukkal hozták a stábot: Tündét fotósként és P.-t a férjét, mint sofőrt. Amíg lekászálódtak a lépcsőn, addig mi kintről izgatottan próbáltunk az üvegen keresztül benyomulni Hailey-hez, mert a kis Sonic bizalmatlanul szemlézte a sok lépcsőt, ölben kellett lehozni. Végre összeszabadultunk, és – bár már találkoztunk, - elkezdtünk újraismerkedni. Mivel Lui mindenkinek új volt, ő – a maga fesztelen stílusában – alaposan bemutatkozott. A kétlábúak nyakába ugrott, a négylábúakat mindjárt „osztályba sorolta”. Rájött, Sonic-kal csak játszani lehet, de Hailey-t körbevizslatva elvesztette a fejét. Töltetlen fegyverével hadonászva mászott a szőke hölgy hátára, és szinte le sem szállt róla. Én mindenki közeledését nehezményeztem, aki csak ránézett az éppen engem simiző kétlábúra, így hamarosan a folyosón találtam magam, és az ajtó üvegére tapadva bámulhattam kifelé, ahol folyt Sonic bevezetése a nagykorúságba. Lui minden pózt megmutatott a Vizsla-szútrából többször is, hogy az ifjonc jól megjegyezze. Sonic elmélyülten tanult, és apró vakkantásokkal jelezte, mindent megjegyez. Ha tudta volna, hogy Lui kétszeresen is meddő próbálkozásainak mennyire nem lehetnek valós termései, nem csodálta volna a nagy laklit. Mikor újra köztük lehettem volt végre egy kis rohangálás is, majd a vendégek a bedugult tó aljában összegyűlt pocsolyában hűtötték le felhevült testüket Tünde nagy örömére. Ő egyébként nem volt hajlandó fotókat készíteni Lui nagy öröméről azzal, hogy pillanatnyilag nem az „Eberotica” című lap fotósa…
Sonic-kal én próbáltam foglalkozni, de még nem értette a „karcos” játékra-hívásomat, így ha erőteljesebbet mordultam visszariadt, egyébként nagyon kíváncsi és érdeklődő kölyköcske, mindent kapásból leutánoz, lelkesen rohan a visszahívásra is. Remélem, még találkozunk vele is, és akkor Luival sok hasznos inaspukkasztó dologra megtaníthatjuk.
Ahogy kissé elfáradtunk, bevonultunk a budoáromba, ahol Hailey Tünde ölébe, én G. mellé telepedtem, Lui P.-vel birkózott, a picike meg körbejárt, felfedezte a szobámat is.
A vendégek végül elmentek, mi pedig ledőltünk, de nem volt sokáig nyugalmunk, mert Nojcsi állított be, olyan fincsi illatokkal körítve amilyeneket csak a hurkák, a töltöttkáposzta, és a svártli áraszthat. Hogy ilyesmiket kinek hoz, nem tudom, mert mi aztán nem kaptunk belőle egy „katonát” sem, B. villámgyorsan eltűntette az egész csomagot. Azért néminemű jutifalatot nekünk is osztott Nojcsi, majd körételepedtünk, és fájós fülét gyógyítgattuk. Szerencsére mindig jön, ha fáj valamije és természetesen mi mindig meggyógyítjuk! Sajnos nem maradt sokáig, mert G. valami vendégségbe volt hivatalos, addig B. „vigyázott” ránk, este nyolckor cseréltek, de akkor már eléggé ki voltunk purcanva a délután-esti rajcsúr jóvoltából.
A mai nap A. – B. régi gondozottja – érkezésével kezdődött. Természetesen, mint rég látott ismerőst üdvözöltük, majd mikor reggelizett, addig tartogatta a kezében a kiflit elérhető magasságban az orrom előtt, hogy a felét leharaptam, gondoltam nekem szánja. Hát nem, B. megpróbált megszidni, naná, hogy jogos felháborodásimban duzzogva a helyemre vonultam. Később élvezettel szemléztük, amint étkezésünk gyümölcseit összegyűjtik az udvaron. Délután pedig pórázra vettük A.-t és B.-t, négyesben mentünk a futira. Itt a ketrecharcot gyakoroltuk, közben Lui néhányszor megpróbálta átküzdeni magát Athoszhoz, az afrikai oroszlánkutyához, , hogy ő közelebbről is megnézné magának azt a nagyranőtt „vizslát”. Nem tudom, Athosz vele is ugyanolyan kedvesen elnéző lett volna e, mint kölyökkoromban velem… Vártuk Csokit is, de Kisgazdija valami nyavalyát kapott – innen is gyógyító hercegnői vizslapuszimat küldöm neki, - így sajnos most a randi elmaradt.
Alig értünk haza, kisvártatva Mnéni állított be, hogy simogatását idén még fogadni tudjam. Lui annyira erőszakosan rafinált volt, hogy kiugatott mellőle, és elfoglalta a helyemet. Felváltva adtuk a puszikat is, hiába mondta a ficsúrnak, hogy nem miatta, hanem csak miattam jött, és most nem kér „négercsókot”, Lui csak-csak odaférkőzött, és még horkolva el is aludt az ölében. A jövő évet azzal kell kezdenem, hogy helyrerakjam ŐLuiságát. Naná, hogy Mnéni is hozott rágnivalót, közben vacsiztunk is, majd mielőtt kedves vendégünk elment, kezet mosott, mert csokiszínű lett a tenyere. Lehet, hogy Lui nem lett jól befestve? Mert, hogy az a szín rólam került volna le, azt kizártnak tartom! Én öntisztuló vagyok, csak akkor fürdök, ha illatos dolgokba fetrengek előtte. Vizslát!

Én

Lui

A kis Sonic

Lui kitúrt Mnéni mellől...

Most már pihenünk!

12. 28.
A tegnapi nap Lui szórakoztatásával telt.
A délelőtti programjában nem vettem részt, csak „másodkézből”, pletykákra alapozva mesélhetek.
Az egész úgy kezdődött, hogy a csöngetésre Lui kimehetett a szobából én nem. Ezen természetesen mélyen megsértődtem.
Lui G.-vel felvágtázott, és beengedte Évát, Csoki gazdiját, aki Luiért jött, mert párkával – P.-vel – elhatározták, hogy megsétáltatják a két idétlen csokiságot. Ha velem beszélik meg, elmondtam volna, hogy mi nem úgy viselkedünk, mint a kétlábúak, akiknél már a bemutatkozás is elcsökevényesedett. Ők paroláznak egyet, vagy még azt sem, aztán beülnek egymás mellé egy ismeretlen járműbe. Micsoda udvariatlanság! Mi be szoktunk mutatkozni egymásnak, pláne, ha eddig csak egy-kétszer találkoztunk. Ehhez pedig hely kell, ez egy ősrégi ceremónia, aminek a sorrendje is kőbevésett. Ezt persze Éva is tudta, de most átugrották ezt a fázist. G. végignézte, amint Lui „beszáll” Csoki kocsijába (ez jó!), és többszöri elhelyezkedés után elindulnak. Amikor véglegesítették az ülésrendet, nekivágtak a kalandnak. Bent az autóban az ikrek is lenyugodtak, majd a Tettyére érve megérkeztek a kiindulóponthoz. Itt Csokiék flexipórázt adtak a kétlábúak kezébe és miután megbeszélték, hogy Lui fogja röptetni P.-t, Csoki pedig Évát, nekiindultak. Lui persze nekiindult, de mivel erdőben elég régen, vagy tán sosem járt, így elviselhető iramot diktált. okosan bevárta a lemaradókat, általában mindig meghallotta a nevét, kellemes benyomást tett a társaságra. Mivel laza ügetéssel parádézott fel a meredek lépcsős úton a pihenőig, gondolom P.-nek sem volt megerőltető a hegymászás. Lefelé kicsit gyorsabban száguldottak. Lui csak egyszer önállósította magát, de akkor is hagyta, hogy utolérjék. Miután mind a négyen kifutkározták magukat, Lui hazatért, és a maga hangos sváb dialektusában elmondta, milyen jól érezte magát. Ezzel még nem volt vége a napnak, mert Csoki és Éva délután látogatóba jöttek, elsősorban - gondolom – azért, hogy a nekem járó elmaradt simiket Éva bepótolhassa. Na, ekkor Lui bemutatta, hogy mennyire hálás a délelőttért! Mint abszolút természetes viselkedésű ifjú vizsla, akit még nem rontottak el a kétlábúak „nem szabad!”-jai, a lehető legmagasabbra ugrálva Éva arcát és szemüvegét vette puszijaival ostrom alá. Az ilyesmit szokták a nem vizslaimádó népek (csirkefejek) rémülettel vegyes borzadállyal nézni, netán visítozva tiltakozni. De Éva nem ilyen, mint tudjuk, és hamarosan Lui is gyérítette a szeretetrohamait, hogy nagyobb figyelmet- és főleg hangosabbat – szentelhessen Csokinak. Akkora üvöltözést csapott, - amibe én is bekapcsolódtam, hogy csendre intsem, - hogy ki lettünk csukva az udvarra. Persze csak a bentieknek tűnt úgy, hogy halkabbak vagyunk, nem a szomszédoknak. Néha kijöttek hozzánk, néha mi mentünk be az alkalmazottakhoz, de bent szerintük egymást túlordítva beszélgettünk, ől pedig nem hallották egymást. Most halkan kérdem meg: voltaképpen kiknek a kedvéért is tartom fenn a rezidenciámat, és alkalmazok kétlábúakat inasként? Nehogy már a Kétlábú ugasson nekem csendről, aki teleköpi zajjal a Világot! Azért idővel magunktól is elhalkultunk, kicsit el is fáradtunk, így, miután illő búcsúztatás után vendégeinket otthonukba bocsátottuk, és megvacsiztunk, kicsit lepihentünk. De nem volt még vége a napnak, mert hamarosan megmutathattam Luinak, hogy milyen is az a karácsonyfa! Nem sok érdeklődést mutatott iránta, pedig világított is, mint mi a futin, de inkább játékba kezdtünk az eddig tiltott szobában. Természetesen B. csak azért engedett a tiltott territóriumba, hogy g. kérésének engedve néhány fotót készítsen rólunk a „FA” társaságában. Nem nagyon sikerültek, így a „fotóprojekt” befejezése mára maradt. Közben egyre nagyobb figyelmet tanúsítottunk a fán himbálózó csingilingik, és egyéb színes papírba csomagolt finom illatú apróságok iránt, és már éppen azon gondolkodtunk, hogyan tudnánk leemelni az egész csillogó micsodát az asztalról a tudományosabb vizslatás céljából, amikor ki lettünk ebrudalva. Na, majd talán ma alkalmat kerítünk az alaposabb megtekintésre, legalább annyi időre, hogy Lui körbe tudja pisilni, mint minden rendes fát. Láttam rajta, hogy ez a karácsonyi kívánsága. Majd megbeszélem G.-vel, hogy teljesíthető e. Vizslát!

