05. 27.

Na, egy kicsit diktálgatok, mert kedden azt mondta K., Zara gazdija, hogy süt a nap, tehát várja a diktálmányt! Erre a „napsütésre” délutánig kellett várni, mert addig folytatódott a „kutyának se való” idő. Tehát esett. Reggel szokás szerint B.+G. birkózott egyet Szikrával farok ügyben. Szikra sportot űz ebből, mert ha meglátja az előkészületeket, máris pattan G. ölében és várja a kötözést. B. már elég rutinos, alig másfél spulni ragtapaszt gubancol össze egy alkalommal. Ezt persze Szikra azonnal megpróbálja leszopogatni a farkáról, ez néha sikerül is neki.  Már kezdek összecsiszolódni ezzel a fiúval, nem mindig zavar már, hogy ha kétlábút lát, simán félrelök… Okosan elhúzódom, hiába kielégíthetetlen a simi terén lakótársam, én is mindig megkapom a magam szeretgetését. Azért az esőszünetekben óriásiakat rohangáltunk az udvaron, és G.-nek is sikerült néha nagyjából megtisztogatnia tappancsainkat. Délután mentünk Zarázni, mert telózott, hogy „süt a nap”. Ott volt Lejla is, a „harcieb” és Rony a csodaszép angol szetter, de ő hamar lelépett. Mikor Lejla gazdija megunta, hogy totál kifárasztottuk kedvencét, produkáltatni kezdte: felugratta egyből a beton ping-pong asztalra… Zara persze egyből utána csinálta, én meg érdeklődve néztem, hogy mi van ott olyan érdekes…? Meg is illatoltam, (ezt így hallottam a kétlábú borlovagoktól), de semmi nyalánkságot nem észleltem, amiért ugrálnom kéne. Mire hazaértünk, már újból esett. Korán feküdtünk a mai jobb idő reményében.



Már fél hatkor kíváncsiak voltunk milyennek ígérkezik a szerda. Kicsit hűvös volt, de nem esett, így a reggeli torna melléktermékeként fél kiló sárral is gazdagítottuk konyhánk világos járólapját. A farokkötözés után B. elment dolgozóba, G. meg naivan kint felejtett bennünket az udvaron, nem kellett volna… Ha játszunk, az mindig különböző hanghatásokkal jár: morgások, hörgések, elfúló nyögések, felcsattanó fogkoccanások, félig üres öntözőkannák robaja, mikor a lépcsőn leugranak, néha teli virágcserepek is követik őket, hogy elkunyizzák utolsó vízcseppjeiket. Szóval a játék enyhe, néha felettébb érdekes zajokkal jár. De ha csend van, akkor figyelni kell ránk. G. most is csak azt vette észre, hogy Szikra combig csatakosan száguldott be, és ugrott az ágyra. Nem volt nehéz visszakövetni a tócsák alapján az udvari kis tóig. Az egészet még nem pakolta ki, de elkezdett rendezkedni… Hja, a vizsláknak nagyon kifinomult a szépérzékük! Most várjuk haza B.-t, hogy leellenőrizze a területet, mit kell neki visszapakolnia a véglegesség teljes reménye nélkül. Arról volt szó, hogy Szikrát is elviszi az Alap(ítvány), berakják neki is a chipet, hogy hivatalosan is számon-tartott eb legyen, de nem értek ide. B. hazaért, de ez nem sok jót hozott Szikrának! Először megkerült a tavi-szűrő szétrágott teteje. (Nem én mentem be a vízbe érte.) Aztán levertük a teraszról a ma előkerült szerelemvirágot, ami eltévedt, mert most nyílik, végül harmadiknak B. nyitva hagyta a konyhát egy kis időre a maguknak elkészített vacsival, amit a kis imposztor megdézsmált… Most szolidarítok vele, mert kikapott. Hadd higgyék a kétlábúak, hogy mára végeztünk! Vizslát!

05. 25.
Szombaton reggel farok-kötözés Szikránál, mi pedig hajnalban kezdtük egymás csócsálását Zarával. Délelőtt bent, de délután már az udvarban viháncoltunk kétlábújaink nagy megkönnyebbülésére. Hárman óriási vágtákat csaptunk, a kertépítésre sem értünk rá a nagy háború közepette. Mennyivel jobb kint a kertben, a fű is gyorsabban száradt az általunk kavart széltől. Aztán megjött Zaráért a Gazdija is, de szerencsére nem kellett megválnunk a kis „hugitól”. az újabb produkciója, hogy a torkunkban keresgél, Senki nem tudja mit, de a gazdik dőltek a nevetéstől. Minden percet kihasználtunk, míg B. beszámolt Zara jó viselkedéséről K.-nak, és fagyiztak, mi egymást nyúztuk. Végre Szikra is teljesen feloldódott, nem csak G. nyakába mászkált már, velünk, csajokkal is foglalkozott. Persze csak igazi pajtásként, a férfias dolgokhoz még nem konyít. Alig akartuk elengedi Zaráékat, de utána még jól megkergettük egymást, mert meleg már egyáltalán nem volt, és másnapra esőt éreztünk. Én este gyorsan elvonultam a helyemre, de Szikra addig őrizte G.-t a gép mellett, míg abba nem hagyta a pötyögést. Úgy csinál, mintha az övé lenne G.! Kezdek felháborodni!
Jól éreztük, tegnap megint az eső… Kicsit beleképzeltem magam alkalmazottaim helyébe, és együttéreztem velük… Tán két percig, mer akkor ránk jött a „bolondóra” és a nagy rohanás kivételével ott folytattuk, ahol előző nap abbahagytuk. Én fent az ágyunkon, Szikra lent és harcoltunk! G. néha megigazította az ágyterítőt, arra a fél percre leparancsolta az épp esedékes „várvédőt”, mert mondanom sem kell, néha cseréltünk. Közben B. takarított, mert szerinte sűrűn kell utánunk. Nem tudom, ezt miért mondogatja állandóan, amikor éppen úgy ketten vannak, mint mi a Vizslák! Egyedül ő az, aki elmászkál itthonról, és hazacipelhet valamit, ami eddig nem volt itt. mi az otthonunkba nem hozunk új takarítanivalót, mert minden itt van… hol kint, hol bent… Nagyon türelmetlen, mert ami sarat esetleg behordunk, az is a saját udvaromról kerül be, tehát éppúgy az enyém bent is, mintha kint hagynám! Nem értem azt sem, hogy azt az ágdarabot miért nem rághatjuk szét a kényelmes ágyon, miért kell mindig kint hagyni, amikor pedig ott szakad az eső…? Azt hiszem új „Munkaköri Leírás”-t fogok készíteni. B.-t meg is kell dicsérnem, mert újjávarázsolta a tavi szűrőt, megint működik, a kis piros úszóizék nem pipálnak a felszínen. Ma ebéd (ez akkor van, amikor kolompolnak abban a kis dobozban a konyhában) után látogatóink voltak, hárman is jöttek, köztük F. K. is, aki amikor jön, mindig csak mást fényképez, nem engem. Most kellemesen csalódtam benne, mert rám is kattintgatott, amikor modellt álltam. Persze jórészt Szikrával foglalkoztak, valami „Alapítvány”-tól jöttek, és Szikra produkálta nekik magát. Deménytől tudom, hogy az „alap” az rendes dolog, tehát viselkedtem, pedig ebben az időben G.-n szoktunk csendespihenőzni. Telefonált Zara is, hogy kiviszi a Gazdiját, addig, míg nem esik, én is vigyem B.-t. Hát fölcuccoltunk, B. beöltözött, gumicsizma, pulóver, dzseki, eztán randiztunk egyet. Mióta Zara itt volt, azóta, ha meglátja B.-t, az árnyékává lesz… Látszik, hogy gardedámom a két nap alatt mennyire elkényeztette. Az eső megint rákezdett, hamarabb hazajöttünk. G. reménykedik a holnapi jobb időben, de megsúgtam neki: hiába. Vacsi, és alvás. Most már ez következik. Mivel csak napsütés után diktálok ezután, figyeljétek az eget! Vizslát!

05. 19. / 2.
Na, ott folytatom, ahol G. abbahagyta…
 Megérkeztek, örültem nekik, de a csontrágásban el is fáradtam, így a teraszon G. társaságában leheveredtem pihenni. Egy kicsit csodálkoztam, hogy Lucky miért nincs még itt, már megszoktam, hogy nem vagyok egyedul, van kit nyúznom mindig… Aztán szólt a csengő, gondoltam most jön Lucky, de nem értettem miért csukják be előttem az ajtót, miért nem mehetek én is üdvözölni. Jöttek is lefelé, én az ajtóablakban ágaskodtam, de ahogy örömködésem közepette jobban odanéztem, rájöttem, hogy ez (vagy ő, de ezt még nem tudom…) nem Lucky! Nem Lucky. az én szépséges testőröm! Hát akkor kicsoda? Nyílt az ajtó, és elkezdtem ismerkedni a girnyó jövevénnyel. A kis pisis F. K.-val jött, aki már volt nálam, amikor Luckyt fénylépezte. A Kis Pisist azért hívom így, mert nem tudom a nevét, szerintem a többiek sem tudják, és – „nomen est omen – (ami azt jelenti, hogy a név intő jel), mivel a fiúcska ráadásul ivaros is, a lábát felemelve szorgalmasan elkezdett jelölgetni. Aztán F. K. hamarosan elment, és rám hagyta Szikra nevelését. G. nevezte el Szikrának, nem tudom miért, túl szép név ez egy ilyen „gyütt-ment”-nek. Hát nevelnivaló az lesz rajta elég, azt már az első pillanatokban észrevettük a kétlábújaimmal, de ennek a zöme úgyis rám marad, mert ahogy láttam, G. nagyon szívesen fogadta. Rohangálni lehet vele, azt már kitapasztaltam az első pillanatokban, de a többi későbbre maradt, mert a szokásos Zarázás még Szikra kedvéért sem hagyhattam ki. Így B.-vel elmentem a barátnőmmel randizni, G. itthon maradt a kis pisissel. Azért hívom megint így, mert őkelme nem csak a kertemet, hanem a lakosztályom ajtaját is elkezdte jelölgetni… Ezt persze G. leállította. Még szép!  Itthagytam őket egymásnak, ismerkedjenek… A Ledinán ott volt Tóbiás a border collie, és Atosz az oroszlán is. Mi hármasban rohangáltunk, míg Atosz fölöttünk pattogott. Jól szórakoztunk mi is és kétlábújaink is, mert Atosz külön szám a maga gyorsaságával és hatalmas szökelléseivel, mi pedig… mondanom sem kell… Ilyenkor Zarával ketten üldözzük Tóbiást, bekerítjük, rárontunk, meg minden! Jól kipurcantam, és már kíváncsi voltam, mi újság otthon, haza indultunk. Kies lakomban G. – ölében Szikrával fogadott. Még nem szóltam, de figyelek!!!
Ahogy a kétlábúak szavaiból kivettem, Szikrát szombaton chip és nyakörv nélkül találta két 10 év körüli fiúcska, majd egy hölgy hívta F. K.-t, aki a kocsijába ültetve keringett a városban idit találni neki. Mivel a Fészen is posztolta, G. jelentkezett, hogy hétfőtől jöhet. Addig panzióban üdült a kicsike.  És most itt van! Nem felhőtlen az örömöm! Elsősorban úgy puncsol egész nap, hogy csípőből tekergeti magát, mindig ott van, ahol a alkalmazottaim, nem kuncsorog az asztalnál, nem félti az ételét, ha még a nevét nem is tudja, de azt, hogy „gyere” nagyon ismeri, különben is első szóra pattan ilyenkor, még azt is tudja, mi az a „nem szabad”! Teljesen tönkreteszi az alkalmazottak nevelésében elért eddigi eredményeimet. Azért van néhány jó tulajdonsága is. Már úgy értem, ami nekem jó!  Lefekvéskor például felpattant G. ágyára, annak is a közepébe, és süket kakaóscsigává változott. G. alig bírta lerángatni! Aztán sajnos egy szóra felment a kanapéra, és ott aludt. Kicsit lehetett volna állhatatosabb is, de majd alakítok rajta! Itt most abbahagyom, mert G. sem ér rá nagyon. Vizslát!

