Nagyberki Zsarolta vakkantásai

04. 11.
Délutánonként és esténként megy a küzdés Luckyval a zokniharc. A kétlábúak felhúzzák rá, ő leszedi … Ez néhányszor ismétlődik, amíg G. át nem telepíti Ősántaságát a közelébe, akkor Lucky is belátja, hogy zokniban kell aludnia. Csütörtökön fel lett töltve a tó, de társam már előző este őrizte a száraz tónak partján kuruttyoló békákat (a nóta többi része nem stimmelt). Valószínű már ismerte eddig is a békák ízét - gondolom olyan csípős-savanyú kínai - mert csak az orrát dugta közel hozzájuk, és amikor mozdulta, ő is ugrott egyet. Délután voltam Zarázni is, ami szerintem jól sikerült, B. és K. szerint egyáltalán nem, mert találtam egy szép barna rakást, és miután alaposan belekóstoltam, büszkén vittem a mellette fellelt használt papírzsebkendőt B.-nek, aki undorodva fordult el tőlem. Aztán némi Zarázás után az ő gazdija is megjegyezte, hogy „büdös” lesz az autója, meg az orvosi rendelő is, mert utána készültek az éves kötelezőre menni. B. még itthon is lökögetett magától elfele, (olyan arisztokratikusan bírok fogalmazni néha!) panaszkodva, hogy nem tud vacsorázni ha rálehelek, mert lefordul a székről… szóval kicsit túljátszotta magát szerintem. Ezek után mentünk ki a béka lesre, mert ők már követelték a - minden évben ilyenkor – feltöltött tavat. Nem is kellett lesni őket, mint mondottam, mert ott rajzottak körülöttünk. Engem nem is érdekelt annyira, de Lucky sokáig foglalkozott velük. Másnap aztán víz került a tóba, és este már dúlt a békaszerelem, kuruttyal és egész éjjelen ét „csicsergéssel” kísérve. Mert ezek a „zöld varangyok” szinte csicseregnek… Aztán majd hosszú fekete petefonalakat eregetnek a vízbe, és az azokból kikelő ebihalakat lassan megeszegetik a később kihelyezendő aranyhalak. Ez a természet körforgása! Azt nem tudom ugyan, hogy az aranyhalat ki esti meg, de G. mondta, hogy ezen ne töprengjek, nem az én dolgom. Tegnap – pénteken- nagyon szép idő volt, koradélután már elmentünk az immár szokásos Zarázásra. Ott volt még a két steffi is, Nala és a másik - a neve nem jut eszembe. Mikor a Ledinára értünk, a domboldalban- mintegy parancsszóra állt fel, és húzta föl a nadrágját három sárgamellényes „közhasznú”. Meg akartam nézni, hogyan játszották a „nyuszi ül a fűben”-t, de B. nem engedett oda. A kétlábújaink számára nyugalmasan telt el a találka, mert már a múltkori rakat helyén sem volt semmi. Mikor hazaértem, ismerős illat csapott meg: itt volt Nojcsi! Észvesztve rohantam le hozzá, és körbepucoltam rendesen! Míg nem voltam itthon, Luckyval próbált játszani, de ő inkább aludt, nem volt játszós kedvében. Az üdvözlés után mindjárt azt kerestem, mit hozott, meg is kaptam a szokásos ajándék- rágcsát (nem sokáig tartott). Lucky már előbb befalta a magáét, sőt még G. is kapott ajándékot, egy bögrét. Ez engem nem érdekelt – nem lehet megenni – viszont ezt az ajándékot lehetett egyedül lefényképezni, mert mi elpusztítottuk a magunkét. G. kinevezte „mindennapibögrének”. Majd ezt fogja használni, mert róla Nojcsi és Radar mosolyog rá. Kimentünk közösen a teraszra, olyan jó idő volt még mindig, felváltva kuncsorogtunk süteményért, még Lucky is úgy pacsizott, mintha semmi baja nem lenne. Éppen ezért nagyon megijedtem, amikor egyszercsak nekem ugrott, és megtépte a fülemet, közben azt ordította, hogy ne tapossak az ő fájós lábán! Annyira berezeltem, hogy remegtem, Nojcsi nem győzött vigasztalni! Mikor hamarosan elment, még mindig nem hevertem ki az affért, es messziről kerülgettem „vaddisznó barátomat”. Azért a vacsi után már – úgy ahogy – már megbékéltem, de egy darabig biztos nem fogom a nyakát játszásiból sem rágicsálni… ki tudja, mikor hozom ki belőle az állatot. Ennyi történt máig, Vizslát!