Karácsonyi botostánc Luivalo

Lui

Lui és Csoki

A tesók szájalnak, éb fegyelmezek!

Luinak sosem elég...

a karácsonyfánál G.-vel

Éppen szeretjük egymást...

Éppen nem...

12. 27.
Ezt a kis filmecskét G. kreálta azoknak a négylábúaknak a fotóival, akivel a pécsi csoportban idén megismerkedtünk. A csoportban természetesen már Karácsony előtt feltette, hogy így mondjon köszönetet fajtársaimnak, az őket kísérő kétlábúaknak, valamint a négylábúak nélkül érkező, de minket "imádó" embertársainak. Annyira örült ezeknek a vizslás piknikeknek, ahol személyesen is találkozhatott a hasonszőrűekkel, hogy megengedtem neki, itt is szétkürtölje idei örömét....
Nézzétek el neki...

12. 26.
Na, itt van Karácsony másnapja, és mi még nem láttuk azt a híres fát sem Luival! De előbb az eltelt napokról…
23.-án korán keltünk, mert B. hajnalban indult, és nekünk ilyenkor vele kell reggeliznünk! Ezt nem ő találta ki, hanem mi! Mi tiszteljük meg a kétlábú személyzetet azzal hogy ilyenkor is felszolgálhatják fenségességünknek a nap első étkezését. Természetesen G. sem alhat tovább, mint mi, lusta inasnak nincs helye az alkalmazottaim körében. (Itt jegyzem meg, hogy G.-t Lui is oktatja a rendrakásra, mert ha nem ágyaz be rögtön a reggeli végeztével, Lui kihordja előbb a pizsamáját, majd a kispárnáját, végül a paplan következne – gondolom, - de arra még nem került sor… Zárójel bezárva! ) Aznap hamar elengedtük B.-t , és hajnali-torna után visszaheveredtünk kipihenni az éjszakai alvást. Alig szundítottunk el, B. máris visszajött, és ezzel befejezettnek nyilvánította az ezévi – piszkos anyagiakért végzett – melóját, és a hátralevő napok mindegyikét a nmi szórakoztatásunkra szentelheti. Ami – ugye – nem munka, hanem hobbi, szórakozás, élvezet! Ennek már délután tanujelét is adhatta!
Aznap volt a ledinai futtató karácsonyozása, amire én természetesen hivatalos voltam, de B. gondolt egy merészet, és úgy határozott, hogy hármasban látogatjuk meg a ledinai „Jézuskát”, mint a Háromkirályok anno az igazit, és Lui lesz a Szerecsenkirály! G. nagyot nézett, és mindenféle kuszálódó pórázokat, esetleges hasraesést emlegetett, de ő, mint tudjuk, problémázó típus, B. pedig, amit a fejébe vett, ahhoz ragaszkodik, így kisebb nehézségek után elindultunk. G. utána üzent is Csoki gazdijának, hogyha látnak egy gyorsan közelgő objektumot két táltos után a levegőben úszni, az nem egy elfuserált Mikulás, hanem B., és ha odaér, kapják le a levegőből, és segítsenek megfékezni a „táltosokat”. Ez meg is történt, mert hamarosan odaértünk. Mi egyből nekifogtunk a játéknak, kétlábú kísérőink nekiálltak az ünneplésnek. Megterítették a pingpongasztal egyik felét – most már tudom, mire kell használni azon kívül, hogy fel-le ugráltatják rá a blökiket, már amelyikünk hagyja magát, mert én biza nem cirkuszoskodok senki kétlábú kedvéért, - és szépen kipakolták a hozott finomságokat: pogikat, sütiket, vörösbort, forraltbort, pálinkát. Zsömi gazdija Zsófi, égy kisüveg kólát hozott magával, jól sejtve, hogy az italfelelősök nem gondolnak a kiskorúakra. mindenki nagyon jól érezte magát, főleg, amikor mi is megkaptuk az ajándékainkat, mindenki attól a kétlábú kísérőtől, aki előzőleg kihúzta egyikünk nevét. Nagyszerű ötlet volt ez az egész, míg kell, hogy dícsérjem érte Petrát, Csoki kisgazdiját, aki már nem is olyan kicsi, nem véletlen, hogy ilyen hercegnői idea pattant ki a buksijából! Ezek után két – roppant fontos – feladatuk volt! Egyszerre kellett üldöznünk a másikat, hogy elcsórjuk tőle a játékát, és fél szemmel a gazdik falatozását figyelni, nehogy lemaradjunk valami finomról. Volt, amelyikünk a könnyebb módszert választotta: Lejla például az asztalra pattant – „hála” az ez irányú okításnak, - és „első nóziból” vizsgálhatta az ottlevő finomságokat. Érdekes, hogy ezzel a produkciójával most nem zsebelhette be a máskor járó elismeréseket. A tökélyre fejlesztett vizslamódszert Csoki és Lui mutatta be: mikor Éva – Csoki nagygazdija – kifigyelte, hogy messze, „kilóméterekre” viháncolnak az ikrek, kinézte az asztalról a becuppatandó nasit, és a kezével már-már a szájába pakolta, meglepve kellett tudomásul vennie, hogy ott ülnek előtte, és az éhező árvák pillantásával könyörgik el tőle a széles kőrnyéken fellelhető utolsó falatot. Persze Éva annyira meghatódott, hogy nekik adta, és ellágyulva mondta: „szinkronúszók”. Nem tudom, hogy úszni hogy tudnak, de az biztos, hogy egy srófra jár az agyuk, és kuncsorogni szinkronban tudnak.
Én természetesen B. mellett, vagy a közelében ácsorogtam,, és előkelő pillantásokkal adtam tudtára, ha valamit megkívántam. Közben azért végigtarháltam a többi kétlábút is, nehogy kegyvesztettnek érezzék magukat.
Mivel már régen besötétedett, igazi karácsonyi villogással fejeztük be a bulit. A hazakövetel már kicsit lassabb tempóban történt, annál is inkább, mert Lui önkényesen akarta meghosszabbítani a Hepening idejét, és B. pórázra vétele előtt kicsit fogócskázott vele.
Miután hazaértünk, a vacsi után már nem kellett álomba ringatni egyikünket sem.
Másnap volt a Karácsony előtti Szemteste napja, délelőtt B. barátnőjét rajongtuk körbe, egész délután kint rajcsúroztunk a napsütésben, majd észre sem vettük, hogy az inasok felvonulnak a „Fához”, mert rágókával voltunk leszedálva. Persze, amikor az ünnepi halászlét ették, ott ültünk a körükben, de már teljesen lecsillapulva, mert előzőleg a vacsinkat is megkaptuk . Jó is, mert azt mondták, a hallé nem nekünk való, helyette a sütikből jutott némi falatka. Mielőtt véget vetettünk a napnak, Lui jóvoltából búcsúitalban – sundowner-ben – is részesülhettem. Labdázás közben felfedezte ugyanis G. legalább 10 éve eltett fügeborait és az egyik palackot sikerült felborítania, amiből a kicsit lejtős folyosón gurulva lassan bugyogott kifelé az édes nedű. Nekiálltunk felnyalni, de észrevették a kétlábúak, és fél palacknyit veszendőbe kellett hagynunk. bG. nem aggódott, mert szerinte már nem sok alkohol lehetett a folyadékban, mindenesetre finom, édes volt, és amint kétlábú inasom megjegyezte, finom pinceillat terjengett a levegőben.
Jót aludtunk azért, és mi, miként már napok óta, ki-be rohangásztunk a szép napsütésben, G. ajtónyitogató funkcióját kihasználva. Mivel B. köhögött, figyelmeztette a tesói családot, és így csak P., a tesó érkezett egy röpke látogatásra. A mai nap is úgy telik el, mint a tegnapi, mert éppolyan szép az idő, és B.-t köhögése miatt nincs szívem a futira kényszeríteni. Egy valami frusztrál csak: még mindig nem tudtam megmutatni Luinak azt a híres Fát,. bár G. megígérte, hogy egy fénykép erejéig megcsodálhatjuk B. díszítését. Azt is mondta, oda csak este érdemes menni, mert akkor olyan színes lesz, mint mi voltunk a futin. Na, ennyit mostanra, a többit majd a következőkben. Vizslát!