05. 22.
 Csütörtökön esős időre ébredtünk, de azért kimentünk körülnézni, mit lehetne csinálni a kertben. Szikra jó ötleteket adott, ám ezekkel várnunk kellett, míg B. elmegy dolgozóba, így csak benti heveskedésre került sor, de azt már megszokták az alkalmazottak. Csak az színesítettre a játékot, - szó szerint – hogy az ugrálás közben Szikra vérrel fröcskölte tele mindazt, amit elért a farkával. B. elhatározta, hogy beköti, mert ő nem fog vért törölgetni egész nap. Na, ezután jött G., aki a három kezével lefogta a bohócok bohócát és a negyedikkel, meg az ötödikkel megfogta az ominózus farkat is. Lehet, hogy a kezek közül néhány B.-é volt, de én fuldokoltam a röhögéstől, ha szabad ilyent diktálnom hercegnő létemre… Mert az, amit kétlábújaim műveltek, az minden volt, csak nem gyors, szakszerű ellátás. Délután azért hosszabb időre kimentünk a levegőre, amikor esőszünet volt. B. este hazaért, és hozta Zarát is. Nagy volt az öröm, de ő még tartott Szikrától, így mindjárt megmondta neki, hogy hátrább az agarakkal, amit a girnyóka tudomásul is vett. Rögtön elkezdtük szokásos birkózásunkat, amit kétlábújaink csendes mosolya kísért mindaddig, míg B. ki nem nézett a kertre nyíló ablakon. Aztán kilépett, mert nem akart hinni a szemének… A három tő tavirózsa kicincálva a tóból, és ízlésesen szétterítve az összetört - kb. tíz kilós - cserepekkel körítve a szárazon! Mindjárt lefagyott a mosoly is az arcáról, hát még, amikor meglátta Szikra újabb falfestményeit! Elkezdett takarítani, közben folyamatosan magában dünnyögött… Aztán Szikra – mivel új csaj érkezett – elkezdte jelölgetni az ajtófélfát. Persze bent. Ekkor feladta, elköszönt, és eltette magát másnapra. Mi meg négyesben ismerkedtünk tovább. Mint kiderült, Zara is legalább olyan puncsos, amilyen Szikra, ezért ez úgy történt, hogy G. leült az ágyra, a két csókbajnok egymást félrelöködve rámászott és hanyatt döntötte. Közben persze sorra került az orra, a füle, Zara a szakállát is leellenőrizte, hogy valódi e, aztán a fejét körbemosdatták. Szerencséjére a szemüvegét előbb levette. Én pedig eközben hangosan szóvá tettem, hogy ez mégsem járja: idejönnek, aztán egyszerűen kisajátítják G.-t! A „Való Világ”-ba illő jelenet volt. De mert későre járt, G, hosszas küszködés után kikászálódott alóluk, és takarodót próbált elrendelni. Én mentem a helyemre, a két vendég meg egyenest G. ágyába…. Emlegette is a „jólnevelt” Zara felmenőit! Persze csak viccesen, mert nála nem kell komolyan venni szinte semmit. Szikrát csak azért nem ostorozta, mivel tudta, ha sikerül egyszer leráncigálni az ágyáról, aznap már nem próbálkozik többször. Végre mindenki a helyére került, és néhány kisebb megszakítástól eltekintve durmoltunk reggelig. Ma egy nagy rohanással kezdtük a napot, majd B. lábtörlős- zsiliprendszerétől megszabadulva, a reggeli után bevonultunk, átadva a terepet B. helyreállítási törekvéseinek. Előtte azon morfondíroztak G.-vel, hogy melyikünk követte el a tavacska növénytelenítését. G. rám tippelt, B. Szikrára… persze csak mi tudtuk melyikünk volt, de délutánra valószínűsítették az elkövetőt, mikor Szikrát tetten érték amint a vízben állva szuggerálja a visszakerült gazokat. Tegnap persze a tavi-szűrőt is lebontotta, így a piros izék a felszínen úszkálva kapdosták a levegőt. Én éppen a nyugágyból irányítottam Szikrát, Zara pedig asszisztált neki, amikor B. rajtakapott minket.
Délután pedig Nojcsi is megérkezett! Volt „kicsi a rakás”! Ennyi tömörülő vizslafej, farokcsóva, tekerőző karcsú vizslatest, és a nyelvkavalkád, még őt is meglepte. Mikor újra visszanyerte a hidegvérét és az egyensúlyát, letelepedett a kanapéra, és megadóan várta a neki kijáró frizura-igazítást, arc- és nyakmosdatást, fültisztítást, Komplett szolgáltatást kapott, amit többször is újraellenőriztünk, nehogy kimaradjon valamelyik apróbb, eldugott része. Szikra simizése után, szürkés-fekete tenyerét megmosva sütit is kapott, amit persze csak lopva fogyasztatott el. Én az egész cécóból szinte teljesen kiszorultam, Zara, és főleg a fő-nyalizó Szikra vitte a prímet. Ezt a kis vakarcsot nem lehet leállítani! Addig küzd, kúszik-mászik, fészkelődik, amíg teljes testével rá nem tapad a kiszemelt kétlábúra! Amikor ez sikerült neki, kezdődhet a harapdálás és a puszik osztogatása minden elérhető szabad felületre. Amikor Nojcsi már úgy gondolta néhány óra múlva, hogy egy hétre való port, sarat, baci-mennyiséget és vizslaszeretetet magába szippantott már, elköszönt, és nagy nehezen útjára is engedtük. Eztán már csak hármunk vacsoráztatása, Szikra farok-ellenőrzése okozott némi gondot a személyzetnek. Lassan véget ért egy csodás, mozgalmas nap, amit a kétlábújaink is biztosan sokáig emlegetnek majd. G. a nap végén megjegyezte, hogy talán esős napokon ő sem tartana igényt három ilyen édes vizslababára, mint amilyenek mi vagyunk.  Nem tudom, mit van úgy oda, nem döntöttük romba a rezidenciát, magunkhoz képest jól viselkedtünk, épségben van mindenki! Nehéz kiismerni a személyzet óhajait, de nekem szerencsére nem is ez a feladatom! Vizslát!

A konyhai játékot a kétlábúak nem csípik nagyon...

Ha van miért, figyelünk!

Kezdődik a játék

05. 20.
A tegnapi és a mai nappal még adós vagyok, ha sikerül, most pótolom. Kedden korán keltünk, én az alvófotelomban, a kis pisis a kanapén aludt… Mert az van G. fejéhez a legközelebb. Sajnos éjjel egyszer sem próbált meg G. ágyába mászni, pedig örömmel néztem volna, ahogy kirakják a szúrét. B. tegnap itthon volt, így kertészkedni is segítettünk. Kajla-Girnyó-Szikra első dolga volt a bungi tetejéről szemrevételezni Pirikét. Ezt még Lucky sem csinálta! A gazdik féltek, hogy a kis hülye megpattan, ezért B. vett neki egy nyakörvet, és rátett egy bilétát. Nem mintha ez akadályozná meg a szökésben, ha menni akar, de a kétlábújaimnak így nyugodtabb a lelke. Egyébként kezd idegesíteni, mert állandóan G. körül sündörög, alig akar elszakadni tőle, sőt, még engem is megpróbál odébb taszajtani, amikor egy kis simire vágyok.  Amúgy jókat lehet vele rohangászni a kertben, egymás nyakon harapdálni, de semmi rosszat nem csinál sajnos szándékosan! Amikor rászólnak, például a tóba mászik, egy szóra engedelmeskedik. Csak a jelölgetésében bízhatok, hogy B. megunja, és kipenderíti! Mert néha sok! Le nem állna a nyalizással, nem csak G.-t, hanem engem sem hagy békén. Tegnap este már rá kellett morduljak, mert nem elég, hogy Lucky is elfoglalta a helyemet, - neki még elnéztem, - de Szikra is odatelepedett amikor megvacsiztunk a Zarázásom után! És – szerencsére – rögtön az íróasztalon is termett, G. alaposan megmosta a fejét! Apropó, Zara… Tegnap is voltunk a Ledinán, de már vártam, hogy hazaérjünk, mert kezdek féltékeny lenni… Különben is, siettünk, mert dörgött, villámlott, és én nem szeretem ezeket az égi háborúkat… csak azokat, ahol én győzök! Mint mondtam, vacsi után lefeküdtem, de Szikra nyaggatott, így idő előtt az alvóhelyemre vonultam. Szerencsére újra bepróbálkozott G. ágyával, így megint le lett teremtve. Az éjszaka nyugalmas volt, mikor kimentünk, nem Pirikéztünk, mint Lucky idejében, így G. is gyorsan visszaaludhatott. Mint hallom, Luckynak úri dolga van, étterembe, kávézóba mászkál, bőrgarnitúrája van… Ha megunom a kis pisis zaklatását, utána megyek! Ma aránylag későn ébredtünk, de számomra jól kezdődött a nap! Amikor G. reggelije után kibóklászott a teraszra, az alsó részen meglátott valami sárgát és fehéret. Mivel vaksi, egészen közel kellett mennie, hogy rájöjjön, nem egy nagy tükörtojás, hanem a tulajdon kispárnája kibelezve.. sárga szalagokkal volt bélelve, most legalább ezt is megtudta…Bár gyanítom, hogy nem volt rá kíváncsi… Ezt még B. is látta, aminek külön örültem! Aztán B. elment dolgozóba, mi meg hármasban töltöttük a napot. A csendespihenőt még megemlítem, mert G. Lucky híján nem tudta kire tenni a fejét, és mivel mindketten rámásztunk, hamar felszámolta a sziesztánkat. most megint este van, kezdődik a lustálkodás a gép melletti agyon, ha végre Szikra leszakad rólam. Ha nem ért a szép szóból, a morgás után rendre utasítom, akkor még G. sem védheti meg a kis puncsolót. Mivel félfüllel hallottam, hogy holnap estétől két napra Zara is a vendégünk lesz, nem kell sokat várnom, és mi lányok ellátjuk a nótáját ennek a kis ficsúrnak! Vizslát!

05. 19. / 1.
Vasárnap elég jó idő volt, Luckyval nagyot kergetőztünk a fadarabokkal amiket én szoktam szállítani neki, és addig kergetőzünk, míg el nem veszi… aztán kergetőzünk tovább, de ő már nem adja át, inkább szétrágja… ekkor jöhet a következő… kora délután mentünk B.-vel Zarázni, ott volt Bruce is, a vizsi-kopó mix, valamint Lejla és Nala, a két steffi. Jókat rohangásztunk, főleg Bruce-al, aki olyan idős, mint mi Zarával, és neve ellenére lány. Mivel Zarának afférja volt Nalával, hármasban folytattuk majd kétlábújaink fagyizása után hazafelé vettük az irányt. Gondoltam, Lucky mennyire meg fog lepődni, ha hazaviszek neki egy új csajt, de én is meglepődtem, mert I., és kisfia, Ákos várt ránk. Hirtelen sokan lettünk, én már fáradt voltam, így udvariatlanul magukra hagytam a vendégeket. De ki tehetné meg ezt leginkább, ha nem én!? A hercegnő!? Később mégis előjöttem, és B. fotózása kíséretében nagyot játszottunk hármasban. Aztán elcsitult az este, és másnap reggel egyedül maradtam egy frissen főzött kibelezett velőscsonttal. Most megszakítom a diktálmányt, átadom G.-nek a szót, mert a továbbiaknak nem voltam részese, de szorosan a történetemhez tartozik!:

9 óra előtt indultunk, Luckyt hátra ültettük és a kezdeti izgatottság elmúlása után szépen leült, lefeküdt néha bóbiskolt is. Nagyon rendesen, nyugodtan viselkedett, Zsacival nem úsztuk volna meg ilyen könnyen. Jó iramban haladtunk, B. simán megtalálta a Tesco-t is, amikor Siófokra értünk. (Persze volt GPS is, de azt B. nem hajlandó használni, mert elmondása szerint: „meg kéne tanulnia”) Nem volt még háromnegyed 11. amikor leparkoltunk egy fa alá. Mivel 11-fél 12 között volt a randi a megbeszéltek szerint, B. elvitte Luckyt egy kis eredményes sétára… az eredményt bezacskózta, erre sem lesz gond! 11-kor telefon: még el sem indultak Pestről, mert a kocsi szervízben van, és komolyabb a baj, mint gondolták… A sofőr majd telefonál, ha elindulnak! Hurrá, jól kezdődik! B. kipakolt, szerencsére egy füves terület mellett álltunk, pokrócot ki, vizes-tálat, vizet ki, kocsiajtókat kinyit, és várakoztunk. Lucky jól érezte magát, persze végig pórázon, mert nem voltunk tisztában eltűnési képességeivel. Beszéltünk arról is, milyen kár. hogy székeket nem hoztunk… Pont délben jött a telefon, hogy elindultak. Na, akkor még egy-másfél óra… Egyre melegebb lett. Dicsértem magamat, milyen jó, hogy ide beszéltem meg a randit. Van itt minden: napsütés, fű, WC, Fornetti… így még éhen sem maradtunk.

Persze az utolsó pogácsa-darabok Luckyt illették. Egyre melegebb volt, szerencsére a fa alatti árnyék megmentett bennünket a hőgutától, csak az utazócsomagot kellett a nap elől mindig odébb rejtegetni. Végre negyed kettő tájban befutottak. Csak hárman voltak a kisbuszban, a sofőr és egy fiatal pár, akik mindjárt odajöttek egy Luckysimire. Ez jó jel, gondoltuk. Miután elvégezték a Tesco-ban végzendőket, a sofőr helyet szabadított fel a zsákos csomagok között a szállító boxnak, elköszöntünk Luckytól, aki beugrott a helyére, lefeküdt, majd rácsukták az ajtót, és elindultak. Magamban gondolkoztam még, hogy vajon Lucky meddig bírja a dobozt, az egyedüllétet, amikor csörrent a telefon, és a sofőr kérdezte, hogy nincs e egy másik boxunk, mert Lucky köszöni jól van, de már a fiatal pár között foglalt helyet, és a kutya szállítása így nem szabályos. Mondta: nincs. (Miért is lett volna, szerintem elég hülye kérdés.) Jó, akkor mennek tovább, az utasokat nem zavarja… - volt a válasz. Kicsit aggódtam hazafelé, hogy a sofőr kirakja valahol Luckyt, de az utolsó méterekig nem szólt újra a telefon. akkor viszont megcsörrent, de mire felvettem, már abbamaradt a csörgés. Mivel a telóm olyan, hogy én csak a „pince sötétjében” tudom olvasni a kijelzőjét, az izgalom újrakezdődött, és hazáig tartott.Pár perc múlva belépve a házba, Zsaci nagy örömmel fogadott bennünket. Gyorsan körülnéztünk, volt e valami „baj”, de miért is lett volna, és az induláskor adott velőscsonton is látszott, hogy alaposan „dolgoztak rajta”… Telefonnézés – szerencsére nem a sofőr, hanem F. K. keresett a szombaton megbeszélt, „idibe” jövő kisvizsla ügyében. „Melegváltás”. Zsacinak ideje sem lesz Lucky hiányát felfognia. A kisvizsla hamarosan megérkezett, Zsaciék sétálni mentek, én pedig az új jövevénnyel az ölemben, csendes egyedüllétemben Luckyra gondolhattam. Végleg csak akkor nyugodtam meg, amikor K. éjjel fél egykor felhívott, hogy szerencsésen hazaértek.
Na, ennyit G. dumájából, de az enyémből is, folyt. köv.

Lucky utolsó itthoni napja

05. 16.
Csütörtökön egészen estig nem történt semmi, de akkor vittem B.-t a szokásos Zarázásra. Csatlakoztunk Lejlához és gazdijához A.-hoz, így ők hármasban rótták a köreiket, míg mi négylábúak nagy rohangászásban voltunk. Persze ilyenkor mindig összefogunk Zarával, és jaj a harmadiknak! Lejla bírta a gyötrést, hiszen ő „harcikutya”, itt látszik, hogy a gazdi számít, nem a fajta… Míg a kétlábúak fagyiztak, én is szétnéztem egy kis nyalánkságért, de most sajna nem találtam. Közben valahöl messze felmordult az ég, elindultunk hazafelé…. aztán egy kicsit szaporáztuk, de hazaértünk, mire felettünk dörömböltek. Aztán csak …kopp …. megint …kopp… és már nem hallottunk semmit a néhány perces jégveréstől. Az angyalkák biztos pezsgőztek odafent, s mikor elfogyott az itóka, a jeges-vödröket kiborították (ezt G. mesélte, mert ő nagyon ért az ilyesmihez). Bár én nem tudom, hogy kik azok az angyalkák, de a vödörről már hallottam, mert azt is fel szoktuk borogatni játék közben Luckyval, ilyenkor a személyzet kissé zsörtölődik, pedig mindenféle helyreállítás is benne van a munkaköri leírásukban. És a szakszervezetet nem engedélyeztem, mert ez itt kéremszépen nem „demokrácia”! Így sztrájkolni sem lehet! Itthon én vagyok a „Nagy Vezér”! (Kicsit kisebb, ha B. otthon van…) elkanyarodtam, de most visszatérek a jégkocka témához. Amikor ez a fehér-mogyoró zápor alábbhagyott, kimerészkedtünk B.-vel, aki fotózott is néhányat, még az utcára is kiment, biztos élvezte, hogy könnyebb ezt a kását fotózni, mint minket. Másnapra a levegő is nagyon lehűlt, tegnap nem is dolgoztunk kint a kertben. Ennek megfelelően a mai – kicsi napsütést is kihasználva – Szinte állandóan a kertben birkóztunk Luckyval. Csak a harangszó után hagytuk abba, mert mi is felrohantunk a csöngetésre. Alig akartuk beengedni Zs.-t, aki valami papírokat hozott G.-nek. Nem tudom miért, de annyira örültem neki, mint kiskoromban mindenkinek… Ennek megfelelően kicsit csorgattam is a folyosón- mondjuk úgy: „örömkönnyeket”. Aztán beljebb jött, és megint nem velem foglalkozott, hanem Luckyval. Engem G. meg is fogott néhány pillanatra, amíg simizte és dögönyözte Luckyt. Szépeket is mondhatott, mert Lucky hanyatt fekve, sípolva, szuszogva, kéjesen hörögve adta át magát az élvezkedésnek. Aztán Zs. felállt, és gyorsan elment. Valami csillogott a szemében is, ami akkor szokott megesni a kétlábúakkal, ha elönti őket a szomorúság… ők pedig boldogok voltak, láttam! Nem értem! Eztán már csak B. jött haza, de nem mentünk sehová, mert mondta, hogy kitombolta már magát a gyerekekkel. Ennyit mára. Vizslát!

05. 13.
Hétfőn persze nem voltam megint sehol, mert B. nem ért rá, de az udvari birkózások nem maradtak el. G. hiába mondja, hogy ne kekeckedjek Luckyval, nem hallgatok rá, mert jólesik marcangolni a nyakát. Lucky nem ellenkezik, csak húz magával, mert ő erősebb, de velem nagyon megengedő… majdnem azt mondtam: bárgyú, de ilyent mégsem mondhatok a barátomra és kinevezett testőrömre! B. is azt mondta a múltkor, hogy Zara a felét sem engedné annak, amit Lucky eltűr. Néha aztán ő is megmutatja, hogy tud ő is valamit, akkor egyből a földön vagyok, de itt meg is áll, nem akarja leharapni sosem a fejem. Ilyet csak a kajánál csinálna gondolom, de ha enni kapunk, külön faljuk be a hamit, és én véletlenül sem közelítek feléje, ilyenkor nagyon türelmes és udvarias vagyok – G. szerint csak ilyenkor – és kivárom a soromat. Szóval hétfőn napközben ugyanaz történt, mint kedden, „döglés” a teraszon a napon, onnan elvonulunk a poros földre is kicsit heverészni, majd ha eléggé felmelegedtünk, bevonulunk a fehér járólapra hűsölni. Miután lehűltünk, leverjük a maradék port és újrakezdődik a „körforgás”. B. ilyenkor szokott az égre nézni – gondolom, hogy meddig süt még a napocska – előveszi a partvist, meg a szemétlapátot, és elkezd szöszmötölni, hiába mondja G., hogy elég lenne, ha este egyszer rontaná el a szép mintákat, amiket a nap folyamán oda- mandaláztunk. Kedden nem csak Zarával, hanem egy ismerőssel: F. K.-val, és az ő Zsömijével és Dodijával is összefutottunk. Ő volt az, aki Luckyt fényképezgette nemrég. Zara éppúgy nézeteltért Dodival, mint szombaton Bejglivel, csak most F. K. nem rohant oda, hogy az édes kis picikéjét bántja az a nagy kutya…Zara nem is bántotta, de én már látom, hogy őnagyságának kezd kinyílni a csipája! Persze az én Zarám nem is csipás és alig várjuk a találkozást! Én, hogy a nyakát markolásszam, ő, hogy a lábaimat kuszálja össze… Aztán a végén keresek valami nyalánkságot, összekenem vele Zarát, és az aznapi jól végzett munka elégedettségével térünk haza. Persze még sokáig hallom a morcogást K.(!), hogy már megint összekente „az az átkozott”, (ez én vagyok) az ő kis patyolattiszta jólnevelt vizsijét… Mert nem csak a hallásom, de a képzelőerőm is kitűnő! A mai Zarázás után meglepetésemre elkísértük őket otthonukba, és B. sok finomságot kapott, amik valószínű, engem illetnek majd. Őhercegnőségemet közben Zara Kisgazdija és a szomszéd kislány próbált szórakoztatni, de amikor felém nyúlkálnak, pláne kitárt karokkal tollasütővel a kézben felém rohan valaki,…. hát azt nem szeretem! Ilyenkor egyesek azt mondják rám, gyáva vagyok, pedig nem! Ők nem ismerik finom, arisztokrata személyiségemet, pláne nem hallottak neveltetésem kiválóságáról! (Vagy hiányáról… De erről nem beszélek, mert semmilyen hiányban nem szenvedek természetesen!) Szóval a röpke látogatás után K. autóval haza is hozott bennünket, és mivel jólnevelt kétlábú, még Luckyhoz is beköszönt. Persze ezután sietett haza megfürödni. Ennyi történt máig, most alvás jön. Vizslát!

05. 10. / 2.
A PIKNIK NAPJA
G. azt mondta, hogy címet is lehet adni egy diktálmánynak, mert „a hangzatos cím felkelti a kétlábúak kíváncsiságát”, és többen elolvassák az irományt. Még akkor is, ha selejtes, de mindenki várja, hogy mikor történik valami izgalmas a szösszenetben. No, most kipróbálom!
Reggel lezajlott a szokásos egészségügyi séta, megvolt a kaja is, persze Luckynak csak mutatóban (gondolom, hogy még éhesebb legyen…)aztán vissza az ágyba, nehogy közben a matrac elveszítse jól kialakított, nehezen formált alakját! Mert G. még mindig nem szerzett be számunkra memóriahabos fekhelyet!  Akkor nem lenne ennyi dolgunk a vacok kifekvésével, és könnyebben szaladgálnánk, tanulnánk a vezényszavakat, apportíroznánk, meg ilyesmi. Akkor engedékenyebbek lennénk, a kétlábúak ez irányú sirámait hallva. De ha egyszer már reggel el kell kezdeni a tegnapi vacok alakjának őrzését, hogy estére megmaradjon a forma, sajnos más irányú tevékenységek nem férnek bele amúgy is szűkre szabott ébrenlétünkbe! De tegnap délelőtt egy csengetés megzavarta az ebbéli munkára való koncentrációnkat. Egy eddig ismeretlen kétlábú érkezett, akit persze az itthon szokásos ovációval leptünk meg. Testőröm azonban pár pillanat alatt lecsekkolta, hogy Zs. az, akit ő már régóta ismer. Kicsit ráugráltunk, hogy ismerje már meg egy szabad vizslahercegnő életét, és udvartartásában uralkodó szép és jó szokásokat, de ahogy láttam, ez nem töltötte el nagy áhítattal. Aztán hipp-hopp, pórázra vette Luckyt, és elvitte…  Én meg itt álltam a négy lábamon bambán, és bámultam a nem is olyan új kaput, mint az a bizonyos kisborjú. De alig egy óra múlva Lucky visszatért, mesélte, hogy amint lehetett, kibújt a nyakörvből, amit Zs. egyáltalán nem vett jónéven, és valószínű egy szurit is mindjárt belenyomtak…. Amit ő hősiesen viselt. és addig küzdött, míg vissza nem hozták, és most „szolgálatra jelentkezik”. Biztos így volt, én hiszek neki!