A ledinai csapat

B. és én

a ledinai Kétlábújaink

12. 19.
Tegnap nagy buli volt! Délelőtt a szokásos napirendet tartottuk, hajnali keléssel (G. szerint), reggeli tornával, szundival, de dél körül a csengőre felpattantunk, és mindketten rohantunk üdvözölni az akárkit. Nem jött be… G. kinyitotta az udvari ajtót, és a szeleburdi Lui kirohant, gondolom azt hitte, onnan érkezik majd a csengető. Több se kellett az álnok G.-nek, rögtön becsukta mögötte, így kint rekedt. Én persze nem dőltem be, felvonultam az inassal ajtót nyitni, mert már megtanultam, hogy ilyenkor hol lehet leggyorsabban vizslanyállal beteríteni az érkezőt. Legyen az postás, óraleolvasó, vagy a legkedvesebb barátosném. Na, ez most nem sikerült, mármint a hozzáférés, mert G. allergiás barátja beslisszolt előlem a szobába, én pedig ki lettem csukva a folyosóra. Tehát úgy nézett ki a „felállás”, hogy Lui kicsukva az udvarra, – ő onnan kiabált befelé, - a kétlábúak „bezárva” magukat egy szobába, és végre az enyém volt az egész rezidencia. Természetesen először – mint jó haver, - be akartam engedni Luit, de hát azzal a fránya teraszajtóval még Demény sem boldogulna, így feladtam, és elindultam körülnézni. Meg is találtam B. hálószobáját, amit eddig ritkán látogathattam meg. Itt töltöttem az időt elmélyült vizslatással, de mivel az ajtó rám csukódott, nem tudtam feltűnés nélkül visszamenni a helyemre. Amikor G. elbúcsúzott a barátjától, (aki karácsonyi ajándékot hozott a kétlábúaknak), és beengedte Luit, háromszor bejárta a házat, mire rám talált, mert hiába szólongatott, én csöndben voltam, hátha zsörtölődne az ideiglenes tartózkodási helyem miatt, ám nem lett semmi baj, B. sem volt itthon, és azóta sem tudja, hogy a féltve őrzött szobájában töltöttem egy órát.
Hamarosan megjött B. is, ettek, aztán miután lemeóztuk az ebédjüket, szundizni mentünk, amit kisebb szájkarate csatákkal tarkítottunk. Ám újra csengettek, és a szobánkban toporzékolva vártuk, hogy most ki érkezett. Nem tudtunk kimenni, mert G. is velünk várt a csukott ajtó mögött. Végre! Szezám tárulj, és É., – Csoki gazdija – állt előttünk! Aztán jobban megvetette a lábait, mert – bár én is nagyon örültem neki, - de amit Lui művelt, az a vizslaköszöntés magas-foka volt! Olyan magas, hogy É. a sapkáját is keresgélte. /Persze itthagyta a kesztyűivel együtt, de mit várjunk egy kétlábútól? „Csak” a szeretetünk viszonzására képesek önállóan…) Azért jött Csoki nélkül, hogy Lui pórázra vegye, és elcibáltassa magát a ledinai futira, B.-vel párban, aki természetesen velem szárnyalt – lábai alig érintve a talajt - a mi Kánaánunk felé. Gyorsan ott is voltunk, találkoztunk Zarával, Zsömivel, Lénával, és még néhány haverrel, megérkezett Csoki is P.-vel. Végre Lui elemében érezte magát, nem rajtam lógott állandóan, tombolhatott az állítólagos tesójával és a többiekkel, akik vitézül állták a „sváb őserő” rohamait. Közben én is játszhattam Zarával, aki nekem sokkal többet enged meg, mint másnak, nemhiába vagyunk kölyökkori barátnők. Persze többször begyűjtöttem a nekem járó hódoló-simiket is az összes kétlábútól. Mivel délután kettő után indultunk, és jóval sötétedés után húztuk haza a kísérőinket, a végén már villogó nyakörvekkel siettettük a Karácsonyt is, amikor a Vizslakódex szerint játékok, és finom falatok teremnek lelkünk és gyomrunk táplálására. Amikor hazaértünk, fájó szívvel búcsúztunk el É.-től, remélve, hogy nem unta meg a Lui mögötti repkedést. Vacsiztunk, és eltettük magunkat mára. Itt tolmácsolom G. háláját is, aki imáiba foglalta É. nevét, amiért ma reggel háromnegyed hétig alhatott. Vizslát!

12. 16.
Tegnap végre ismét jól szórakoztam! Ahogy sejtette, délelőtt jött Nojcsi, a barátját is hozta magával, hogy majd Lui elszórakoztatja. Én ismét kis fenntartással fogadtam, csak a jutifalatok kiosztása enyhített valamicskét a morcosságomon. Bezzeg Lui hozta a szokásos formáját, a plafonig ugrált örömében, hogy akadt egy újabb „áldozat”, akire rázúdíthatja túláradó szeretetét. Nojcsi és G. élvezettel nézte Krisz birkózását a svábcsokinak álcázott energiabombával, de később mindketten elfáradtak egy kicsit. Én közben Nojcsit vettem kezelésbe, de nagyon óvatos voltam, mert előttem már kezelték az utóbbi napokban és attól a kezelési tortúrától csak a fogorvosa tudna mosolyogva regélni. Nojcsi megint egy csomó ajándékkal érkezett, nem elég, hogy Luival egy zacskó jutifalatot habzsoltunk be, de G. még eltett későbbre is, azt mondta, majd a fa alatt megkapjuk. Rögtön ki is mentünk a kertbe megnézni melyik fa alatt van, de valami Karácsonyt emlegettek, hogy majd ott és akkor. Halványan emlékszem tavalyról arra a napra, akkor felmehettem az emeletre, színes izék voltak egy - az inasok által „Karácsonyfának” mondott - műanyag virgácson, büdös gyertyák égtek, amiket nem volt szabad közelről megvizslatni, mint ahogyan a szikrákat köpködő pálcát engedték kettéharapni. Na, akkor, ott tényleg kaptam néhány finomságot és játékot. Persze azokat már régen szétmorzsoltam és többnyire a kertben végezték szépen díszítve barna terméseimet. Épp itt az ideje az újabb Karácsonynak! Lui még nem látott ilyesmit, kíváncsi leszek az inasok reakcióira, ha a Karácsonyt is megrohamozza! Visszatérve a tegnaphoz, a kétlábúak is kaptak Nojcsitól ajándékot, G. például egy átlátszó labdát, amiben rázásra hópihék keringenek , és az asztalán kell tartani, nem szabad vele játszani, még a közelébe sem mehettünk, ebből gondolom, hogy az is „Karácsony”.
Miután Krisz elment, ki lettünk csukva a budoáromból, mert Nojcsi kezelésbe vette G. fejét, és megnyírta, mint a birkát. Nem láttam még birkát, de a nyírás után az is így nézhetett ki. Mindenesetre a kétlábúak meg voltak elégedve, így én is. Annál is inkább, mert visszamehettünk Nojcsihoz, és tovább örülhettünk egymásnak. Később B. palacsintát hozott be, meglepő módon nem nekünk, ekkor természetesen erőteljesen figyelmeztettük a kétlábúakat, mi is ott vagyunk. Ahelyett, hogy osztoztak volna, gyorsan magukba tömték az összeset, csak a végén jutottunk egy-két fecnihez. Nagyot csalódtam, de aztán B. megkönyörült rajtunk. A kókuszos sütivel is így jártunk, ha ilyen lesz az a híres „Karácsony” is, Luival világgá megyünk. Csak ne lenne olyan hideg! Nem szeretem ezt a fagyos szürkeséget, és ebben csokiszínű sortársam is teljesen egyetért velem. Végül eljött a búcsú pillanata is, Nojcsi kikűzdötte magát az ajtón, amíg B. megpróbálta visszatartatni az utolsó utáni búcsúpuszijainkat.
Eztán el is nyugodtunk volna, ha B. nem jelenik meg felöltözve, de jött, Luit pórázra tette, és engem itt hagyott. Mikor visszajöttek, csokibarátom már cérnátlan volt. Ahogy elmesélte, elröptette B.-t a rendelőbe, ahol üdvözölte szokás szerint a stábot, és várta, mi jő buli fog megint történni. Az asszisztencia segítségével hamar hanyatt fordították az asztalon, és két gyors csippentés után, a Dokinéni „lassan” felszólítására kiszáguldott az utcára. B. röptében búcsút intett a fehérköpenyeseknek, majd egy merészet gondolva „elsétáltak” a futira. Mivel nem volt senki más, így Lui egyedül rohangászott a rácsok között, majd hazahúzta B.-t , aki azt mondta, „kicsit”erősödött a „csoki”. Persze, van már chilis-csoki is, az is erős, de mi ilyeneket nem kóstolhatunk.
Én közben – nélkülözve a barátomat, - kicsit nyüszögtem utána, mert hiába sok belőle néha, ha itt van, de ha nincs itt, nagyon hiányzik. Akkor is, ha sokat kiabálunk egymással játék közben.
Szóval ez volt a tegnapi nap, ha lesz valami érdekes, majd jelentkezem! Vizslát!