Kora délután megkezdődött a pakolás az autóba. Máig sem értem, minek kellett annyi szákfélét bedobálni abba a kis kocsiba, hogy én már alig fértem el!? Mert én is beültem ám, ami eddig csak két-háromszor történt meg „regnálásom” óta! Sajnos, most Luckyt kellett itthagyni, aki bánatos sípolással tiltakozott a merénylet ellen. Én elég izgatott voltam ahhoz, hogy ne nagyon törődjek vele… Mentünk, mentünk, egyszercsak megálltuk, és beszállt Nojcsi! Országos barátosném! Persze, hogy előre akartam mászni hozzá! De G. fullasztott a nyakörvvel, így feladtam. Megérkeztünk, kiszálltunk, és megláttam egy klassz, bekerített nagy rétet, amit biztos nekem hagytak szabadon a házak között. Bementünk, amíg a kétlábúak épkézláb része behordta a cuccot, addig G. letelepedett újonnan kapott horgászszékébe egy fa alá, így még az otthon hagyott szalmakalapja sem hiányzott, pedig akkor pontosas úgy nézett volna ki, mint a Nagy HO-HO-HO. Én pedig legott körülnéztem. Valaki blökivel is találkoztam, de azt G. nem látta, mert V. szerint a szeme telement szeretettel. G most már ezzel magyarázza vaksiságát. Közben érkeztek a piknikelők, így én is visszacsámborogtam.  Most pedig bediktálom a neveket, mert belezavarodnék különben. Jött Ildikó és Ákos, a kisfia, érkezett Eszter, kislányával Bogival, Anikó, és  nagyfia Dávid, valamint vizsláik Szofi és a csokibarna Bruno, és Kriszta az én Zarámmal. Végül, de nem utolsósorban eljött a Piperkőcök küldöttsége: Kata és Gábor két lábon, Guba a drótosvizsi és Kimi az aranyos labi pedig négyen. Így hatunknak pont ugyanannyi lába volt, mint tizenkettő kétlábú kísérőnknek. Mert ugye Nojcsit, B-t, meg G.-t már említenem sem kell! Megkezdődött az ismerkedés, versenyzés a simikért, és a rohangászós játék. Nojcsi egyszercsak elkezdett „cukrosnénit” imitálni, az összes ebzet köré gyűlt, kivéve engem, mert előzőleg „megsértődtem” rá: Állandóan Luckynak szólított, így megsértődve lekucorodtam G. mögé, és egész addig duzzogtam, míg a többiek a jutifalatok utolsó morzsáit el nem fogyasztották! Na, abban a pillanatban bántam meg az undokságot, de hát késő bánat… Azért jókat játszottunk is, üldözésest például, amikor egy kis angol szetter csatlakozott hozzánk, akkor őt kergette jóízűen az egész falka. Közben B. pogácsával kínálta a jelenlevőket. Minket nem szándékosan ugyan, de a vámot azért leszedtük!
Közben jött egy Bejgli névre hallgató beagle, aki labdát is csórt tőlünk, de a gazdik hagyták, mert annyi teniszlabda volt Nojcsi jóvoltából, hogy Dunát lehetett volna rekeszteni velük. Később ez a „diós”Bejgli visszatért, és nézeteltért Zarával, a falkánk legkisebb vizslájával. Zara egy kicsit rászólt, erre a Bejgli-gazdák odarohantak, hogy az a nagy kutya bántja ez ő kicsikéjüket. Jól szórakoztunk. A mi kétlábújaink is! Mielőtt Gubáék elmentek volna, összeálltunk egy közös kép erejéig, aztán lassan Bruno és Szofi is hazavitte gazdáikat, oszladozott a jó társaság. Nagyon hamar elrepült az idő, de Lucky itthon várt minket, igy amikor este hat óra lett, gyorsan összepakoltak az inasok, és a kocsinál elbúcsúztunk Nojcsitól és Ildikóéktól is. Itthon Lucky „áttörve” a kerítést, a lépcsőfordulóban várt minket nyüszögve és nagy boldogságban. Most épp úgy elfáradtam a diktálásban, mint tegnap a mulatságban, aludni megyek. Ha még valami eszembe jut, ígérem, lediktálom később, nem hagylak ki belőle Benneteket! Vizslát!
.

05. 10. / 1.
Vasárnap délután a kétlábúak eltűntek, meglátogatták A.-t, mert Anyák napja volt. A.-ra még emlékezem, nem tudom miért nem vittek engem is, pedig valamilyen „kertbe” mentek, és a kerteket én is szeretem. Persze még pénzért sem engedték be őket ezen a napon, így G. is begyalogolt. Mi itthon epekedve vártuk őket, és a megfelelő módon üdvözöltük is őket, mikor megérkeztek. Hétfő délelőtt a barátja jött G.-hez, de már nem izgat nagyon, az ajtó nyitva, ki-be mászkálhatunk, így, hogy szabad volt a pálya, inkább bent heverésztünk Luckyval. Minek kiabáljunk, hogy márpedig mi ki akarunk menni, amikor megtehetjük? Azért se mentünk ki, inkább bent maradtunk… Akkor érdemes harcolni a szabadságért, ha küzdeni kell érte… ha csak úgy adják, már nem is annyira érdekes. Este voltunk a Ledinán, egész kis vizsla-találkozót tartottunk, mert szokásos párosunkon kívül még Muffy is csatlakozott hozzánk. Sőt, ott volt még Athos is, az „oroszlán”, Roxy és Jami is, akit gazdája néha Janinak, vagy pláne Jánosnak szólít, ezzel teljesen megkeverve szegény kislányt. 5:1 volt a vizslaszerű barna ebek aránya, persze a prímet mi vittük, a „valódiak”!
A kedd, szerda, csütörtök egyformán telt. Mindegyik nap voltunk Zarázni, bár az első napokban olyan meleg volt este 5-kor, hogy kitaláltuk a fekve-birkózást. Ez úgy zajlik, hogy három lépést az egyikünk előre megy, a másik pedig körbeugrálja, harapdálja, míg a másik védekezik. Mikor az álló elfárad, cserélünk. Így egyikünk mindig pihent valamicskét, ha már a kétlábúak annyira erőltetik ezt a „sétát”! Ők sétálgatnak, de nekünk harcolnunk kell, mert akkor érzik jól magukat. Piszok fárasztó dolog! Egyszer elmentek fagyizni, örültek, hogy nem ugrálunk rájuk, nem kunyizzuk azt a nyalnivalót. Persze, mert aznap elvitték azt a hatalmas összerohadt fűkazlat, amiből eddig csemegézni szoktunk. Most azonban a helyén a föld pompás illatokat árasztott, öröm volt hemperegni! Éjszaka még kiakasztottuk egy kicsit G.-t, mert Luckyra rájött a vadászhatnék… és ilyenkor az amúgy tökéletes testőröm hirtelen megsüketül. Nem lehet behívni… G. próbálta, de mivel sötét volt, azt sem látta, hogy a kert melyik részén van… aztán különböző technikai trükköket vetett be, a nádpálca ütögetéstől a kajás-zacskó zörgetéséig, de semmi! Az esetek 99%-ában ez a zacskózörgetés mindig bejön nálunk, mert észvesztve rohanunk a hang irányában, ha meghalljuk, de most semmi reagálás nem volt Lucky részéről. Én persze rögtön ugrottam, és a fotelomból az álomból ébredve kirohantam, de nem kaptam semmit, sőt G. testőröm után küldött, hogy harapdáljam haza… Ez is sikerülni szokott, mert ilyenkor addig marcangolom finoman a grabancát, míg be nem pipul, és üldözőbe nem vesz.. eztán már követ az ajtóig, mint vezérürüt a falkabirka. Most ez sem jött be, így G. mérges lett, becsukta az ajtókat, és elmentünk aludni. Éjjel kettőkor ébredt meg a tutulásra, ekkor méltóztatott a nagy vadásznak bekéredzkednie. Hogy mire vadászott két órán keresztül, az rejtély, mert nem hozott semmit. Ekkor viszont nagyon hálás volt, hogy bejöhetett, és egyből húzott a helyére. Tegnapelőtt pénteken folytatódott a lazulás… B. előbb ért haza, így előbb mentünk a Ledinára is, hogy a gazdijaink kihasználják a félárú fagyinyalogatást, mert e napon néhány helyen – nagyon kevés helyen - A Magyar kézműves fagylalt napja alkalmából olcsóbban nyalták azt a hideg, édes izét, amit annyira szeretek, de most nem kaptam! Helyette megint kerestem magamnak nyalnivalót, igaz, nem volt hűtve, de az élményen ez mit sem változtatott! Mivel sikeresen összeillatosítottam Zara Nyakát is a parfümmel, mindannyian vidáman tértünk meg otthonunkba. És ekkor már vártam nagyon a tegnapi holnapot, azaz a szombati PIKNIKet. Erről azonban csak estefelé diktálok! Tehát: folyt. köv.!

05. 03. / 2.
Aztán jött a kedd meg a szerda, amikor G.-n látszott, hogy valami nagyon nem tetszik neki, mert állandóan a gép előtt ült és olyan bőszen pötyögött rajra, mint még soha. Nem tudom mi baja volt Luckyval, de őt is gyakran emlegette a magában elmormolt szavai között, de azokból semmit nem értettem, mert olyanokat még nem hallottam tőle. Luckyt említve nem olyan volt a hangsúly, mint a többi, számomra idegen szónál. Ezekben a napokban nem sokat foglalkozott velünk, csak a szieszták voltak megtartva. Ezeken G. Luckyra tette a fejét, én meg rá másztam, tehát én irányítottam az alattam levőket, azaz az „alattvalókat”! Mint egy rendes arisztokratával oly gyakran történik! Mert arisztokratának születni kell! Nem akárki tudja ám irányítani és gyámolítani a rábízottakat! Nekem persze ez a képesség megadatott, és egyre jobban rutinná válik!
Ezekben a napokban csak a délutáni, esti Zarázásokban telt maradéktalan örömöm, mert Zarát látni mindig nagy boldogság, birkózni, szaladni vele mindig nagyszerű, és miközben összeszedem a magam ínyencfalatkáit, mindig óriási vidámság látni az elképedő kétlábúak ábrázatát! Szóval Zarázgattam a hét elején, sőt, még csütörtök este is, amikor B. hazaérkeztekor egy nagy dobozt tett le a lépcső tetején. Én mellette rohantam fel, de nem érdekelt mi van benne, csak már menni akartam kedves barátnőmhöz. Visszafelé is Lucky üdvözlésére rohantam, így a doboz-vizsgálat elmaradt. Másnap délelőtt betoppant Nojcsi. Aránylag szép volt az idő, csak a szelet sokallta kint, de azért hősiesen bírta a kintlétet. Megint mindenfélét hozott, nekünk préselt csontikát, a kétlábúaknak szárit ott varázslevelet, lekvárt és macskanyelvet. Utóbbi kettő engem is érdekelt volna, de egyelőre maradtunk a csontjainknál. De csak egy darabig, mert Lucky ilyenkor nem testőr, hanem harácsoló rablólovag!  Az is kell neki, ami az enyém, begyűjti és utána morogva, féltékenyen őrzi! Alig győzöm visszalopni. Addig morgolódott, míg G. végleg elszedte tőle mindkettőnkét, így hoppon maradtunk! Nojcsitól Lucky ajándékot is kapott, egy klassz kis kötélrágókát, amivel megint – irigyen – csak ő akart játszadozni. Nem tudom, én miért nem kaptam, de amikor többet foglalkozott Luckyval, mint velem, komolyan megsértődtem! G. is szinte csak őket fényképezte, szerencsére csak pár darab sikerült. Mert olyan bénán tartotta a gépet, hogy a legtöbbön Lucky egyáltalán nem látszik, mert vaksin felfelé tartotta a masinát. Ez az én bosszúm is a mellőzésért!  Azért mindhárman nagyon örültünk Nojcsinak, és sajnáltuk, mikor elment. Mi el sem akartuk engedni, de G. nem segített nekünk, nem tudtuk visszatartani! Kár! Szombat délelőtt bent játszottuk a kinti játékainkat, mert esett az eső. Természetesen kulturáltan társasjátékoztunk. Ez egymás harapdálásából, rettenetes morgásokból, egymás feldöntéséből, az ágy percenkénti összedöncöléséből állt, megspékelve a legváratlanabb hanghatásokkal, amit csak egy magunkfajta vizsla ki tud csikarni magából. G. az elején élvezte, aztán egyre kevésbé, de nem nagyon törődtünk vele. Délutánra elment a felhő, és sor került a doboz kibontására is. G. valami boxot emlegetett, én kíváncsian vártam, hogy mi kerül ki belőle: Kokó vagy Madár? Egyik sem, csak egy csinos, ládaféle sátor. Persze ez megint Luckyé lett, azonnal elfoglalta, és éjjel még benne is aludt! Felháborító, hogy én már nem kapok semmit! El is határoztam, ha megkaparintom, szétrágom! Sajnos ez csak később valósulhat meg, mert G. összehajtogatta, és elrakta ma reggel valahová! Hogy akkor miért feküdt benne Lucky, azt nem értem egyelőre. De majd kiderítem! Talán utazik valahova Lucky? Néha kiismerhetetlenek a kétlábúak…. Vizslát!