12. 14.
Már megint eltelt jó pár nap, de mist szinte nem történik velünk semmi. Csütörtökön Lui elvitte délután B.-t, hogy végre kiszedjék belőle e madzagot, de nem járt sikerrel. A Dokinéni azt mondta, hogy kicsit gennyes a seb, és hétfőn menjen vissza. A Dokinéni úgy látszik, nem tud betelni a kis sváb csokival, mégegyszer át akarja élni azt a pankrációs fiestát, ami sokkolta őt a múlt héten. Lui elbeszélése szerint gyalog húzta B.-t a rendelőig, ahol várniuk kellett, mert éppen operáltak. Lui ezért körülnézett, mi hasznosat is csinálhatna, miután a Dokinéni férjének a nyakába ugrott. Ő kicsit meglepődött, mivel ő is ebdoki, nem szoktak vele ennyire haverkodni, pláne nem a rendelőben. Meg is jegyezte, hogy Lui úgy látszik nem beteg, nem azért mentek. Mivel többet kellett várni, mint azt beterveztem Lui kivonszolta B..-t a váróból, és néhány kört ellejtett vele, amíg végre az övé volt a „szentélyben” is a pálya… Ott üdvözölte Dokinénit, aki megkérte B.-t, hogy rakja fel a vizsgálóasztalra a pácienst, és fejtesse hanyatt. Na, ez volt a nehezebb, mert bár itthon Lui kérés nélkül megteszi, de ott túlságosan sok, izgalmas vizslatnivalóval szembesült, amiket természetesen nem lehet hanyattfekve végiggusztálni. Így B. izmosodott, Lui szabadulgatott, a Dokinéni pedig (B. szerint) szuttyogott.
Na, ezután jött a szöveg, hogy hétfőn kísérje vissza B.-t, de mivel ő csak kedden ér rá, hát majd akkor madzagtalanítva lesz Lui. Természetesen kutya baja, de Bepanthennel kell kenegetni, természetesen ez nagyon ízlik neki, és a tölcsére már annyira megnyomorgatódott, hogy G. mára előszedette a nagyobb, még Borcsi által, de csak egyszer használt gallért, és éjszakára azzal próbálkozik. Legutóbb én is csütörtökön, Lui kirándulása után voltam távol a rezidenciámtól, B-t vittem el a Ledinára, hogy találkozhassam Zarával, Csokival, és a többiekkel. Azóta nem voltam, B. szerint itthon is éppen eleget rohangászunk, és extraprogramot (takarítást) csinálunk neki. Pedig szerintem rohangálni kell, hiába puffog, hogy mennyi port hozunk be… Örüljön, hogy nem esik az eső! Valamelyik régi táskájából újra előszedte az ”Egy ház = Egy négylábú” kezdetű ódivatú, maradi projektjét, de mi – többiek – nem támogatjuk!
Ha holnap nem is, de kedd este újra jelentkezem, mert Lui cérnátalanítása mellett nagy Nojcsizás van kilátásban! Vizslát!

12. 06.
Gyorsjelentés Mikulás napján.
Az utóbbi két napon a délutáni vendégjárásokon kívül szinte nem történt semmi.
Tegnap Lui nagyon nem akart a szobánkba vonulni, amikor csöngettek, és ha ő nem, akkor én sem! Mert mi az, hogy itthon vannak, ráadásul többen is, mint szoktak, és mi nem lehetünk közöttük!?!?!? Amikor egyedül voltam, már megtanultam – nagyjából, - hogyan kell ilyenkor viselkedni, de most, hogy négylábú szekciónk ismét duplájára nőtt Luival, eljött az ideje a rebelliónak! … És a ribilliónak!
Tegnap még megúszták a cserben- és szobában hagyók egy kis hangoskodással, de ma, amikor újra berekesztettek a lakosztályomba, és kirekesztettek a társaságukból, Lui palotaforradalmat robbantott ki, és én lelkesen helyeseltem!!! Egészen addig, amíg vissza nem tértek, és szemrevételezték a károkat, amit egy erőszakos matrac önfelrobbantása okozott! Én ott sem voltam, és Lui is csak mellette állt! Persze ezt nem akarták elhinni, nagy volt a kétel"kedés, de már majdnem sikeresen bemagyaráztuk nekik, amikor Lui egy óvatlan pillanatban újra nekiállt egy kis cincálásnak… Kár volt… G. kiporolta…. És nem a matracot. Sajnos… Most "béke" van, és nyugalom…. Síri csend…. Holnapra elfelejtik! Vizslát!

Az erőszakos matrac felrobbantotta önmagát!

12. 02.
Tegnap reggel már cibálgattuk G. ideghúrjait.
Megérkezett Perec, és Luival mi is frissek és elevenek voltunk. Persze az udvaron kezdtük, de félóra múlva az ajtóhoz rendeltük G.-t egy kis dörömböléssel, és hangoskodva bevonultunk az ágyra. Perecnek elege volt, az inasom ölébe kapaszkodott, míg mi Luival tovább folytattuk a délelőtti Dáridót, azaz G. szerint a ”Fásy Mulatót”, ahol én adtam elő Zsülikét. G. ebbe az ominózus tévés produkcióba csak egyszer nézett bele, de a tudatalattijába jól elraktározódott, most minket élvezvén eszébe jutott. B. próbált körülöttünk sertepertélni a partvissal, de azt hiszem, feladta. Miután elment a dolgozóba, megjött M. Perecért. Jellemzően mindenes inasom kettőnket Luival nem tudott visszatartani az üdvözléstől, amit olyan alaposan végeztünk, hogy Pereccel gazdija futólépésben távozott. Hát igen kicsit rámenősek voltunk a rég nem látott kedves vendéggel…. (Főleg Lui. aki a kétlábúak fején kezdi az üdvözlést, és ezzel néha engem is túlzásokba visz.)Miután lecsillapodtunk, már majdnem bóbiskolás vette kezdetét, de megérkezett Kármen Luiért, és néhány perces közelharc árán sikerült a pórázt is rátennie. Igaz, közben lefejelték, megtaposták, végignyalták, de aztán hősiesen kivonszolódott a kis energiabombával a kocsijáig. Alig több, mint másfélóra múlva már vissza is tértek, mint megtudtam, a rendelőhöz érkezéskor Lui, az utána repülő Kármennel, beszáguldott a helyszínre, majd végigcsókolt mindenkit, és várakozással teli üdvözült mosollyal leste, hogy mit készítettek számára a jelenlévő nagyszerű kétlábúak. Lui pedig „megmérettetett, és könnyűnek találtatott…. Ha nem is országvesztésre, de golyótalanításra ítéltetett. („Mene, mene, tekel, ufarszin”, ahogy a kétlábúak Nagykönyve mondja.) Így hát megbökték, és várták, hogy elaludjon. Aztán vártak. És vártak. Szerencsére nem kellett másnapig várni, nemsokára hatástalanított fegyverével ébredt. Az autóba saját lábán szállt be, és hazaérve sem kellett lecipelni. G. rátette azt az utálatos gallét, kissé támolyogva ugyan, de kiment egészségügyileg, én pedig elkezdtem a menekülést előle a szaga és a tölcsére miatt. Ezt már ismertem, ilyenkor as delikvensek mindennek nekimennek, nem találják a távolságot, akkor is belelépnek vele az intimszférámba, ha rájuk morgok, ugatok. Pont így történt Luival is, és még neki állt feljebb! De a vacsinál már ő volt az első, aki végzett megint, igaz, nyugovóra tértünk utána hamar. Persze Lui előtte kétszer kiitta a vizes tálat, így G. is foglalkoztatva volt az éjszaka.
Kicsit korán keltünk, öt óra után, inasom minden találékonyságára szüksége volt, hogy a reggeli eljöveteléig korgó pocakunkról elterelje a figyelmünket. nagyjából sikerült is, eztán mér normálisan folydogált a délelőtt. Luival most nem lehet olyan igazit játszani, mert a tölcsérével csapkod jobbra-balra, nehezen tudom elkapni a nyakát. Délután is sokszor kint voltunk, mert a napsütésben jó volt kicsit kergetőzni, csak sokkal éberebbnek kell lennem, nehogy elérjen a cséphadarónak használt tölcsérével. Mikor B. megjött, elvittem a futira is, ahol Zaráztam, Csokival meg a többiekkel taliztam, de annyira nem volt kedvem a rohangáláshoz, G. – nem tudva a programomról – előtte etetett meg bennünket. Igaz, talán éppen ezért Lui sem sokat kiabált utánam. Most már mindketten nyugiban szundikálunk, - csak a „deák” pötyögteti a Diktálmányt, - és készülünk az éjszakai életre. Vizslát!

Első este

Első este

11. 30.
Elérkezett a hónap utolsó napja, és még adós vagyok néhány nappal.
Miután pénteken kidorbézoltuk magunkat, szombaton, kicsit később, - délelőtt hét órakor, – ébresztettük G.-t. Nem haragudott érte. Annál inkább felhúzta a szemöldökét, amikor kiengedett bennünket, és fehér volt a kert. Hullott is a hó még – most már tudom mi ez, ilyenkor van tél. Igaz, hogy hiába volt a havazás, mert rögtön olvadt is, és ezt G. nem szereti…. különösen, ha ketten vagyunk. Már valami tuti lábtörlőt is megrendelt, mindjárt kettőt, - gondolom, hogy kedvünkre hurcolászhassuk Őket. De mivel még nem jött meg a tappancsink tisztántartása céljából igényelt csoda, - ami úgy sem fog beválni, - a teraszon lévő szőnyeget tette kibejáratunk elé, azt gondolván, jogy az is meggátolja B. hazaérkeztekor a fölös morgolódást. Néhány visszajövetel után megállapítottam, hogy tényleg kevesebb a fehér kövön a barna folt, mert a többi a szőnyegen maradt. Persze aznap még nem ez izgatta elsősorban, hanem, hogy Csokiék elviszik e Luit délután abban a pocskos időben… És eljöttek érte, és elvitték. Az igaz, hogy amikor a hámot adták rá az autózáshoz, kétlábonugráló-izgalom volt, de utána rendesen viselkedett. Én egy kicsit siránkoztam, talán hiányoltam kissé higanymozgású lakótársamat, de gyorsan rájöttem a dolog kellemesebb oldalára. Szépen lepihentem, és szundítottam egy nagyot. Amikor visszajöttek három óra múlva, persze én is ott voltam, a nekem járó simiket többszörösen is begyűjtöttem. Közben a kétlábúak mesélték, hogy Lui ilyen okos volt, meg olyan okos, mennyire jól kijöttek Csokival, először elvitték a Sváb Hercegnő rezidenciájába, ahol körbenézett és játszott hebrencs kis barátom, majd négyesben elmentek a futira is. Jó mókának tűnt, kezdtem irigykedni! Ám rájöttem, hogy nekem is megérte Lui mozgalmas délutánja, mert vacsi után úgy kidőlt, mint egy krumpliszsák. (Én is tudom milyen, amikor az kidől, nem kell elmagyaráznunk G.-vel egymásnak. Utána lehet szanaszét hurcolászni a krumplikat jókedvvel, bőséggel, mindenki vidám megelégedettségére.) Itt most nem volt vidám hurcolászás, hanem nyugodalmas jóéjszaka következett. Vasárnap aztán már Lui is friss volt, és mivel sütött a napocska, megkezdtük a ki-be mászkálást. Csokiszínű partnerem még nincs tisztában teljesen a beléptetőrendszer működésével, azt már tudja, hogy az orrával kell böködni, de olyan félve piszkálja, mintha attól tartana, hogy az ajtónk leharapja a nóziját! Magyaráztuk ám neki G.-vel, hogy orrnyomatot kell adni ahhoz, hogy a kétlábújaink által nyáron végre felszerelt nyílászáró működésbe lépjen, de még nem fogta fel teljesen. Hiába, no, még nem olyan intelligencs, mint én! Ezért volt, hogy G. ugrásra készen várta a pöcögtetés hangját, és tízpercenként robogott ajtót nyitni Luinak. Persze nem kellett volna nekünk olyan gyakran meggyőződni arról, nem tűnt e el, de éreztetni akartuk vele, hogy közénk tartozik. Különben sem árt neki, ha mocorog egy kicsit. Délután megjött B., és azonnal leköveteltük a színünk elé, ahol falhoz támasztottuk, és közösen örültünk egymás újralátásának! Igaz, hogy B. nem nyalt körbe bennünket, de ezt a nevelésbeli hiányosságát most elnéztem, annál is inkább, mert Lui – hála hercegnői udvaromban eddig elsajátított tanulmányainak, - még rajtam is túltett az üdvözlés terén. Mivel a vacsit már G. odaadta, én lassan napirendre tértem udvartartásom újraegyesülésén, ám Lui nem tágított B. közeléből. „árkon-bokron”, kerítésen-rácson keresztül követte még az emeletre is. Őgirnyósága a rács alatt préselte át magát, hogy árnyéka lehessen imádott mindenes-cselédjének. B. nem mutatja nagyon ki, de szerintem olvadozik ilyen kitartó szerelmi ostrom láttán.
Ma – hétfőn – minden visszatért a rendes kerékvágásba. Még az idő is tűrhető volt, így sokat jártunk megint ki-be… Persze G.-t is mozgattuk rendesen, aki ma rájött arra, hogy bármennyivel egyszerűbb is csak letakarni az ágyát, mégis inkább el kell pakolnia az ágyneműt. Erre Lui vezette rá, aki ismét előkaparta a következő kispárnáját, és kezelésbe, - akarom vakkantani fogai közé – vette. Mivel eddig sutaságára hivatkozott, Lui igazi rehabilitációs terapeuta! Amúgy ma nem történt semmi egyéb említésre méltó, holnap azonban reggel Perec jön, és valami délutáni golyótlanításról is csiripeltek a verebek a csokimacsóval kapcsolatban. Vizslát!

Csokis enyelgés I. Nálunk pénteken

                                                       Csokis enyelgés II. Nálunk pénteken

Sok vizsla kis helyen...

Kicsi a rakás...

Lui Csokinál szombaton...