05. 03. / 1.
G. nem ért rá! G. egyszerűen nem ért rá az én dolgaimmal foglalkozni, pedig el sem tudok annál fontosabbat képzelni, minthogy állandóan naprakész legyen a diktálmányommal! Most aztán kapargathatom elő „agyam rejtett zugaiból emlékeim morzsáit”! Az utolsó bejelentkezésem óta eltelt első pár napot nyugiban töltöttük, általában délutánonként Zaráztam, Lucky addig G.-vel enyelgett, vagy tudomisén mit műveltek. Sosem láttam, hogy két fiú ennyire beleszerelmesedjen egymásba, bár a mai modern világban már minden megtörténhet. Fő az, hogy amikor otthon vagyok, kivétel nélkül mindenki velem foglalkozzon! Erre állandóan figyelmeztetem is az udvartartásomban lebzselőket, mert az utóbbi időben nagyon elkanászodtak. Lucky azonban már egyórányi távollétem után is úgy örül nekem, mintha legalább öt éve nem találkoztunk volna! Azért pont öt, mert G. kitöltött egy kvízt, amiben az volt a jó megfejtés, hogy a kutyák ötig tudnak számolni…Hogy ezt honnan vették nem tudom, de a vizslákat biztosan kutyába se nézték! Na, hagyjuk, mert ilyenkor mindig felhúzom magam, és hisztizek egy kicsit. A múlt vasárnap a kétlábújaim Péter-napot mentek ünnepelni délután és mikor visszajöttek, bemutattuk nekik, hogy hogyan kell örülni a hazatérőnek! Sikerült a szemléltető oktatás, mert utána elvihettem B.-t sétálni. A múlt héten szinte mindig jó idő volt, a délelőttök általában napozással teltek el, csak a délutánok voltak kissé eltérőek. 27.-e délutánján például beállított egy eddig mindannyiunk számára ismeretlen, de rögtön megszeretett Kétlábú, F.K., akit örömünkben az első pillanatokban majdnem szétszedtünk. Látszott, hogy valamennyire hozzá van szokva az egyáltalán nem visszafogott üdvözlésekhez, ha nem is mindennap esik át ilyen „tortúrán”! Mert két ilyen gyönyörű, kissé neveletlennek nevelt vizsla az ilyesminek megadja a módját! (közbevetem, hogy Lucky egy hónapja még nem ugrált felüdvözléskor azt hiszem, de én megmutattam, hogy hogyan kell a köszöntést hercegi-hercegnői módon végrehajtani. És Lucky naggyon, de naggyon tanulékony!) Szóval ez a kétlábú jött, beszélgetett a mieinkkel, aztán elkezdett fotózgatni. De legnagyobb megdöbbenésemre nem engem, hanem Luckyt! Szóltam is neki a blúzát megrángatva, hogy: „Hé! Eltévedtél? Ő csak egy testőr! Nem arisztokrata! Az én vagyok! Én! Én! ÉN!!!” De nem lehetett kizökkenteni a végzetes tévedéséből. Miután elment, nemsokára a Fészen kellett szembesülnöm a Luckyról készített fotóival, videóival! Át lettem verve! Nem is nekem, a Hercegnőnek szólt a jövetele! Folyt. köv.

04. 24.
Hát…. nagyon kikaptam….! Ezt először be sem akartam diktálni, de erőt vettem magamon, és mert a napló az napló, és tulajdonképpen magamnak diktálom, legyen ez is megörökítve… Szóval vasárnap este, Zarázás után, úgy éreztem, hogy nem hagynak pihenni, és előbb csak morogtam, majd odakaptam mindkét kétlábúmnak egy kicsit, de úgy, hogy meg is látszott. Ekkor makarenkói nevelésben részesültem, de az elején még a nádpálcát is meg akartam enni! …. Aztán már nem… Elvonultam, és álomba duzzogtam magamat, aztán kicsit később odamentem hozzájuk bocsánatot kérni. Közben szerencsére láttam, hogy Lucky nem „örvendett kárt” rajtam, (vagy hogy is mondják), hanem együtt érzőn követett, majd ő is visszafeküdt a helyére. Így lettem másnap egy éves! Mindenesetre jól megünnepeltük első évem utolsó napját.
Hétfőn egy éves lettem, ehhez új bekezdés dukál. szinte egész nap nem történt semmi, Lucky már sokkal jobban van, játszott is velem. B. dolgozott, így nem számítottam Zarázásra, korán is vacsiztam. De B. időben jött, így mentünk a Ledinára! Itt K., Zara gazdija rögtön gratulált a szülinapomra, amit jóérzéssel fogadtam, annál is inkább, mert mákos kifliket vett elő! Ezeket azonban B.-nek adta, hogy nekik, mármint a kétlábújaimnak hozta! Felháborító! Nekem van szülinapom, és más kapja az ajándékot! A finom sütit! Ezért nem is hagytam, hogy az egyiket B. nyugodtan elmajszolja! Mikor hazaérzünk, hamarosan jött a „TORTA” (ezt kisebb betűkkel kellett volna diktálnom, hiszen láttázok, mondjuk így: ”TORTA” ) Viszont a parádé annál nagyobb volt, B. innen fotózott, onnan fotózott, aztán végre nekieshettem, és egy-két harapás, nyelés, és senki meg nem mondta volna, hogy itt egy igazi Hercegnő szülinapját ülték volna! Lucky is ki volt rekesztve a meghívottak köréből, mert félreértette volna a helyzetet, és ilyenkor kissé bárdolatlan, nem ismeri az udvari etikettet! (Udvari, mert az udvaron voltunk.) Persze utána összeszedte a morzsákat, felporszívózta a tetthelyet, és ő is kapott egy kis nasit, mert ilyenkor a kétlábú uralkodók is szoktak némi aprópénzt hinteni a „nép” közé!  Az ezutáni napok egyhangúan teltek, délelőtt az udvaron, ha szép volt az idő, meg egy kis játék, szundi, délután ugyanez, gyakran Zarázással tarkítva, mint ahogy ma is történik, de a régebbieket így is tudom távdiktálni. Lucky már napról napra virgoncabb lett, de hiába kekeckedek vele, nem vesz komolyan. Szeretném, ha itt maradna, de B.-nek nem akaródzik itt tartania, mindig felemlegeti, hogy csak vendég, és ő a vendégnek kétszer szokott örülni… Szeretnék Luckynak egy jó gazdit találni, mindenesem G. meg is tesz cél érdekében amit tud, de ez édeskevés. Ezért most a blog-olvasóimnak üzenem, hogyha ők tudnak egy álomgazdiról, email címemre üzenjenek!  Mert a Fész nem a világ, hiába kapott 1000(!) megosztást, még akkora sem volt az érdeklődés, mint a tortám!                                                 
Most értem haza a Zarázásból, jót játszottunk megint, begyűjtöttem a Kétlábúak simijeit, kísérőink is elfáradtak a sétálásban, és mikor hazaértem, Lucky is kitörő örömmel fogadott. Már vacsiztam is, most még gondolkodom, mihez lenne kedvem, de azt hiszem, szundi lesz, mert este jönnek a Gazdiékhoz  Z.-ék, de nem hiszem, hogy ez minket már zavarna… Az ajtó nyitva lesz, ki-be tudunk mászkálni, mint tegnap is, amikor este 10-kor valami durrogásra eszméltünk. Persze kirohantunk, én nyomban fordultam is vissza, mert már útközben rájöttem, hogy a bolond kétlábúak megint szilveszteresdiznek! Én pedig – származásom és neveltetésem okán – utalom, amikor valami hangosabb nálam! Lucky persze – jó testőrhöz illőn – kiállt a terasz szélére, és addig kiabált bele a sötétbe, míg a durrogás megijedt és elhallgatott! Ha lesz valami, majd jelentkezem, addig is: Vizslát!

04. 19. / 2.
Itt, a folytatás elején kell közbeszúrnom azt, hogy nemrég szóbeli atrocitás ért Zara kisgazdija részéről, amiért egy roppant fontos dolgot elfelejtettem a múltkor megemlíteni. Édesanyja híven tolmácsolta Zara B.-jának neheztelését, és mivel tegnap is megtisztelt bennünket jelenlétével, itt az apropó vétkem jóvátételére. Tudjátok, múltkor nem akartam vele barátkozni, hiába tett meg bármit, én nem és nem bratyiztam vele! Végül már lefekve hódolt előttem, és ezt vadiúj, szuper, piros-fehér-kék motoros-dzsekijében tette! Hát ez maradt ki múltkori beszámolómból, de most pótoltam, annál is inkább, mert ebben a „csodában” jelent meg most is, és én megenyhülve iránta, engedélyeztem irántam való áhítatának kifejezését, mintegy „magamhoz emeltem”, képen nyaltam, és megköttetett a barátság. Hazaérve már nem sok minden történt, én szétrágtam a szájkosár csatját, de erről most nem szeretnék értekezni… Minek hagyják elől, ugye? Ma már kicsit jobb az idő, délelőtt ki-be mászkáltunk a gazdik örömére, és most elvittem B.-t Zarázni… Ha megjöttem folytatom, mert még nem tudom, lesz e valami említésre méltó esemény.
Na, már itthon is vagyok. Megint találtam kincset, amit megosztottam Zarával is, akivel csak kisgazdija és annak barátja jött, így „hosszabb pórázon” érezhette magát. Volt egy kis veszekedés is, így mi vizslák elváltunk Nalától és Lejlától a két steffitől, és kettesben róttuk köreinket. Előtte még mindenkit vehemensen üdvözöltem, aki nem szerette volna, de azt az egyet – Zara B.-ját – csak elkerültem megint, aki pedig legjobban áhította illatos puszijaimat. Lehet, hogy szeretetem kicsikarásának a szándéka zavar benne kissé? Még a barátját is üdvözöltem, csak őt nem! El is vesztette a labdámat! Hogy miért nem szimatolta ki, hogy hova dobta? Akkor simán visszahozhatta volna nekem, nem? Miután hazaértünk, vacsiztunk, majd jött Z. is, és segített lecserélni a kerekeket a „mi autónkon”. Úgy volt, hogy jönnek vendégségbe is, de hét közben kórházat nyitottak otthonukban. Na, ennyit mára, holnap nem érek rá, mert audienciát tartok, és várom a rajongói bókokat Első Születésnapom (vagy ez a második?) alkalmából! Akárhányadik is, holnap EGY ÉVES leszek! El ne felejtsétek! Fővesztés jár annak, akinek nem jut eszébe! Vizslát!

O

04. 19. / 1.
Péntek délután még elvittem B.-t a szokásos Zarázásra. Ott volt Lord is, a csodaszép angol szetter, aki később megvédte barátnőmet – igazi úrikutya módjára – egy nem szociábilis husky acsarkodásától. =Hogy micsodás szavakat tanulok én B.-tól!” A hazaindulásig jól elvoltunk, amikor szimatot kaptam, és el kellett vonuljak a titkos „kincsesbányámba”. Ami már nem is annyira titkos, de most is sikerrel jártam, és boldogan loholtam B. felé zsákmányommal, az értékes cellulóz darabbal, aminek utolsó előtti rendeltetése az volt, hogy az emberi végterméktől tisztítsa meg annak gondos kibocsájtóját, utolsó pedig, hogy – mivel B.-nek nem kellett, - jóízűen megegyem. Ekkor mondta azt Zara gazdija: „Mindjárt elhányom magam!” Ezen én mindig elcsodálkozom, miért ne lehetne néhanapján ínyencségeket is fogyasztanom? Mások- úri és arisztokrata körökben – csigát, rákot, osztrigát, kaviárt, fecskefészket, szalonkabelet eredeti tartalmával töltve, majomagyat, meg ilyen nyalánkságokat kedvelnek, amikkel én nem élek. G. nagyon okosan mondta: „De gustibus non est disputandum!” Aminek magyar értelmezése: „Ízlések és pofonok különbözőek!” Hazaértünk után, vacsikunyizás közben is emlegetett B. valami „slag”-ot, amivel legközelebb kimossa a számat. Aztán jött a szombat, amikor elvileg el kellett volna búcsúznom Luckytól, mert visszaköltözött volna enyhén zsúfolt, szűkösebb rezidenciájára. Nég jó, hogy erről semmit nem tudtam, mert feleslegesen izgattam volna magamat, Lucky egyelőre maradt. Elég hideg volt már tegnap, így csak néhányszor vonultunk ki futó napozásra testületileg, azaz testőröm Lucky és Őhercegnőségem. Délután azért elmentem Zarázni, ahol újból találkoztunk Athosszal, az afrikánussal. Olyan elegáns a hátán visszafelé álló szőrsáv, hogy csuda! Én persze már első alkalommal is tudtam, hogy egy igazi oroszlánvadásszal hozott össze a jósorsom. Olyan – vagy inkább csak majdnem olyan – szép, mint mi vizslák! És nagyon muris is! Akkorákat ugrik, mint egy bakkecske, és olyan gyorsan fut, szökell, hogy még Zara sem veszi fel vele a versenyt. Nem búcsúzom, folyt. köv.

04. 17.
Ismét eltelt majdnem egy hét. Már régen elfelejtettem összezördülésemet Luckyval, és két napja már éppen úgy nyúzom, mint előtte. A hét elején még nem sok mindenhez volt kedve, G.-nek erőnek erejével sem sikerült lebeszélnie a talpnyalásról! Ha még az enyémet nyalná olykor, azt természetesnek, irántam való hódolatának venném, de ostoba módon a magáét nyalja folyamatosan… Mintha skizofrén lenne, és az egyik Lucky nyalná a másik talpát… Az utóbbi napokban G. rájött végre, hogy mi kell , hogy elterelődjön a figyelme4 Mert se simi, se ciróka – maróka, dögönyözés nem számít ilyenkor. Mivel Lucky főleg az ágyon kezdi a talpmasszázst művelni, G. egyszerűen a „busafejűre” hajtja az ő busa fejét, és a nyalogatás abbamarad, Lucky nézelődik, majd elszundít. Persze nem hagyhatom, hogy a személyzet ne állandóan az én kényeztetésemmel legyen elfoglalva, így bárhol vagyok, ezt az akciót érzékelem, és rohanok, hogy kivegyem a részem belőle: Egyszerűen felugrom G.-re, és elterülök rajta nyakától a lábáig, mint a Nagyalföld! Ilyenkor – bizonyára jólesően - nyöszörög egy kicsit, új csontokat, porcokat, ízületeket és izmokat fedez fel magában. Ez utóbbiakat néha meg is jelölöm színjátszó festékkel, hogy addig se felejtse el, míg újra rájuk nem kerül a sor. Lucky csak este kap szép sárga zoknit a két ballábára, és már ezt is szépen tűrte egy darabig az utóbbi napokban. Szerdán itt volt A., B. egykori neveltje, és többek között a virágokat is betelepítették a tóba. (itt közbevetőleg megjegyzem, hogy már G.-t is naggyon zavarja az ábécé felidézése a nevek említése helyett, de mivel ezt a naplót nem csak itt –az ismerősöknek – hanem a blogomban is közzéteszem, így jobb híján ez marad, mert ott nincs rálátásom, hogy kik olvassák.) Ott tartottam, hogy szerda. A. rettenetesen (nagyon) meglepődött, mikor rájött, hogy nincs kettőslátása… „Jéé, két kutya!” visította, és mindketten nagy csóvával üdvözöltük. Ő volt az, aki segített hazahozni az altatás után. B. takarított vele, meg virágokat pakolászott, mi meg segítettünk nekik. Csodaszép idő volt, igy hamar elfáradtunk, és csak a teraszról, napozás közben irányítottuk őket, amibe G. is beleugatott, amire egyáltalán nem volt szükségünk, nekünk, melósoknak. Délután végre Zarázhattam, már hiányzott. Elfáradva értem haza, így Luckyt sem piszkáltam. Másnap, csütörtökön is meleg, szép idő volt, strandoláshoz még egy kicsit hideg volt a víz, - meg különben is G. árgus szemekkel figyelt – ezért a „Tóparti sétány” gondozásába kezdtem, megmutatva Luckynak, hogy kell kicsupálni az előző nap vízbe eresztett gazokat. Őt nem érdekelte, de G.-t annál inkább, éppen akkor vette észre, mikor végeztem volna. Valamit haragosan mondogatott az ő bikkfa nyelvükön, amin beszélni szoktak egymással, és én a felét sem értem, De Lucky farkcsóválva helyeselt neki. Ezt megjegyzem majd, és emlékeztetem rá legközelebb, ha jön, mert úgy van, hogy letelt az előszezoni nyaralása, és holnap hazamegy. Hiába hirdettem a Fészen, hogy jó, megbízható, örökös cselédet keresek neki, a kétlábúak a füle botjukat sem mozdították! Meg van a véleményem! Hogy egy ilyen cuki vizslafiú ne érdekeljen senkit, számomra hihetetlen! Persze itt nem Rólatok beszélek, mert Nektek 99%-ban van saját gyönyörűségetek, hanem azokról, akik még meg sem tapasztalták a vizslával-élés csodáját, az élet magasabb dimenzióját! Ennél feljebb már nem sok minden van, ami megédesítheti a földi létet a kétlábúak számára!
Holnap szomorkodom, ha jön a búcsú, aztán majd jelentkezem. Vizslát!

04. 11.
Délutánonként és esténként megy a küzdés Luckyval a zokniharc. A kétlábúak felhúzzák rá, ő leszedi … Ez néhányszor ismétlődik, amíg G. át nem telepíti Ősántaságát a közelébe, akkor Lucky is belátja, hogy zokniban kell aludnia. Csütörtökön fel lett töltve a tó, de társam már előző este őrizte a száraz tónak partján kuruttyoló békákat (a nóta többi része nem stimmelt). Valószínű már ismerte eddig is a békák ízét - gondolom olyan csípős-savanyú kínai - mert csak az orrát dugta közel hozzájuk, és amikor mozdulta, ő is ugrott egyet. Délután voltam Zarázni is, ami szerintem jól sikerült, B. és K. szerint egyáltalán nem, mert találtam egy szép barna rakást, és miután alaposan belekóstoltam, büszkén vittem a mellette fellelt használt papírzsebkendőt B.-nek, aki undorodva fordult el tőlem. Aztán némi Zarázás után az ő gazdija is megjegyezte, hogy „büdös” lesz az autója, meg az orvosi rendelő is, mert utána készültek az éves kötelezőre menni. B. még itthon is lökögetett magától elfele, (olyan arisztokratikusan bírok fogalmazni néha!) panaszkodva, hogy nem tud vacsorázni ha rálehelek, mert lefordul a székről… szóval kicsit túljátszotta magát szerintem. Ezek után mentünk ki a béka lesre, mert ők már követelték a - minden évben ilyenkor – feltöltött tavat. Nem is kellett lesni őket, mint mondottam, mert ott rajzottak körülöttünk. Engem nem is érdekelt annyira, de Lucky sokáig foglalkozott velük. Másnap aztán víz került a tóba, és este már dúlt a békaszerelem, kuruttyal és egész éjjelen ét „csicsergéssel” kísérve. Mert ezek a „zöld varangyok” szinte csicseregnek… Aztán majd hosszú fekete petefonalakat eregetnek a vízbe, és az azokból kikelő ebihalakat lassan megeszegetik a később kihelyezendő aranyhalak. Ez a természet körforgása! Azt nem tudom ugyan, hogy az aranyhalat ki esti meg, de G. mondta, hogy ezen ne töprengjek, nem az én dolgom. Tegnap – pénteken- nagyon szép idő volt, koradélután már elmentünk az immár szokásos Zarázásra. Ott volt még a két steffi is, Nala és a másik - a neve nem jut eszembe. Mikor a Ledinára értünk, a domboldalban- mintegy parancsszóra állt fel, és húzta föl a nadrágját három sárgamellényes „közhasznú”. Meg akartam nézni, hogyan játszották a „nyuszi ül a fűben”-t, de B. nem engedett oda. A kétlábújaink számára nyugalmasan telt el a találka, mert már a múltkori rakat helyén sem volt semmi. Mikor hazaértem, ismerős illat csapott meg: itt volt Nojcsi! Észvesztve rohantam le hozzá, és körbepucoltam rendesen! Míg nem voltam itthon, Luckyval próbált játszani, de ő inkább aludt, nem volt játszós kedvében. Az üdvözlés után mindjárt azt kerestem, mit hozott, meg is kaptam a szokásos ajándék- rágcsát (nem sokáig tartott). Lucky már előbb befalta a magáét, sőt még G. is kapott ajándékot, egy bögrét. Ez engem nem érdekelt – nem lehet megenni – viszont ezt az ajándékot lehetett egyedül lefényképezni, mert mi elpusztítottuk a magunkét. G. kinevezte „mindennapibögrének”. Majd ezt fogja használni, mert róla Nojcsi és Radar mosolyog rá. Kimentünk közösen a teraszra, olyan jó idő volt még mindig, felváltva kuncsorogtunk süteményért, még Lucky is úgy pacsizott, mintha semmi baja nem lenne. Éppen ezért nagyon megijedtem, amikor egyszercsak nekem ugrott, és megtépte a fülemet, közben azt ordította, hogy ne tapossak az ő fájós lábán! Annyira berezeltem, hogy remegtem, Nojcsi nem győzött vigasztalni! Mikor hamarosan elment, még mindig nem hevertem ki az affért, es messziről kerülgettem „vaddisznó barátomat”. Azért a vacsi után már – úgy ahogy – már megbékéltem, de egy darabig biztos nem fogom a nyakát játszásiból sem rágicsálni… ki tudja, mikor hozom ki belőle az állatot. Ennyi történt máig, Vizslát!

04. 09.
A hétfő estéhez még hozzátartozik, hogy Lucky annyit nyalta bal mellső talpacskáját, hogy a vastag elszarusodott bőrt teljesen leoperálta róla. A kétlábú ellátóink megpróbálták bekenni neogranormonnal, meg zoknit is húztak rá, de ha egy pillanatra nem figyelt G., már lent is volt a fuszekli, és a talp is mentes volt a kenőcstől. Mivel másnapra már sántikált is, G. elhatározta, hogy szerdán megnézeti a dokibácsival. Kedden sem voltam Zarázni, még nem jöttek vissza a tanyáról, amit Káca tanyának hívnak, és B. már rendelt is tőlük néhány finomságot. Tegnap sem akaródzott Luckynak jobban lennie (szép magyarsággal), így hiába csalogattam játszani, nem nagyon jött. Ezért új, nyugalmasabb elfoglaltságot találtunk. Mivel a szemtelen rigók állandóan kifötrik a komposztládát, körülötte mostanában nagy a rendetlenség. Köztudomású, hogy mi mennyire szeretjük a rendet, ezért újabb önkéntes feladatunknak a rigóriasztást választottuk. (Lassan a buksimban sem tudom tartani, mennyi önkéntes munkát végzünk!) Az újabb meló abból áll, hogy letelepszünk a láda közelében, és figyelünk! Erősen figyelünk és koncentrálunk – nagyon felelősségteljes munka! Aztán mikor a kis bestiák lerepülnek a komposztra kifötörni mindent a ládából, mi ugrunk és elkergetjük… aztán várunk tovább, de előbb az érdekesebb darabokat – narancshéj, faág, stb. – felhordjuk a teraszra B.-nek. Szóval ilyesmivel szórakoztunk egy ideig, de nem volt túl jó az idő, sűrűn megfordultunk bent is. Eljött a szerdai nap, elég ramaty, esős idővel. dél elmúlt, amikor Nojcsi megérkezett. Luckyval hevesen üdvözöltük, majd szusszanáshoz jutott, és B.-vel is megismerkedett. Hozott két rágható cipőcskét is, amit birtokba is vettünk. Én rögtön hozzákezdtem az elpusztításához, de Lucky – mert valószínű még nem látott ilyent – csak az őrzésével foglalkozott. Én így szabadon garázdálkodhattam Nojcsin. Aztán mikor Luckyt is odacsábították, nyomban elhappoltam a cipőcskéjét. Mire a kétlábúak elvették tőlem(!), és vissza is adták további őrzésre a „Cerberusunknak”. Igaz, Luckynak nincs három feje, mint az igazinak, de őrizni nagyon tud! Persze csak egy darabig, aztán megint lecsaptam. Csöngettek, érkezett a doktorbácsi. Én tudtam, hogy kicsoda, és kis tartózkodással vegyes kíváncsisággal néztem, mikor kapja el Lucky grabancát, hogy ellássa a baját. A szó mindkét értelmében! A következő pillanatban belém szúrt! Köpni, nyelni nem tudtam a meglepetéstől! Ilyen váratlan merénylet még nem fordult elő a „praxisomban”! Kiderült, hogy G. megrendelte a kombinált oltásomat, és az éves harapási-engedélyemet is! Eztán került sor Lucky tappancsára, de élőtte egy kis szájkosarat is kapott, amin meglepődve simán engedte megvizsgálni a tappancsát is! A diagnózis az, amit g.-ék gondoltak, és a gyógymód sem valami kolosszális újdonság… Napi egy-két kenegetés neogranormonnal, utána zokni viselés legalább húsz percig… Amíg teljesen rendbe jön, visszaszarusodik a bőr, az három hónap, de a sántikálást jóval előbb abba fogja hagyni. Hát G. nem lett boldogabb ettől.  Dokibácsi elment, én meg jól megsértődtem Nojcsira, mert nem velem foglalkozott, hanem bicegő barátommal. Talán öt percig a helyemen duzzogtam, de láttam, hogy nem hatásos, visszamentem hozzájuk a kanapéra. Mikor elkezdett búcsúzkodni kétlábú barátnőm, mindketten megpróbáltuk visszatartani a felsője rángatásával, aztán sírtunk neki, de ez sem volt hatásos, végül csak Lucky maradt búcsút nyüszíteni, mert én újból visszamentem a cipőt elorozni. Sajnos G. szemfüles volt, ismét elvette tőlem Lucky jogos jussát, és visszaadta tulajdonosának, aki most már nem őrizgette, hanem felkoncolta és megette. Lassan elérkezett a vacsi ideje is, utána már elpihentünk, Luckyn egy órán keresztül sikerült rajtatartani a zoknit, így sikeresen ért véget a szerdai nap is. Vizslát!