11. 27.
Gyorsan lediktálom a ma történteket.
Reggel természetesen korán keltünk, mert B. is korán zörgött a konyhában, és ha máskor nem, hát a konyhai neszekre a legmélyebb álmunkból is felébredünk. Ment minden, mint a verkli: reggelitorna, kaja, ölbekéretőzés, a kétlábúak reggelijének lemeózása, egy kis szájkarate, aztán miután B. elmentével elcsendesedett a ház, mi is szendergőre fogtuk. Nemsokára azonban G. rendezkedni kezdett. Ezt általában akkor műveli, ha valaki érkezik… legyen az két- vagy négylábú, mindegy. Szólt is a csöngő, de addigra minket már furfangos módon kiterelt az udvarra, és Nojcsi érkezését csak az ablakot kaparva szemlélhettük. Nem mondom, hogy egy kis őrjöngés nem lett rajtunk úrra, de nem volt könnyű kivárni, amíg a kabátjából kihámozódik. Na, amikor végre beroboghattunk, hajrá, neki Nojcsinak! G. csak finoman rötyögött amikor Nojcsi a medvetámadás elhárítását gyakorolva lehajtott fejjel, karjaival arcát is eltakarva, ülve fogadott bennünket. De mi ketten voltunk, és nem vagyunk tohonya mackók. Rövid úton hozzáférhetővé tettük, majd azon veszekedtünk, melyikünké az „Első Üdvözlés Joga”! Döntetlenben egyeztünk ki, és kissé hangosak is voltunk, (főleg Lui), de aztán teljes egyetértésben részesítettük a vizslaszeretet megannyi kifinomult módjában. Azt hiszem rendesen megmosdattuk, nem talált volna benne hibát a szigorú Köjál sem. (Tudom, hogy már ÁNTSZ a megváltozott neve, de annak semmi értelme, míg köjál – kajál. Tehát az valami nagyon fájintos dolog. Ilyen szavakat meg sváb lakótársamtól tanulok…) Miután leellenőriztem, hogy ezúttal nincs kiszerelhető fülbevalója, pár percig leszálltunk róla, és beszélgetni kezdtünk…. Először csak mi és ők (Nojcsi és G.), külön-külon, aztán mindenki mindenkivel. Állítom, hogy nem tudtak túlkiabálni bennünket! Abban, hogy győztünk, nagyban segített Lui, mert nem csak különvéleménye van mindig mindenről, de az utolsó vakkantást is magának vindikálja. Azért a kétlábúak is váltottak szót néha, nem voltunk annyira könyörtelenek hogy beléjük fojtsuk a szót. Már csak akkor élénkültünk fel, mikor Nojcsi elfelé készülődött. Segítettük ráadni a kabátot, ellenőriztük, hogy „sapka-sál” rendben van e, aztán elbocsátottuk a fogvacogtató hidegbe. (Ő mondta így, mert neki nincs rohangászós játszótársa.) „Természetesen” a múltkor kioperált, és általam megőrzött fülbevalóját elsőre nem vitte el, de nem szuszogott, mikor visszatért érte.
Hamarosan B. is hazaért, és láttuk, komolyan gondolja, hogy minket „édeshármasban” hagy erre a hétvégére.
G. eközben bőszen csetelt – mint később rájöttem – Csoki gazdijával, majd miután B. elköszönt, „bevágtatott” budoáromba, (közös hálóhelyünkre), megnézni mekkora a kupleráj. Különösebb baja nem volt, míg a saját ágyára nem nézett. Az ágytakaró egykupacban az ágy közepén, és szerte az ágyon szeretett kispárnájának bélése és foszlányai ízléses halmocskákba rendezve. Azt hiszem, hirtelen nem tudta, hogy a fényképezőgépet, vagy a nádpálcát vegye elő Lui nadrágját kiporolni… Mert azt rögtön tudta, hogy nem én voltam, és csokiszínű harcostársam már tegnap is próbálkozott a pizsijével. Végül sem a fotóból, sem a fenyítésből nem lett semmi, inkább gyorsan megtörtént a rehabilitáció. Ismét ki lettünk volna csukva, de én nem hagytam magam, és együtt engedtük be csokit, és két gazdiját. Irány az udvar, ott várt már Lui is, kezdetét vette a hangos ismerkedés. Lui egyszer már találkozott Csokival, de most be akarta mutatni, hogy ő a nagyfiú, és olyan mutatványokkal próbálkozott, amilyenekkel nálam kihúzta volna a gyufát. Elölről, oldalról, hátulról, és közben be nem állt a szája!
Aztán testületileg bevonultunk a budoáromba, ahol folytatódott Lui kiabálása, Csoki kipróbált G. ágyát, én meg megpróbáltam rendet tenni az elszabaduló vircsaftban. Igazi nagy buli volt! A kétlábúak a saját hangjukat sem hallották néha, nemhogy a másikét, így mi is bemutathattuk, hogy a vizslák sajátossága a szelektív hallás. (Hát még, ha Lui is a fülünk mellett ordítozik…)
Úgy láttam, az inasainknak tetszett a karnevál, mert csak néha intették meg a két csokigyereket, noha most Lui volt az, aki nem bír magával. Olyan volt, mint a kétlábúak óvodáiban a szerelmes kisfiúk. Ha tehette volna, homokot szórt volna Csoki „hajába”, fejbeverte volna egy kisautóval, de így csak a nyakát harapdálta, ugrált fölötte a saját nagyszerűségét szertekajabálva, szóval nagyon idétlen volt. Nagy szerencséje, hogy már az elején megkapta az ajándékát, egy szép, zöld színű pórázt, amivel elviheti sétálni az erre hajlandó kétlábút. Szerintem, és G. szerint nem is érdemelte meg, de állítólag, - mondom állítólag(!) – É. és P. (Csoki alkalmazottai) hajlandóak lennének elmenni vele. Ezek után meg lennék lepve, ha Csoki hajlandó lenne vele nyilvánosan mutatkozni.
De ez csak holnap lenne esedékes, amiről, - mármint a holnapról, - mi, ebzetek azt sem tudjuk, hogy micsoda.
Egyelőre csak ott tartunk, hogy vendégeink kezdtek hazafelé készülődni, kettőnket megint kicsuktak, így már békében, és főleg zajtalanul távoztak, hiába akartunk tőlük hangosan vizslásbúcsút venni. Eztán már csak a vacsi jött, majd ledobtuk magunkat az ágyra G. gépe mellé, és most nyugiban diktálhattam, mert szunyálok. Vizslát!

Nojcsi meghódítása

Ágycsata Luival

Harcolunk!

Elfáradtunk a csazában

Tükör, vagy nem tükör? Csoki Luival

11. 24.
Az utóbbi napok – kivétel a tegnapi – nagyjából egyformán teltek. Reggel hat körül kiugattuk G.-t az ágyából, ha nem reagált elég gyorsan, Lui rámászott, és a fülébe énekelt. Ez mindig használt, meglepően gyorsan kiengedett bennünket az udvarra, ahonnan ugyanolyan gyorsan vissza is jöttünk, és a reggeliig hangosan szórakoztattuk egymást, ügyelve arra, hogy B. is értesüljön az emeleten az újabb nap elindulásáról. Reggelinél eddig mindig én voltam a leggyorsabb, de mióta Lui „ideszokott”, már a hátam mögött toporzékol, amikor az utolsó falatokat nyelem. Enni sem lehet tőle békében, ilyenkor félszemmel rásandítva, morgások közepette kell nagyokat nyelnem, ami roppant nehéz! Természetesen a befejezés után mindegyikünk rohan a másik táljához körbenyalni, felporszívózni a maradék semmit. Eztán ülünk csak a kétlábúak köré, és lessük minden falat eltűnését öntudatlan nyeléssel kísérjük, amit én még cipófűző eregetéssel is megtoldok. Ebben Lui nem vesz részt, pedig jó móka, amikor B. dödögve felmossa a követ minden egyes együttkajálás után. Ennyit a reggeliről. Természetesen ezután megint jön at udvar, majd egy kis nyugalom a nappaliágyon, ezt megunva kis birkózás, és jöhet újra a körforgás egész délelőtt. Természetesen G.-t is erősen foglalkoztatjuk, mert felváltva böködjük a kezét, sikeresen akadályozva a folyamatos pötyögését, vagy egyikünk elterül az ágyon, nehogy a másik visszaférjen, persze a kárvallott ilyenkor hangosan reklamál. Ekkor is G. tesz rendet, mint ahogy őt ugrasztjuk mindenegyes ajtónyitásra is, mert mióta kint esős és hideg az idő, becsukja a külső ajtót, nem tudom használni a saját használatra rendeltetett kibemászkálómat. Ezt jelenleg is csak én tudnám használni, mert Lui csak pöcögteti, és hangosan követeli a kinyílását. Ilyenkor is G. mozgósítja önmagát, századszor is elmagyarázza, hogy ezt az akadályt az orrával megbökve kell leküzdeni, jutifalattal segíti, mikoris őcsokisága nagy kegyesen megmutatja a tutit, erre G. is megnyugszik, de tíz perc múlva ismét a követelőzésre kell mozdulnia. Na, így telik a délelőtt manapság, de a délután sem különben. Nencs mostanában csendespihi, mert Lui úgy evickél állandóan a hosszú virgácsaival egy pillanatra sem nyugodva, hogy lehetetlenné teszi a szunyókálásomat G. társaságában.
Vasárnap, sötétedés felé, viszont el tudtam vinni Beát ledinázni, ahol egy kicsit Zarázhattam is majd jöttek a többiek, ami már sok volt nekem, inkább félreálltam, és a simiket gyűjtögettem be. Eközben Lui –amint értesültem – hatalmas patáliát csapott, hogy hova tűntem! Vagy fél órát járt ki-be nyafogva, keresve engem mindenhol, mire G.-nek sikerült lecsillapítania, és a hátára fordulva, négy mancsával kapálózva átadta magát a pocisimi gyönyörűséges kéjének. Amikor aztán hazaértem, nagy ovációval fogadott, alig tudtam lemorogni, hogy most már jó lesz leszakadni rólam, különben helyrerázom azt a híres csokibundát.
Tegnap már korán „bedobódott” Perec, így hármasban mozgalmasabb volt a reggelitorna is. aztán mialatt mi megkajáltunk, Perecet G. foglalkoztatta… (gondolom megint agyonszeretgette) ők ketten nagyon megértik egymást. Ezúttal is, amikor elege lett belőlünk, - mert persze hogy Lui és én is az ő tűrőképességére voltunk kíváncsiak, - G. ölében kötött ki. Miután Perec elment, mi is elcsitultunk, de délután felháborító, galádságos méltánytalanság történt velem!
Halljuk ám, hogy B. a cioőjét húzza, erre kinézünk, látom ám, kogy az „én” nadrágomban van, amiben a Ledinán szoktam futtatni! Már odáig voltam a gyönyörtől, amikor egyszercsak be lettem csukva a budoáromba, és B. itthagyott! Helyettem Luit vitte el! Az „én nadrágomban”, az én pórázommal, és az én csodálatos világítós nyakörvemmel!!! Hiába zúgolódtam, acsarkodtam a bűntett ellen, itthagytak! Kénytelen voltam G.-vel beérni, noha ő nem egy nagy attrakció. Mikor végre megjöttek, Lui elmesélte, hogy találkozott a tesójával, - állítólagos tesójával, - Csokival, akivel már a rács két oldalán kinézték egymást, majd hatalmas hancúr vette kezdetét. B. még félt, hogy Lui ottfelejti, így nem hagyták el a ketrecet. Később jöttek – illetve: mentek – a többiek is, majd Zara is csatlakozott, akit már ismerősként üdvözölt. Lui teljesen felszabadultan viselkedett, mint egy világfi… Lezserül, még a kétlábúakkal is kedvesen. Dicsérték is B.-nek, hogy milyen szép új vizslája van, de a javára kell írnom, hogy élénken tiltakozott: nem az övé, ő nem akarja megtartani. (G. mondja erre: „lassú víz, partot mos…”) Hát én nem tudom mi az igaz ebből az állítólagos dicsérgetésből, de Luinak hatalmas dumája van, nyilván ehhez illó fantáziával, nem csodálkoznék, ha költői túlzások lennének elvakkantott cirádái.
Mindebből annyi hasznom volt legalább, hogy a vacsi után egész este összegömbölyödve pihent, és engem is nyugton hagyott. Csokiék csináltak néhány fotót is, azokat megosztom, mert ÉN(!) nem vagyok olyan irigy! Nem akarom elvenni ettől a ráégett nyakiglábtól a - szerintem kétes – dicsőséget. Nincs bennük semmi különös, csak odakozmált sváb gyerekek pózolnak… Persze ha én köztük lennék, az nagyot dobna a fotók értékén…. ezt – gondolom, - senkinek sem kell magyaráznom!
Az éjjelt is nyugodtan átaludtuk, csak hat után ébresztettük G.-t (és persze jeleztünk B. felé az emeletre is), hogy új nap kezdődött.
Most éppen diós- és kakaóscsigaként gömbölyödve szunyálunk, így a diktálás is jobban ment. Vizslát!
U. i. Miután azt hittem, mára lezárhatom a Diktálmányt, kivonultunk Luival egy késődélutáni udvarozásra, amikor kirtelen szimatot fogott, és átpréselte magát az alsó szomszédhoz a 15 centis kerítésrácson át. Én mutogattam G.-nek, hogy hol tűnt el, ő szólt B.-nek, tehát az egész cselédség riasztva lett. Mozgékonyabb kiszolgálóm meg is pillantotta egy németjuci társaságában, hívta is, de hiába, mert süketnek tetette magát, és visszajönni már nem tudott volna. Kénytelen volt B. érte menni a második szomszédhoz, hogy visszakönyörögje. A juci azóta is itt szobrozik a kertem alatt, várja a siheder lovagját, gondolom nagy tüzelésben van, és az én „Nyakiglábammal” akarja magát oltogatni. Persze így kerítésen keresztül elmondtam mindennek, ami csak eszembe jutott, úgy láttam, nem tette zsebre. B. eztán megpróbálta eltűntetni a réseket, remélem sikeresen, mert nem szeretnék rokonságot a szomszédba. Ezzel az eseménnyel azt hiszem „megpecsételődött” Lui sorsa is, hamarosan még golyót váltani sem fog tudni senkivel… Na, most van Vizslát!