04. 06./2.
Ez fél-egy órát tart attól függően, hogy meddig bírja. Ha hár nagyon fészkelődik, megint irány a kert, majd elkezdem B.-t szólongatni, gogy eljött a Zarázás ideje. Ha megyünk – mostanában gyakran mentünk – B. megjelenik a vizslás pólójában, én majdnem áttöröm a lépcsőnél a rácsot, és indulunk! Addig Lucky G.-vel marad, biztos fiús dolgokat beszélnek meg. Mi pedig B.-vel megyünk, megyünk, szerinte vonszolom, de előbb-utóbb odaérünk. Mikor megpillantjuk egymást Zarával, jön a támadás! A kétlábúak ezt nagyon élvezik, mert előbb lekushadunk, lassan kúszunk a másik felé, majd az utolsó métereken hajrá! Vagy nem, mert csak fölállunk, finoman üdvözöljük egymást, ahogy hercegnőkhöz illik az udvari bálon. Legutóbb egy kis gikszer csúszott a ceremóniába, mert egy másik kétlábút pillantottam meg Zara mellett. Kiderült, hogy Zara kisgazdija, akivel nekem is illene jóban lennem már csak azért is, mert hercegnőbarátnőm kisinasa, vagy családtagja (mert ők is olvassák esetleg). Nekem akkor és abban a pillanatban-félórában ez nem ment. Pedig B. (mert ő is B., csak fiú B.) igyekezett, naggyon igyekezett. Talán az volt a baj, hogy először ő nyúlt felém.. Leguggolt, lefeküdt, kedveskedett, de egyelőre nem fogadtam el ráugrálósbarátnak! Aztán megjött Nala a kis steffi és Tóbiás a borderek gyöngye. Olyan rohangálást csaptunk, hogy elfeledkezve magamról, még Zara kisgazdijához is odafutottam néha, így lopva meg is tudott simizni. Nala nem sokáig bírta az iramot, de mi hárman jól szórakoztunk. Hazafelé visszatért belém az egészséges arisztokrata felsőbbrendűség, és nem vettem tudomást Zara kisgazdijáról. Majd legközelebb, mert úgy látszik, néhány létlábúnak ki kell érdemelnie a velem való barátságot. Ez még szombaton volt, azóta nem Zaráztam, mert ők a tanyán vannak. Mikor hazaérek, általában kirohanunk Luckyval egy kis levezetésre, majd jön a vacsi amit már mindketten nagyon várunk. Először Lucky szokott kapni, én türelmesen, udvariasan várok (tanultam az első alkalommal elhintett morgolódásából), majd jövök én, és a nap egyik fénypontja! Utána kölcsönösen ellenőrizzük a másik üres tányérját, a biztonság kedvéért néhányszor belenyalunk, ellenőrizzük, hogy mit kapott, majd egy-egy jutifalattal megtámogatva nagy egyetértésben a nappali pihenőhelyünkre vonulunk. Az igazi alvás akkor jön el, ha G. abbahagyja a pötyögést. néha már nem bírom ezt kivárni, egyedül vonulok a fotelomba, persze ilyenkor is megvárom, míg G. elcsitul. Egyébként íródeákom mostanában elütésekkel borzolja a kedélyeket, amiket néha csak többsz9ri átolvasás után vesz észre és javít ki. Nézzétek el neki, néha nem itt jár az a cseppnyi esze sem. Vizslát!

04. 06./1.
Most már Húsvét hétfőiének estéje van, megpróbálom összefoglalni a héten történteket. Luckyval nagyszerűen elvagyunk, sőt – G. szerint – egy kissé el is szemtelenedtem. Pedig én csak gyakorolok rajta, a nyakát harapdálom, meg a fülét akarom cibálni, és többnyire hagyja is. Bent a lakosztályban is űzzük ezt a sajátságos birkózást. Én előbb felugrom az ágyra, rálépek a hátára, és úgy felülről próbálom átharapni a nyakát. Ezt egy darabig tűri, erre én ugatni kezdek, hogy mi lesz már, ekkor ő is beindul, mellső lábaival fellép utánam, kezdődik az általános hangoskodás, mert G. ilyenkor szól közbe, hogy ebből elég volt, kifelé az udvarra! Persze ezt hallva eszetlenül vágtatunk az ajtóhoz, hogy mi lesz már? Nyissa ki végre az ajtót, hisz az a dolga! Aztán néhány gyors kör kint, és ha nincs napsütés, vagy Pirike, vagy madárkák, vissza gyorsan a melegre: mert kint csak akkor szeretünk heverészni, ha süt a nap, míg ha Pirikét kell visszakergetni, vagy madárkákat zargatni, akkor munka van, és mi dolgos vizslák vagyunk! A visszaengedés kikényszerítése megint az én dolgom, nekem kell kétlábra állva addig zörögni az ajtó ablakán meg a műanyagon, míg G. be nem enged bennünket. Mert olyan firnyákos ajtót szereltettek be, hogy a kilincsével nem bírok… Lucky persze ezalatt úgy ücsörög, mint egy jól nevelt úriember, ő a világért se kapargatna, hogy bejussunk, mintha ő jól érezné kint magát. Bezzeg mikor nyílik az ajtó, ő az első, aki betüremkedik! Na, szóval hűvösben ez megy félóránként, jó időben kétóránként! Ha délután nem vittem el B.-t Zarázni, a kétlábúak ebédje után jött a csendes-pihenő. Ez úgy kezdődin általában, hogy G. letelepszik a géphez, mi a mellette levő ágyra, és előbb csak halkan, majd egyre hangosabban nyüszögünk. Hol felváltva, hol együtt, de a fő cél a kakofónia előállítása! Ha ezzel sem érünk el gyors eredményt, odaférkőzöm, és emelgetni, lökögetni kezdem G. egeres kezét! Tudjátok, amivel birizgálja azt a micsodát, amihez nem szabad hozzányúlnunk! Ez általában sikeres manőver szokott lanni, ilyenkor ő feláll, Lucky gyorsan összekuporodik az ágy fejénél, én leugrom, és türelmetlenül várom, hogy elhelyezkedjen valamennyire, fejét Lucky hátán pihentetve. Ekkor felugrom a lába közé, és amikor kéjes visítása elhal, tudom, jó helyen járok! Még egy-két pördülés, és én is elhelyezkedem. Azt tudom, hogy nekem jó helyem van, Lucky sem panaszkodik, G.-t meg azért tartom, hogy a kényelmemet szolgálja

03. 31.
Hogy befejezzem ezt a hónapot, diktálok pár sort! Tegnap sajnos nagy volt a szél, de délelőtt még nem esett. Ezért az időt kint töltöttük, de délután már esett és nagyon lehűlt, amit mi kanapévizslák már nem szeretünk. Délelőtt még itt volt G. barátja is, ami alatt ugye mi a lakosztályunkban maradtunk, egészen addig, amíg Lucky le nem nyüszögte G,-t aki kiengedett az udvarra bennünket, így ezt a vendéget is simán átvészeltük. B. tegnap „nem” dolgozott, de alig láttuk, mert egész nap csak jött-ment. este már szundikáltunk, amikor beállított a szobánkba Z.-vel, és lányával. E.t nagyon szeretem, mert ő is hagyja magát vizslamódra üdvözölni. Lucky sem zavartatta magát, egyáltalán nem volt visszafogott. Z. – aki kölyökkoromban visszaugatott, - most is tartott tőlem, mert én olyan erős és bátor vagyok, hogy rettegnie kellett, képen ne nyaljam! Ezzel le is zárult számunkra a hétfő, majd eljött március utolsó napja. G. még éjszaka beszélt Lucky gazdájával, de egyikük sem kapott üzenetet Lucky örökös-gazdásítása ügyében. Hiába diktáltam, volt sok megosztás, de egy érdeklődő sem. Én valahol örülök is ennek, mert talán B. is rájön, hogyha egy ilyen hercig vizslafiúnak sem jelentkezik gazdijelöltje, akkor az égi üzenet, és még az ottaniak is támogatják jóbarátom itteni véglegesítését. Pár napig még mindenképpen itt marad, mert Gyódon a lányok még nem fejezték be a fiúk iránti érdeklődésüket, és ilyenkor még egy golyómentes jóképűség jelenléte is tud ramazurit okozni. Most már este van, még egymás mellett alszunk, de hamarosan átvonulok éjszakázó-helyemre. Annyit még idediktálok, hogy G. éppen most Kérdezte mag Nojcsit hogy van az ő „kis” Radarja, mert tegnap ahelyett, hogy minket látogatott volna meg, Radart kellett orvoshoz vinnie Ízületi gyulladással. Ma már kicsit jobban van, de innen is mindketten - Luckyval – jobbulást kívánunk neki, amihez kétlábú személyzetünk is csatlakozik! (Bár  - „A kétlábúak jókívánságaitól ments meg Uram minket!” – vagy valahogy így van…) Vizslát!

03. 29.
Csütörtökön B. dolgozott, mi meg megint nem hagytuk reggel felöltözni G.-t. Azt mondta, kicsuk minket, mert olyan rosszak vagyunk együtt, hogy nem bír velünk! Pedig csak öt perce4t kellett várnia, hogy örömünk lecsillapodjon… Ezután már minden a „szokott” rendben folyt a dolgok medrében. Kimentünk az udvarra, bár nem volt olyan szép idő már, mint előző nap. Botokat rágcsáltunk, Pirikét lestünk, egymás kergettük, - főleg Lucky engem – meg egy csomó ilyen hasznos dolgot csináltunk. G. is próbált velünk foglalkozni, de rájött, hogy itt komolyabb tanulásról szó sem lehet, mert mindig egymással vagyunk elfoglalva. Ebéd után – nem tudom, miért nevezem ebédnek, hiszen csak G. evett – bevonultunk csendes pihenőre. Elég volt a kinti létből, kanapéra, vagy ágyra vágytunk, amit meg is találtunk G. gépe mellett. G. naívan úgy gondolta, hogy majd körbenéz a Fészen, amíg mi szundizunk, de addig nyüszögtünk, és mancsoltunk neki, hogy inkább közénk telepedett, azaz jobban mondva leheveredett, és mi rámásztunk. Mire mi is elhelyezkedtünk rajta, azt hiszem elege volt a vizsláspihiből, de már késő volt – csak egy óra múlva kecmergett ki alólunk, mert már keze-lába elzsibbadt. Eltelt ez a nap is, amikor B. hazaért, kicsit izgatottak lettünk, mert éreztük, hogy hozott valamit, de csak másnap tudtuk meg, hogy micsodás csontokat is kaptunk, amikor felébredtünk! Reggel elénk tették a csontokat, amit Zaráéktól kaptunk, és mindketten elámultunk a méreteket látván. Mindegyikünknek jutott egy-egy, a szőnyegünk mellé, és mi csak néztük. És néztük…. Aztán persze nekiálltunk. A méretek lenyűgözőek voltak! Én biztos nem, de szerintem Lucky sem látott még ekkora csontot! G. azt mondta, hogy „marhalábszárcsont”, ami nekem semmit nem jelentett, de láttam már néhányszor G. lábát, hát az is elég hosszú, tehát valami olyasmi lehet az a „marha” is, mint G., csak nem tudom hány lába lehet…. De bizonyosan neki is kettő, mert kettőt kaptunk. Mindenesetre először mindenki a magáét rágcsálta, élénken figyelve a másikét, de amikor egyszer egy pillanatra valamiért beszaladtam, mire kiértem, Lucky az enyémet is lenyúlta, és vissza sem akarta adni! Morgott, meg minden, így bementem G.-nek panaszkodni, aki kijött, hogy helyre állítsa a világ rendjét. De Lucky őrá is morgott, úgy látszik, a nyers csont kihozta belőle az őskutyát. Erre G. jól leteremtette, és behozta az enyémet a szőnyegemmel együtt a folyosóra, mert Lucky annyival magasabb, mint én, hogy nem fér be rendesen az ajtómon. Mivel lehajolni nem akar, mikor bejönne, szól G.-nek, hogy nyissa ki a nagy ajtót… mert olyan úrnak képzeli magát, azt hiszi, neki ez kijár! Egyedül viszont unalmas volt a rágcsálás, és azt hiszem izomlázat kapott az álkapcsom is. Úgy tűnt Lucky is megunta, mert csak nézte az övét, és be akart jönni…. Erre G. elrakta a csontokat, és mosat már szent volt a béke köztünk is. Azóta minden délelőtt így zajlik: Megkapjuk a nagy-nagy csontot, rágjuk, Lucky elveszi az enyémet, őrzi, G. elveszi mindkettőt Luckytól, elrakja, és vége is a délelőttnek. Délután egy kicsit szunyálunk G.-n, aztán ő összerakja magát, mi kivonulunk az udvarra játszani és harcolni, és kész. G. egy darabig szemmel kíséri a harcot, aztán bevonul, csak a nagyobb morgásokra jön ki, de akkor is csak azt látja, hogy „naggyon” küzdünk egymással. Ekkor szoktam kipróbálni a különböző technikáimat, amikkel Zarát szoktam lenyűgözni. Tegnap és ma is voltam Zarárzni, egy-egy jó órát birkóztam és rohangáltam vele is. Én nyakra megyek, ő a lábamra hajt. Ma különösen jó volt, mert B. kihozta a frizbit is, jót lehetett azután is futkorászni. A végén már csak Zara rohangált érte, én okosan megvártam, míg a közelbe ér, akkor elvettem tőle rendszerint. Persze ez sem ment egyszerűen, és mivel ma a Zarázás kivételesen késő délelőtt történt, csak Lucky képviselte az uralkodó osztályt az ebédnél. En elfáradva szunyókáltam. Jólesik, hogy Lucky olyan boldogan üdvözöl mindig, mikor hazaérek, ilyenkor végigszagol, hogy kivel találkoztam, majd az udvaron szoktunk kicsit örömködni egymásnak. Délután ma már csak kisebb hancúr következett, mindjárt jön a vacsora, amit külön helyen kapunk, hogy véletlenül se legyen balhé. Utána mindegyikünk leellenőrzi a másik üres tálkáját, és tulajdonképpen vége a napnak. G. most a lelkemre kötötte, hogy ne feledkezzem meg bediktálni, hogy 15 évvel ezelőtt, a mai napon született meg Borcsi, legendás elődöm, akit a Kétlábújaim mindig emlegetnek! Tehát ezúton tisztelgek nagyhírű elődöm emléke előtt! Vizslát!
U. i.: Ígérem, a későbbiekben gyakrabban és rövidebben diktálok. Vizslát!