Lui és Csoki

Lui parádézik Csokinak

Egy diós, és egy kakaós tekercs

Kinyúltunk!

11. 19.
Tegnap nem sikerült tovább diktálnom, mert sűrű napom volt.
De most folytassuk a vasárnapnál.
Délig elvoltunk, mint a befőtt, de aztán bevonultam, mert a kétlábújaim készültek valahova, megkaptam a juticsontomat is, nekiálltam elnyámmogni, és vártam, hogy visszajöjjenek. két órával később meghallottam a kocsi zaját, de sokat kellett várnom, míg bejönnek. Már kissé extázisban voltam az időhúzás miatt, ám amikor végre bejöttek, rögtön „megállt bennem az ütő”. Egy vizsla, egy ráégett vizsla volt a pórázomon! Bejöttek vele, lecsatolták a pórázt…. Aztán kirohantunk! Nem tudom milyen volt ama horvát bán, bizonyos Zrínyi, de G. szerint mi azok voltunk! Egyelőre én nem bántam! Rohantunk és rohantunk. Megálltunk, megszimatoltuk egymást, ittunk, G.-t vízért küldtem, mi pedig tovább rohantunk! Vacsit kaptunk, birkóztunk, nekem már elég volt, elmentem emészteni, ez a külföldinek álcázott ráégett-csokiszínű, meg leugatott az ágyról, újra rohanni kellett! Ismerkedtünk, ugrált rám a kis tökkencs, akinek Lui a neve, és hallgat is rá! Ez is meglepő volt számomra, mert eddig itt csak Lucky hallgatott a nevére, meg én, ha éppen nem vagyok süket. Mire este lett, azt hittem, ez a kis girnyó is elfárad, de nem… fel akart jönni mellém az ágyra, na azt már nem! Erre nemhogy odébb kullogott volna, még neki állt feljebb. Ugatott, lehasalt, idétlenül csapkodott, megint játszani akart! Rájöttem, hogy azért hozták fenséges énem rezidenciájába, hogy egy kis jómodort, etikettőt kapjon. Ez utóbbit már első este megkapta, nem is etikettőt, hanem etihármat, mert nem lehetett elviselni az egóját! Az engem még nem izgatott nagyon, hogy G. ágyán helyezkedett el, onnan gyorsan le lett parancsolva egymás után többször is, de hogy az én alvófotelomat is megszállja, az már valóban skandalum! Mintha eddig nem egy ól lett volna a lakása, hanem feltornyozott párnák között kéjelgett volna világéletében!
G. azon az első éjjelen nem sokat aludt, inkább nosztalgiázott, hogy harmincegynéhány évvel ezelőtt ugyanígy három óránként ébresztették őrségváltás idején.
Hétfőn már kicsit szoktam Lui izgágaságát, sokat bunyóztunk rohangásztunk, Pirikét ugattunk, a kétlábúak étkezéseit végigasszisztáltuk, (én persze viselkedtem, Luit meg próbálták viselkedésre oktatni több, de inkább kevesebb sikerrel).
Itt szúrom közbe, amit G. elmondott Luiról: G.-t nyáron kereste meg egy kedves ismerőse, Mózinéni anyukája azzal, hogy lenne egy ifjú csokivizsla, akinek olyan hely kellene, ahol tudnak vele foglalkozni, és neveltetése nem szenved csorbát, mert az idős néni, akinél hagyták, nem bír vele. Nem tudom G. milyen hányaveti vakmerőséggel vállalkozott erre, hiszen fiúcsokit csak messziről látott eddig, de ez a prodzsekt akkor abba is maradt azzal, hogy a család megpróbálja inkább megoldani Lui problémáját. Ez azonban végül is nem sikerült, így újra G.-t vették elő, aki ismét - halált megvető bátorsággal – azonnal igent mondott. Mert neki – mióta Brunot és Lüszit meglátta – csokiimádó lett. B. végül engedett a rábeszélésnek, és érte mentek. A néni kedvesen fogadta őket, jól elbeszélgettek, aztán hátramentek Luihoz, a ki egy kis, elkerített részben lakott a nap huszonnégy órájában, mert régebben kiugrált a kerítésen át a forgalmas útra. Sétálni nem tudta vinni a néni, és állandóan vele lenni sem a kis kennelben, így óriási szeretet és mozgáshiánya volt. A néni persze nagyon szerette, de tudta, hogy egy vizslának egész nap a gazdája mellett van a helye, így könnyes szemmel, de lemondott róla. B. is tudta, hogy ennél, - velem – sokkal jobb helye lesz, nem gördített akadályt, hát elhozták. Lui az autóban mindjárt nyugodtan elhelyezkedett G. mellett, és élvezve a kétlábúak közelségét, nyugodtan élvezte az utat. Így már nagyon is érthető volt a megérkezése utáni száguldozás.
A második, hétfői éjszaka, már sokkal nyugisabb volt. Csak reggel hatkor ébresztettük G.-t, majd jött a kiadós reggelitorna. Aztán kifeküdtünk a teraszra, mert a napocska hétágra sütött. Csöngettek, érkezett Perec! Szegényke rám számított, így amikor Luival találta szembe magát, nyomban porszárazra ürítette az elhasznált folyadékot tartalmazó „tartályát”. Szerencsére hamar oldódott, nem bújt az asztal alá, ő is részt vett a nagy játékban. Ezt M. – Perec főinasa - is örömmel vette, mert másnap tervben volt Perec hozzánk „ebrudalása”. Tulajdonképpen nagyobb féltékenységi jelenetek nélkül átvészeltük az első Pereclátogatást. Délután és este tovább folyt kettőnk ismerkedése, összeszokása, már felengedtem magam mellé az ágyra is.
Szerda reggel is nyugodtan ébredtünk, éjszaka aludtunk, nem volt ránk panasz. Hamarosan „bedobták” Perecet, jó idő volt, kint ökörködtünk – jobban mondva vizslálkodtunk – az udvaron, majd jó két óra múlva G. egy ötlettől vezérelve, - délelőtt – csendespihit vezényelt. Mi szépen felmásztunk rá, ő mintegy hetvenkilónyi vizslával beborítva „csendespihizett”. Jó volt így, ennyien együtt, de hamarosan jöttek Perecért, és felbomlott az” édes-négyes”. Azt hittem, aznapra vége a látogatóknak, de óriásit „csalódtam”, vizslásan kellemesen!!! Délután beállított Nojcsi, az én Nojcsim! Az elején kulturáltan szétszedtük, G.-vel együtt ki is vonultak a szép napsütéses gardenembe, hogy ott kaparják össze Barátosném „romjait”. G. itt elfogyasztotta az ajándékba kapott gesztenyepürét, - G. is szereti, ha Nojcsi jön, - mi pedig a nekünk természetesen járó jutifalatokat. Röpke harcászati bemutatót is tartottunk, persze csak imitálva az ellenségeskedést. Aztán a napocska lejjebbszállásával testületileg bevonultunk, és ott folytattuk a beszélgetéssel egybekötöttszájkaratézós, frizuraigazítós, fülmosásos hepeninget (happening: esemény, történés, (rögtönzött rendhagyó látványosság nézők részvételével). Ezeket a szavakat netvizsla állapotomban a világhálóról tanulom, fejlesztve szókincsemet, nem magukra hagyva alattvalóimat még az ilyen, számomra egyáltalán nem „valóvilágban” sem!
Besötétedett, megjött B. is a dógozóból, majd nagy meglepi! Zaráék is betoppantak. Ismét három vizsla rohangászott a kertemben, Luit is egyre inkább bevezetem a társaságba! A végén már csak K., B. és Zara maradtak kint, mi Luival bemenekültünk lepihenni, ahol Nojcsi és G. beszélgettek. Zara néha benézett, hogy mi lesz, mert ő még labdázna velünk, de már csak percekre vánszorogtunk ki, és elhűlve néztük, ahogy rohangászott. Nekünk aznapra elegünk volt. Lassan feloszlott a társaság, és végre átadhattuk magunkat az öntudatlan pihenésnek. Én már ahhoz is fáradt voltam, hogy leellenőrizzem a kétlábúak vacsoráját, Luit küldtem ki, pedig normálisabb napokon egy étkezés sem történhet nélkülem.
Kidőltünk, és reggelig aludtunk. Ma G. korán elment, azt mondta Pestre megy…. Tökmindegy, mert B. velünk maradt, később jött Anikó, - B. volt neveltje, . és ketten nagy pakolásba kezdtek, úgy hívták, hogy „takarítás”. Ez az, ami után G. órákon keresztül állítja helyre a rezidenciánk általunk megszokott rendjét.
Közben kiderült, hogy tegnap elfelejtettem Nojcsi fülbevalóját visszaadni, miután kiszereltem tisztogatás céljából. Szerencsére a felét megtalálták az inasok, nem maradtam nagy szégyenben. Mi eközben kint múlattuk az időt, miután Lui simán lenyúlta Anikó hozott almáiból a legszebbet, és rögvest elfogyasztotta. Kora délután már íródeákom is megérkezett a nagy útról ahol valami E-nagyítót próbálgatott kedves barátja – T. - jóvoltából, aki elfuvarozta.
Lui persze már napok óta G. kerti foteljében ücsörög, ha süt a nap, és a párna is bele van téve, az elején még leszállítgatták, de később már ráhagyták. Ő győzött, ő bírta tovább. Néha én is tanulhatok tőle következetességet!
Végre utolértem magam! Megyek is az alvófotelomba, mielőtt Lui elfoglalná! Vizslát!