03. 25.
Szombaton számomra váratlanul betoppantak Ákosék, aminek nagyon örültem. Kint voltunk a teraszon a jó időben, persze miután kellő üdvözlésben részesítettem őket! Ákos biciklizgetett, én körülötte sertepertéltem. Sajnáltam, mikor elmentek. „Túléltem” a rokonlátogatást is, nem sok vizet zavartak, nem is foglalkoztam az ittlétükkel, mert B.-tól megkaptam a második nagy marhacsontot, amit Zaráék ajándékoztak, így sürgős rágnivaló feladatom támadt! Ezt másnap – vasárnap – újult erővel folytatta, egyéb dolgom nem lévén.
És tényleg! Hétfő reggel megérkezett Lucky! Én éppen kertészkedtem, csak a csöngetésre akartam a folyosóra betörni, ezért nem láttam, amint Lucky levágtázik a lépcsőn, de azt már igen, ahogy engem kikerülve kiront az udvarra, és körberohangálja, mintha az ő birodalma lenne… Mintha ő lenne a király, és hosszú távollétéről visszatérve lelkesen üdvözölné rég látott népét… a fákat, a bokrokat, a virágládákat, … mindent, ami hirtelen az eszébe jut! Én közben elegánsan üdvözöltem E.-t, Lucky kísérőjét, aki miután szerencsésen megkapaszkodott kifinomult köszöntéseim után, Lucky szertelen elfoglaltságát kihasználva, hamarosan elköszönt. Persze Lucky észre sem vette, hogy itthagyták, de hát annyit ért a kifinomult udvari szokásokhoz, mint Pirike az ugatáshoz… Pirike, a szomszédér vörös macsekja csak délután ismerkedett meg a barátommal, és rögtön visszavett beképzeltségéből. Mert én ugye, arisztokrata bájomból adódóan, sok mindent elnéztem neki. eddig megengedő mosollyal vettem tudomásul, hogy nem köszön, csak kifekszik napozni a bungim – az én bungim (!) – tetejére, hogy fel-alá mászkál az udvaron és a kerítés tetején, hogy az én kertemben kaparja el tápláléka végtermékét B. nagy örömére… Ennek most vége! Azt hitte, hogy minden vizsla olyan elnéző, mint én…. Hát nem! Luckyból minden, ami mozog, kihozza az ősi vadászt! Legyen az macska, rigó, vagy szélharang! Pirikét, mivel elsőre nem érte el, mert egy deszka alá bújt a szerencsétlen szemmel verte, és nem tágított a vadmegállásból… annyira nem, hogy B.-nek kellett szabad utat biztosítani a macsnak, mert Lucky elhatározta, hogy kiéhezteti. Néhány hétig biztos nem fog degesíteni Pirike, aki szerencsésen megmenekült az éhenhalástól. De ez csak délután volt, addigra Lucky már rég lenyugodott az eszetlen rohangálásból, és rám is figyelmet fordított. Volt nagy kergetőzés, ugatópárbaj, birkózás, minden, ami ilyenkor kell. Szép idő volt, de a rövid csendes pihenőt bent töltöttük. Utána kapott hosszú távra nevelést Pirike, majd B. szólított, és mentünk Zarázni. Lucky itthon maradt G.-vel, a két öreglegény jól megérti egymást… Bár Lucky inkább a fiatalabb kategóriába tartozik. Mire megjöttünk, már meg is vacsiztak mindketten, így én is nyugodtan vehettem magamhoz estebédemet. És mivel Zarával is a szokásos intenzitással folytattuk le mindenkori egy órás őrjöngésünket, gyorsan eltettem magamat másnapra. Lucky is szundikált este már, de aztán ő is álomra hajtotta buksiját a már megszokott kanapén. Kedd reggel G. alig tudott öltözködni tőlünk, mert a reggeli köszöntésünk kicsit elhúzódott. Luckynak mindig az kell, ami nekem, és utána nem akarja visszaadni, pedig mikor meglátom, hogy mivel játszik, én mindig otthagyom neki az enyémet. Irigy kutya! Pedig itt minden az enyém! A gép melletti ágyon is mindig oda telepedik, ahová pont én akartam menni! Ezt leszámítva jól elvagyunk, néha ránk „jön valami, és akkor nagy rohangálás csapunk. Mindenhova együtt vonulgatunk, mint két elválaszthatatlan jóbarát. Ez alól csak a Zarázás a kivétel, mert oda Lucky nem jön velünk. Tegnap , bár B. itthon volt, de Zara Gazdija nem, így nem is volt tervbe véve, ezért már vacsiztunk, amikor mégis jött a telefon, hogy vihetem B.-t. Itt a szokásos „egymásfárasztás” közben megsértődtem egy kicsit, mert egy kétlábú megdicsérte Zarát, hogy milyen szép a buksija. Rám semmit nem mondott! Vaksi volt, az biztos! Aztán hamar túltettem magam rajta, mert miközben rohangáltunk és birkóztunk, fél füllel – az is elég hozzá – K.-t hallgattam Zara viselt dolgairól, mert hiába a legjobb barátnőm, azért megelégedéssel tölt el, hogy otthon ő sem egy angyal! Kellően kipurcanva, csak ímmel-ámmal üdvözöltem Luckyt, aki pedig nagyon várt már. Én már csak féléber voltam egészen a tényleges esti alvásig, de Lucky és G. még sugdolóztak egy kicsit összebújva, ami már igazán nem tett féltékennyé. Azt azért nem kis kárörömmel néztem, mikor az utolsó esti kintlétünk után G. rövid úton a helyére parancsolta Luckyt az ágyáról! Ha nekem nem szabad, neki mégúgysenem! Vizslát!

03. 21.
Amint korábban diktáltam, a hét első felében semmi különleges nem történt. Néha labdáztunk, kertészkedtem, de a száraz nád nagy részét B. már a múlt héten eltűntette, szerencsére az egészet nem tudta belepakolni a zöldhulladékba! Még nem említettem, hogy nagyon környezettudatosan vezetem a Hercegségemet. Állítólag kancellárom, és háztartásom főnökasszonya már évek óta így tettek, de mióta tavaly hozzánk is eljutottak a Biokom szelektív hulladékgyűjtő tartályai, azóta amellett, hogy kényes nózimat ráncolva kerülgetem őket a szomszéd macskák miatt, én is tevékenyen részt veszek környezetünk védelmében. A két marhanagy tartályt nehéz B.-nek hegyen-völgyön – akarom mondani: lépcsőn le-föl – kirángatni az utcára, de módfelett örülünk a guszta, a természetbe belesimuló kék és sz@rbarna színű „edénykének”. Én főleg a kidobandók szecskázásában aktivizálom magamat. Kétlábújaimnak sem kell most már messzire szállítani a hulladékot, mert helyben belepakolhatják az edényekbe. Tehát önként vállalt napközbeni feladataim közé tartozik az előzőleg összerakott 2-4 méteres nádszálak apró darabokra rágása, és más fadarabok további aprítása. Mindezeket G. eddig gépesítve végezte, de immár megkímélem őt is, és a társadalmat is a fölös hanghatástól, és a nagy áramszámlától. Természetesen az én rágóizmaim sokkal hatásosabbak, és halkabbak a komposztálónál, és ha végeztem, szét is teregetem az egész udvarban a feldolgozott nyersanyagot. Egyrészt száradás végett, másrészt ez apró kedveskedés B.-nek, hogy vajon minden csomagomat elsőre megtalálja-e a feldíszített területen, vagy némelyikbe belecaplatva hálával emlegeti-e a nevemet? Csütörtökön délelőtt Gazdiék megint egyedül hagytak, de már rutinosan veszem ezeket a kellemetlenségeket. Persze jobb lenne, ha közben Luckyval szórakoztatnánk egymást, de ezen a héten csak nekem hiányzott. A jövő héten talán ismét ketten leszünk. Tegnap végre kiszabadulhattam a saját kertből, és elvihettem B.-t egy kis Zarázásra. Mondtam neki, hogy itt az ideje, hogy felhúzza a Karácsonyra kapott vizslás pulcsit, nem fogom azonnal széthasogatni. Így, tavasziasan vonultunk a Ledinára, ahol nem csak Zaráékkal, hanem két másik ebzettel is találkoztunk: egy hét hónapos németjucival, és egy egy éves mentett harcimarcival. Én természetesen először végigpusziltam az összes gazdit, majd utána négyesben fárasztottuk egymást kis ideig, míg meg nem találta ki-ki a párját. K. meg is jegyezte, hogy Zara egész héten esténként őt nyaggatta, ahelyett, hogy kipurcanva aludt volna. Persze ezt G. is elmondhatta volna, ha ott lett volna. Állítólag egyszer kipróbáljuk majd a Zarázást hármasban is. Annyira lefárasztottuk egymást, hogy a vége felé már elfekve rágcsáltuk a fadarabokat. Remélem K. éppúgy meg volt elégedve velem, mint ahogy G. is köszönetet mondhatott Zarának az esti nyugalomért. Így kedvére bölcselkedhetett a fészen kedvére, persze megint az én nevemet használva! Ma nem megyünk sehova, mert Zara a tanyán van, - persze ott nincs egyedül, mint én, – hozzánk pedig a rokonok jönnek valami névnapok ügyében. Velük nem szoktam találkozni, mert tartanak közvetlen mivoltomtól, ők az olyan arisztokratákat viselik el, akiktől megtarthatják a három lépés távolságot. Én pedig nem ilyen vagyok, én mindenkinek annyira, de annyira örülök, még azt sem veszem észre, ha nem csípik a burámat…. vagy csak fényképről „kedvelnek”. Ezt a tartózkodást szenvedem meg a legjobban, mert tudom, hogy itthon vannak, és sokan vannak, én mégsem juthatok a közelükbe! De ezt is ki fogom bírni, mert mint már diktáltam, G. a jövő hétre Luckyt emlegette! Hát majd kiderül! Vizslát!

03. 15.
Csütörtökön egyáltalán nem a tavaszról szólt az időjárás. Ennek megfelelően egyedül „döglődtem”, de másnap már elállt az eső, B. is itthon volt, így délután ismét Zaráztunk, ami után már nem is sántítottam. Közben sűrűn rájártunk egy helyre kis barna rakatra, amivel sikeresen összekentük egymást is, mire a Gazdik észrevették. Legszívesebben hosszú-pórázon vittek volna haza mindkettőnket, ha lett volna velük. Itthon aztán B. tusfürdővel varázsolt belőlem számára is elfogadható illatú családtagot. Este jöttek a Gazdik barátai, így számomra meg a préselt csont és az elvonulás következett. Már nagyon szépen viselem a kvázi egyedüllétet, legalább is G. szerint.  Nekem azért még mindig nem tetszik, de már tudom, hogy úgyis visszajön! Szombaton B. dolgozni ment, aztán mikor hazaért, lejött hozzám, és itt is maradt, miközben G. eltűnt. Nem tudtam mire vélni, amíg egyszer csak megjelent egy ismeretlen apróság és az édesanyja társaságában! Az ismeretlenség csak pár másodpercig tartott – nálam még addig se, mert azonnal láttam, hogy egy törpe tünemény lépett be a rezidenciámba! Rögtön egy hullámhosszon voltunk, sok kétlábúnak látnia kellett volna, hogy - fajtám természetes intelligenciájából fakadóan, - milyen finoman kezeltem a kis törpét, Ákost. És ő, kis lényének teljes bizalmával közelített! Ez, hogy „közelített” nem fejezi ki pontosan azt az együtt-rohangálászós, nyalakodós pusziadás-sorozatokat, amit műveltem vele, és amit néha viszonzott is. Közben végigkacagta az egész ittlétét, maradhatott volna még, bírtam a kissrácot! Remélem, még néhány hancúrra összefutok Ákossal. Aztán már szombaton, és ma sem történ semmi, a mai kiadós Zarázáson kívül. Ma éppen - a nemzeti ünnepre tekintettel - a magyar harcművészet – a baranta - alapjait ismételtük át, futás, birkózás, bottal vívás, stb. Este már csak kókadoztam, a következő pár napot átadom G.-nek, találjon ki valamit, költsön mesét, mert a jövő hét elején nem fogok csinálni semmit! Vizslát!