G. székében

Nyakiglábgirnyója

Lui megtalálta a helyét

"Az almát nem adom, én szereztem!"

Koncentrálva

"Na, mi nem tetszik,,, "

11. 17.
Megpróbálom, talán békén hagy egy darabig Lui, és nem kezd el megint rám mászni…
Tehát! A szombattal kezdem, mert az előzőekre már nem is nagyon emlékszem.
B. korán elment dolgozni, mi el voltunk G.-vel, aki nekiállt pakolászni. Én szundikáltam egészen addig, míg B. haza nem ugrott, de aztán megint ment a dolgára, és aztán észleltem, hogy G.-ben némi izgalom kezd elburjánzani. Néhány dolgot kipakolt, rám kötötte a kalózos kendőmet, amit Hubáéktól kaptam, és vártunk. Vártunk, közben lerágtam a kendő csücskét, mert engem is elkapott drukk a pórázomat meglátva. Csöngettek, én ilyenkor természetesen már az ajtóüvegen kapaszkodok, azért az inast kieresztettem a folyosóra, hogy ajtót nyisson, és látom ám, hogy Zara gazdijával kezd el pakolgatni. Én persze erre veszettül kapartam magam kifelé, majd miután - szigorúan csak pórázon – kirohantam Zarát keresni, megláttam, hogy egy kétajtós kis skatulyába kell beszállni. Egye fene, ilyenben még úgy sem utaztam, hát beülök előre… gondoltam, de K. a csomagtartót nyitotta…. A CSOMAGTARTÓT! És ott lapult szegény Zara, nekem is oda kellett beemelődnöm, mert magamtól természetesen ilyen megalázó helyre nem voltam hajlandó beszuszakolódni. Eztán ránk csapódott a tető, G. bekúszott a hátsó ülésre, hogy rám vigyázzon, és elindultunk. A két gazdi a telefonból hallgatta a tuti útvonalat, ennek megfelelően a legszűkebb utcákon préselődtünk át, majd K. végre megtalálta a helyszínre vezető legfrankóbb utat, és máris a kövek között zötyögtünk, az ágak szép hieroglifákat hímeztek a dukkóra, de odaértünk. Kipattantunk Zarával eddigi kalodánkból – neki rosszabb lehetett, mert végig rajta tapostam, - és rohantunk volna a rétre! De G. valahogy beszorult. Próbálkozott, K. húzta vonta, már a bicskáját akarta előszedni, hogy lehámozza gazdimról az autót, míg hála a közös erőfeszítésnek, kiszabadult, és indulhattunk a randi helyszínére. Ha még nem mondtam volna, a pécsi vizslás csoportunk rendezte „SÜLTSZALONNÁS EBES RANDI”-ra voltunk hivatalosak! Ezt tulajdonképpen egy új tagunk, Csenge gazdija – BK. - hozta össze, ő intézett mindent, utat nézett, erdésszel beszélt, megrendelte a szépidőt, itt is köszönet neki! Mikor hozzájuk értünk, már Zsömi és Herba szedette a rőzsét a P. családdal, majd sorba jöttek a meghívottak. Lüszi és Bende inasai akkora dobozokkal érkeztek, hogy azt hittem, valami koronázás lesz, de kiderült, hogy „csak” pogi, kávé, forraltbor került elő, de nem nekünk! Mint ahogyan nem mi kaptuk a később mindenhonnan előbukkanó szalonnákat, hagymákat, stb. Megszagolhattuk K. elővarázsolt kecskesajtját is… Közben már javában égett a tűz, jöttek Mayáék, Csokiék, Csitriék, még igazi Balhé is volt! Ha G. jól számolta – valószinű nem, - velem együtt tizenegyen voltunk vizslák, a kétlábúak is legalább tizenhatan/tizenheten, elég nagy társaságot mutattunk. Közben töpizés, jutifalat osztás, hogy a kétlábúak fényképezni is tudjanak. Közben persze nagy rohanások, szájkarate, birkózás, volt kilátómászás is, de ebben nem vettem részt. Csuda sportosak voltunk! Amikor már leégett a tűz, előkerültek a szalonnák, hagymák, kenyerek, nyársak, és elkezdődött A(!) szalonnasütés. Ez részünkről úgy nézett ki, hogy G. tartotta és csöpögtette a szalonnát, és hol Bende, hol én falatoztunk a kenyeréből. mivel ezt hamar megunta, és idő előtt befalta a piszkavasról azt a finomságot, amire tulajdonképpen vártam, odébbálltam én is, körülnézve hol csurran-csöppen még valami. Aztán összeálltunk egy csoportképre, amikor észrevettem, hogy inasom a lábaim előtt hever, de már tápászkodott is felfelé, igénybe véve a körötte levő csinos gazdik segítségét. Nagyon átlátszó ismerkedési próbálkozás szerintem! Mi szimatoltunk elől-hátul, és máris megtörtént a megismerkedés… Sajnos, ezután már sötétedett, és oszladozott a banda, amíg Zaráék levittek a normális útra, velük tartottunk, de ott átszálltunk B. autójába. B. csak később hött, és nem talált oda, így lejjebb várt minket. Úgy elfáradtam, hogy már hazafelé is nyugton voltam, és azt is tudomásul vettem, hogy inasaim valami rokoni szülinapra mentek hazatértünk után. aztán valamikor megjöttek, aztán G. nagyon beszélt a géppel, ahonnan csodák csodájára válaszok is érkeztek. Azt mondta, hogy ezt hívják Szkájpnak, és a holnapról beszéltek. Arról a holnapról, ami tegnapelőtt volt, és én holnap fogok beszámolni róla! Vizslát!

Valamit osztanak...

G. Csengével és velem

Nagyjából összeálltunk...

A résztvevők...

Lassan elő lehet szedni a szalonnát...

Töpiosztás... Én a kalózos kendőmben...

Vizslakavalkád

Sül már...

Füstöl is...

Mi meg csak várunk...

Érdemes volt odamenni!